Új blog! ^^

Sziiasztok!

Nem, még  nem fejezettel jövök, de készülget!

Nyitottam egy új blogot! Akit érdekel, az itt megtalálja.

Remélem lesz egy pár olvasóm! :)

Puszi, Jucii.

30. fejezet

Sziiasztok! 

Csudiszupii napjaim voltak, és ímee.. hoztam nektek egy jó fejezetet. Nem tudom milyen lett, elég depis, de sztem aki elolvassa, az is depis lesz utána..

Lehet, hogy valakinek nem tetszik, de hát nem tudok olyat írni, ami mindenkinek elnyerné a tetszését.

Ja és ... Légyszíves legyetek szívesek oldalt szavazni a szereplőkre, ugyanis a 47-3 arány nem valami bíztató..

Remélem kapok komikat hozzá... Ja és még valami. Nem akarom más helyett a babérokat learatni.. A levelet nem én írtam. Neten találtam, ha valakit érdekel honnan van, vagy csak kíváncsi az írójának a kilétére, nyugodtan írjon e-mailt a magicalchange@freemail.hu címre. (Csendben megjegyzem, hogy tudok a benne lévő helyesírási hibákról, de ettől még drámaibb hatása lesz... )

Puszillak titeket!

Jucii.

A búcsúlevél

Reggel  arra keltem, hogy valaki éppen az éjjeliszekrényemre tesz valamit. A zörgésre ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, mivel a zavaró fény bántotta. Annyit azonban sikerült kivennem a külvilágból, hogy Cam hozta nekem azt a zörgő valamit. Néhány lapos pislogás után a szemem végre megszokta a világost, így óvatosan, szédelegve, de sikerült felülnöm, és a zörgő valamit, vagyis a kávésbögrét a kezembe vettem. Camille nem látta, hogy felkeltem ezért kiment a szobából. Nem is baj... Jobb most egy kicsit egyedül lenni. Bele gondolni a tegnap történtekbe. Abba amit a nő mondott és abba, hogy a legjobb barátnőmet árulónak neveztem, mikor ő csak jót akart. Annyira fájdalmas. De nincs mit tenni. Beszélnem kell vele. 
Ahogy felálltam megláttam, hogy még mindig a tegnap esti piszkos fehér ruhámban vagyok, úgyhogy a fürdő felé vettem az irányt. Útközben pont azt asztalra pislantottam, a laptopon pedig még mindig ott villogott a felirat: " Egy új üzenet ".
Kíváncsian léptem oda hozzá és másodpercek alatt megnyitottam a fájlt. A feladó ismeretlen volt és téma sem volt megadva. Azt gondoltam valami nyaralásos hirdetés vagy ilyesmi. Hol vegyek új mosógépet, vagy regisztráljak jobbnál jobb filmletöltési portálokon. Ezek helyett egy egészen hosszú szöveget láttam meg a monitoron. Az első sorok elolvasása után a kezemből a bögre kicsúszott és hatalmas csörömpölés kísértében millió darabra tört a járólapon.

"Nem tudok veled sehogy sem kapcsolatba lépni, felégettél minden hidat, hogy ne tudjalak elérni. Sírnom kell, ha arra gondolok, nem is olyan rég még pont az ellenkezőjéért harcoltál. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő. Nekem még ahhoz sincs, hogy ezt elviseljem.

Nem hibáztatlak, hogy elhagytál. Okod volt rá, talán már jóval előbb meg kellett volna tenned, de te kitartottál, reméltél, míg én csak ültem, és néztem, miként küszködsz értem. Aztán megváltozott valami, nem akartad tovább. Összeszedted minden erőd, és elköszöntél. Én meg csak ültem ott, mint egy kisgyerek, aki addig szorongatta a lufiját, mígnem az kidurrant a kezében, ő pedig még sírni sem tudott az ijedtségtől. Igazad van, gyáva alak vagyok. Nem kértél semmi olyat, ami nagy dolog lett volna, a helyemben egy utolsó féreg is megtette volna. Nem voltam férfi, neked pedig arra van szükséged. Nem voltam elég bátor, kis, szaros dolgokhoz. Most az leszek, Istenemre, az leszek! Nem fogok lassan tönkremenni, nem fogom megvárni, hogy az emberek majd sajnálkozva súgjanak össze a hátam mögött. Nem akarom, hogy én legyek a példa arra, miként tudja valaki tönkretenni az életét egy nő miatt. Ülhetnék kocsmákban, olcsó kurvák fáradt, koszos testét bámulva, a sörömet iszogatva, amíg annyira részeg nem leszek, hogy ne tudjak gondolkodni, de nem akarom. Várhatnék valaki másra, aki legfeljebb megközelíthetne, de azt sem akarom, hogy te járj a fejemben, miközben vele kefélek. Bátor leszek. A számunkat hallgatom, miközben ezt írom. Már bevettem néhány Rivotril-t, kicsit könnyebb így. Kell a segítség, tudod, hogy én nem fogok hibázni. Sokat dumáltunk ilyesmiről is. Veled mindenről lehetett. Sírok, Kicsim. Nem akartam ezt, azt reméltem, te leszel az utolsó, hogy már megtaláltalak. Nem is lesz több, ebben biztos vagyok. Talán ezt sem kéne tennem. Nincs jogom tönkretenni az életed, de nem bírom ki, hogy ne üzenjek. Tudod, mire kell a nyugtató, ugye? Meg fogok halni, de nem akarok félni. Nem akarom, hogy megijedjek, és ne sikerüljön. Bár itt lennél! Sok erőt adna, ha láthatnálak. Kezd hatni a Rivotril. Tudod, miért csinálom? Tudod, ugye? Mert pnt olyan önző vagyok, mint azt mondtad. Semmi sem számít, csak a magam üyge. Meg fogok halni, de nem akarom hgy ezzel vége legyen. Azt akarom hogy sose felejtsel. Engem láőss az avarbna, ha majd a gyereked rugdosssa, engem érez a bor ízében, az én szemem jusson eszedbe, ha az éggre nézel, rám gndolj, bárki is áérjen ozzád. Én fogom simogatni az atrcod, ha sírsz, miatamm hallgatsz majd el hirtelen, ha nevetsz. Bene leszek midnen pillanatodban, mint te mos az enyémnben Nagyon remélem, hogy nincs túlvilágh. Nem akaromhogy tovább hiányozz. Még elküldöm ezt az e-mail-t, atán beveszem av érhígítót. Félek tőle. Szia Kicsm"

Nem vettem észre, hogy mikor gyűltek körém az emberek, csak annyi maradt meg bennem, hogy kétségbeesetten kutatok a telefonomért és mondogatom, hogy: "NEM!!"
A többiek kérdezgették, hogy mi bajom, de nem válaszoltam. A lábaim felmondták a szolgálatot és összecsuklottak alattam. A telefonom már a kezemben volt és éppen tárcsáztam a mentőket, mikor Kate sikoltott fel mellettem. Ő is elolvasta az emailt.
Nem foglalkoztam most a legkevésbé sem senkivel, csak az illetékesnek mondtam a címet és már én is azon voltam, hogy összeszedem minden erőmet és talpra állok. A kezeimmel a járólapon akartam megtámaszkodni, aminek következtében éppen a törött bögre darabjaiba tenyereltem és a kávé barna tócsájában megjelentek az apró piros csíkok. A kiserkenő vérem. Nem igazán törődtem sem a fájdalommal, sem azzal, hogy kócos és piszkos vagyok, erőt vettem magamon és talpra küszködtem magam. A lábaim viszont mintha külön életet éltek volna újra kicsúsztak alólam. A várt esés azonban elmaradt. Helyette egy erős kart éreztem magam köré fonódni, ami óvatosan a térdhajlatom alá nyúlt, míg a kéz párja a hónom alatt karolt át. Egyetlen mozdulattal emelt fel, én pedig ösztönösen bújtam közelebb Pablo mellkasához és engedtem a kitörni készülő könnyeimnek. Valaki a vállamat simította meg, de momentán egy cseppet sem érdekelt az illető kiléte, csak annyi, hogy Vick-nek ne legyen semmi baja.
Néhány pillanat múlva kattant valami az agyamban és hirtelen durván mocorogni kezdtem az ölelő karok között, amíg Pablo lábra nem állított, de el még mindig nem engedett, így kénytelen voltam kitépni magamat az öleléséből. Azonnal a géphez rohantam és megnéztem a küldés időpontját. Újabb sírógörcs tört rám, mikor láttam, hogy tegnap közvetlenül a veszekedésünk után írta. Nem bírtam nyugton maradni, azonnal az ajtó felé vettem az irányt.. Kócosan, piszkosan, elkenődött sminkkel, úgy ahogy voltam, indultam az ajtó felé. Már majdnem az utcán voltam, mikor utolértek, és visszarántottak a lakásba. 
- Eressz! - kiáltottam a megszeppent Pablo-ra, aki csak még jobban szorított - Eressz, nem hallod?? - sikítottam kétségbeesetten és a könnyeim újra patakokban kezdtek folyni. Dühös lettem... Nem hagy engem elmenni. Pedig nekem nem itt van a helyem... Nekem Vick-kel kellene lennem. Ez az egész Miattam van. Ha tegnap nem viselkedek úgy, ahogy, akkor nem tartanánk most itt. Nem lenne talán már halott az a férfi aki szeretett engem valaha. És mi van akkor, ha tényleg halott?? Édes Istenem, ilyet még csak gondolnom sem szabad... 
Vick él, biztos csak rám akart ijeszteni!! - nyugtattam magam gondolatban, de magam sem hittem el belőle semmit.
- Lay, nem kellene...?? - kérdezte félénken Cam és ő is próbált beljebb vonszolni az ajtóból.
- Kérlek!! Vick!! - sírtam fel ismételten, bár lehet, hogy egy kicsi hiszti is volt már a dologban - Kérlek Pablo! Eressz! - esedeztem neki és újra a padlón találtam magam. 
Nemvolt több erőm felkelni, csak sírtam és vártam. Hogy mire, azt magam sem tudom... Talán arra, hogy Vick vidáman betoppanjon az ajtón, mire én megint elhajtottam volna, vagy arra, hogy én magam öljem meg őt, mikor legközelebb szembetalálkozok vele.. Nem tudom. Talán arra, hogy minden olyan legyen, mint az évzáró bál előtt. vagy mielőtt Elena a képbe került volna.. Talán arra, mikor először randira hívott... Nem kellett volna elfogadnom.. Csendben kellett volna szenvednem és átengednem őt valaki olyannak, aki megérdemli. Aki szereti őt, és aki ad neki második esélyt.. Talán ha én is adtam volna neki második esélyt.. Talán tényleg adhattam volna.. Még most is adhatok. 
Mire újból magamhoz tértem a gondolataimból, csak annyi változott, hogy épp nem a padlón ültem, hanem a kanapén, a véres kezemet pedig Cam éppen egy jókora sebtapasszal ragasztotta le. 
- Beviszlek a kórházba! Ki kell szedni a szilánkokat! - mondta halkan Kate. Eddig meg sem szólalt, de láttam a szemein, hogy ő is sírt, miután elolvasta a levelet. Ez a levél is csak az én hibám...
- Nem! Vick!! - csak ennyit hajtogattam - Vick-hez! - suttogtam halkan és még mindig sírtam, bár nem tudtam, honnan jön ez a sok könny.
Az autóútból csak annyit észleltem, hogy nem Kate kocsijával megyünk, hanem Pablo-éval. A többi kiesett. Megkönnyebbültem mikor Vick-ék házához értünk, viszont akkor rándult igazán görcsbe a gyomrom, mikor megláttam a ház előtt parkoló mentőautót, aminek a lámpái még mindig világítottak, semmi jót nem sejtetve ezzel. 
Nem vártam meg a többieket, bár nem tudom hogyan, de a lábaim most jobbak voltak, mint bármikor máskor. Mire a többiek észbe kaptak én már a járdát tapostam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Két mentős jött éppen kifelé egy hordággyal, amin egy fekete zsák volt. 
- Nem!!! - sikítottam fel és a hajamba túrtam olyan erővel, hogy biztos voltam benne, jó néhány szálat ki is téptem belőle - Nem!! Vick!! - Indultam volna utánuk, de Pablo ismét elém állt és nem engedett. Próbáltam átjutni rajta. Próbáltam kicselezni, de ő nem törődött vele, hogy mivel próbálkozok, egyszerűen megfogta a kezemet és átfogta a vállamat. Szinte mozdulni sem tudtam... 
Aztán feladtam a harcot. Most már nem Vickhez akartam menni, hanem fel a szobájába. Senki nem akadályozott meg abban, hogy a házba szaladjak. Egyenesen az emeletre mentem, ahol már a folyosó is véres volt. Vick szobájába érve hatalmas rendetlenség fogadott. A fürdőajtó be volt törve és ott volt a legtöbb vér. Nem gondolkoztam csak a fürdőjébe vetettem magam. A csempén ültem, körülöttem Vick vére terült el és végig csak azon járt az eszem, hogy miért tettem ezt vele. A lábaimat felhúztam és a kezemmel erősen szorítottam. Előre-hátra kezdtem hintázni, hátha attól jobban leszek de nem. 
A kezeimet végül lefejtettem a lábaimról és a körülöttem lévő vértócsába mártottam. A véres kezemet közelebb emeltem, hogy jobban szemügyre tudjam venni, közben a könnycsatornám kiszáradt. Nem jött több könnycsepp a szemeimből, csak hüppögtem halkan, mégis fájdalmasabb volt ez a pillanat, mint az eddigi életemben bármi más.
Addig-addig kotorásztam a véres járólapon, amíg a kezem egy ismeretlen tárgyba nem ütközött, ami szintén tiszta vér volt. Az Ő vére. Óvatosan a kezembe vettem a halálos fegyvert, ami nem volt más, mint egy penge. A mentősök biztos nem vették észre, ezért van még itt. Még mindig előre-hátra dülöngéltem és a véres pengés a tenyerembe tettem, másik kezemmel megfordítottam. Nem tudtam, mi jöhet még..  
A torkomból egy hangos és kétségbeesett kiáltás hangzott fel és már készültem azt tenni, ami az egyetlen megoldást jelenthette volna nekem ebben a helyzetben. 
Az Ő vére... Az én vérem... Mit számít?? 


A sebtapasszal borított kezem már csupa vér volt. A másikban pedig ott volt a fegyver. Nem gondolkodtam a dolgon, egyszerűen csak tettem, amit jónak láttam. A megsebzett kezembe vettem a pengét és a csuklómhoz szorítottam. A kezemből újfent kiserkent a vér,én pedig újból felszisszentem. A hüppögő hang abbamaradt, és szédülni kezdtem. Utálom a vért, most mégsem lettem rosszul, pedig ma többet láttam, mint egész eddigi életemben.
Még hallottam ahogy a folyosón kopog két ütemes magassarkú és egy kevésbé hangos, ám annál dinamikusabb sportcipő, mégsem figyeltem már rájuk. Nem tudtam. Akaratom ellenére az érzékeim tompulni kezdtek és elterültem a véres járólapon. A kezemből kiesett a penge, szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és vártam a fájdalom múlását, ami nem akart jönni.




**** 5 nappal később ***




Az ágyamon ültem és vártam. Még mindig nem tudom mire. Talán egy égi jelre, ami mutatja a helyes utat, talán arra, hogy én is meghaljak. Nem tudom. A gondolat, hogy valaki meghalt miattam, rémesen kínzó volt. Már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem lenne-e jobb a világnak, ha én haltam volna meg?? 
Az elmúlt 5 napban alig ettem, inni is csak kényszerből ittam, mert a kórházból nem engedtek volna ki. A kezemen még mindig ott van a kötés és a néhány varrat, a végső elkeseredettségem jelei.
Nem is voltam nagy társaság mostanában. Ha kérdeztek válaszoltam, de a lehető legrövidebb és legtömörebb tőmondatokkal. Tükörbe nézni nem mertem. Épp elég volt nekem a belső összetörtség, külső szemmel még cefetebbül nézhettem ki.
Elhatároztam, hogy most már igazán összeszedem magam. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy Ő sem akarná, hogy ennyire szenvedj miatta. Azt szeretné, hogy légy boldog és lépj tovább. Persze honnan is tudhatnám, hogy Ő mit szeretett volna. Ha boldoggá akart volna tenni, akkor nem csinál hülyeséget... 


Végre kikászálódtam az ágyamból és csak akkor vettem észre, hogy milyen szertelen is vagyok. Már két napja ugyanaz a felső van rajtam, lassan két napja, hogy ki se keltem az ágyból. Lassan egy hete nincs életkedvem, lassan egy hete öltem meg azt az embert, aki szeretett. Mert kétségkívül az én hibám volt, senki másé... 
Óvatosan a fürdőbe totyogtam és megengedtem a hideg vizet. Nem éreztem fájdalmat mikor a jeges víz alá álltam, csak megborzongatott. A ruháim teljesen átvizesedtek, de nem érdekelt. Próbáltam leszedni magamról a rám tapadt ruhadarabot, aminek az lett a következménye, hogy elszakadt. Nagyon mérges lettem... Az egyik kedvenc felsőm volt. Könnyed, nyárias és aranyos. Éreztem, hogy ha nem higgadok az lesz, mint alig egy hete. Kitör belőlem az erőm. Amiről immár tudom, hogy mi is és tudom, hogy néhányan tudnak róla rajtam kívül is. 
Az agyamat elborította a köd és vártam a csillogást. De elmaradt. Vártam, az ijedtségemet, de nem jött. Nincs erőm?? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nekidőltem a zuhanyzó falának, ám ekkor egy éles fájdalom nyilallt a fejembe. A kezeimet ösztönösen a halántékomhoz kaptam, hátha csillapítani tudom a hasogatást. Mindennek az ellenkezője történt. Túl korán örültem. A csukott szemeimen keresztül tompán átsejlő fény annak a bizonyítéka volt, hogy mégis van erőm. Lassan tompult a fejfájásom, de a fájdalom nem múlt el, csak továbbítódott a csuklómba. Hangosan felszisszentem, olyan érzés volt, mintha a húsomat szaggatnák le a csontomról, mégsem könnyeztem. Fájdalmat akartam, szenvedni akartam.


A víz eláztatta a kötésemet, így kénytelen voltam levenni. A varrat azonban eltűnt. Nem tudom, hogyan és nem tudom mikor, de abban teljesen biztos voltam, hogy néhány perce még sajgott és húzódott. Talán ez egyfajta erő?? Valami gyógyítóféleség?? Minden estere eléggé furcsa..


Nem törődtem vele, siettem, hogy elkészüljek. A hajamat megmostam és gyorsan lezuhanyoztam. Mintha visszatért volna a régi Lay, csak éppen kevesebbet beszél és össze-vissza gondolkozik. 
A hajamat megszárítottam és feltűztem, sminket nem tettem fel. Nem tenne jót, ha elbőgném magam ismét - és magamat ismerve tuti, hogy ez be is következik - és szétfolyna a fekete massza az arcomon. 
A ruhámat már Natalie elővette, amilyen rendes volt. Gyorsan felvettem, hozzá illő fekete magassarkúval és már indultam is lefelé a szobámból a lépcsőn. A nappaliban ott volt már a díszes társaság. Kate, Reed, Tiffany, Amanda, Stella, Michael, Adam és Kevin is, valamint a bátyám és Natalie, sőt apu és Tara is. Ahogy leértem hirtelen fagyos lett a levegő és mindenki engem nézett. 
Valószínűleg azt várták, hogy mikor kapok ismét hisztirohamot, vagy mikor borulok ki annyira, hogy pszichiátriai osztályra kényszerülök. Azonban ez nem fog bekövetkezni. Mostantól nem fogják látni rajtam, hogy mennyire megvisel ez az egész. Nem kell nekik is velem együtt szenvedniük, elég ha én tönkremegyek ebben az egészben.


A temetőbe érve népet tömeggel találtam szembe magam. Ahogy megláttak engem rögtön halk suttogások futottak végig a megjelentek között és mindenki rám kapta a szemét. Kezdett irritálni ez a sok szempár, úgyhogy elfordultam és Shon-ra néztem, aki végigsimított az arcomon és puszit nyomott a fejem búbjára. Natalie nem jött el, így Shon végig velem tudott maradni. A leghátsó sorból néztük végig, ahogy egy lovaskocsiszerű valamin hozzák a koporsót. Aztán négy férfi óvatosan a sírgödör fölé helyezte, és  - megvárták, amíg a pap méltóan elbúcsúztatja - leengedték a gödörbe. Hangos koppanás jelezte, hogy elérte végső nyughelyét, nekem pedig végiggördült az arcomon az első könnycsepp. 
Megfogadtam, hogy erős leszek, mégsem tudom állni a magamnak adott szavamat. Shon vigasztalóan átölelt és a kezemet dörzsölgette. Néhányan a sírhoz léptek, köztük Vick szülei is - ekkor vettem észre, hogy Mrs. Andrewsnak is potyognak a könnyei - és egy-egy szál vörös rózsát dobtak a koporsóra. A többire már nem is figyeltem, mivel elkezdték betemetni a sírt, én pedig aligha bírtam volna még a föld kopogását is elviselni minden egyes lapát után. 


Nem mentem oda a szüleihez, nem bírtam volna a szemükbe nézni és részvétet nyilvánítani nekik. Ők is pontosan jól tudták, hogy az egész az én hibám. Mégsem pocskondiáztak, mégsem szidtak, nem is vágtak semmit a fejemhez. Pedig talán nekik is könnyebb lett volna, ha tudtak volna valakit okolni. Még ha én vagyok az, akkor is.


A temetés után újra a szobámba zárkóztam. Nem válaszoltam a hívásokra, a telefont sem vettem fel, és az e-mailjeimet sem  néztem meg. Néha-néha léptek zaja csapta meg a fülemet, ahogyan valaki elsétált az ajtóm előtt, néhányszor bekopogtak - legtöbbször apu volt - és megkérdezték minden oké-e. Ezekre a kérdésekre csak egy "ühümm" volt a válasz.
Estefelé már képes voltam letenni a kezemből a párnát és lemenni a családomhoz. Apu és Tara éppen azt fontolgatták, hogy nekem könnyebb lenne, ha az esküvőt elhalasztanák, hiszen már csak alig 3 hét van hátra addig.
- Nem! - mondtam határozottan.
- Kicsim! Így lenne a legjobb, hidd el... - kezdte apu, miközben elindult felém, láthatóan meglepte őt a felszólalásom.
- Nem apu! Jól vagyok... Jól leszek... Miattam ne halasszatok! Kérlek! - néztem felváltva Tarára és apura.
- Leilah, biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb eltolni egy-két hónappal?? Hidd el, nekünk ez nem fáradtság... - lépett közelebb Tara és megölelt.
- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést.

29. fejezet

Sziiasztok!

Tudom, hogy hónap elejére ígértem, de közbejöttek dolgok, úgyhogy csak most tudtam hozni az új fejit. Viszont komikat nem kapok... Tisztelet a kivételnek. Remélem ehhez a fejezethez azért kapok néhányat, mert szinte minden kiderült benne a lányokról... 

Frisset nem tudom pontosan mikor kaptok, de ez függ a komiktól is.

Remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket.

Puszii, Jucii.

A főpapnő

Nagy meglepetésemre viszont Mateo-t nem a saját szobájában találtam, hanem Camille ágyában. Na bumm... Nem mintha engem zavarna vagy valami, de azért nekik is több eszük lehetett volna ennél... Tudják nagyon jól, hogy Pablo nem tűrné el, hogy együtt legyenek, ennek ellenére észre sem veszik, hogy mekkora bajba kerülnének, ha ez kiderülne.
- Ugye nem mondod el Pablonak?? - esedezett nekem barátnőm egy szál lepedőt maga köré csavarva.
- Nem, nem mondom el, ennél azért jobban ismerhetnél... De a jövőben azt javaslom, hogy ne Pablo orra előtt essetek egymásnak. Legalább azt várjátok meg, amíg hazavisz engem. Akkor legalább fel tudom tartani egy picit... - oktattam ki az ifjú párt.
- Meglesz főnök! - felelte mosolyogva Mateo, aki már egy szál rövidnadrágban állt Cam mögött és a hajába csókolt.
- Na! Valójában nem a kis légyottot akartam megzavarni, hanem más miatt jöttem. Mateo! Kéne a segítséged! Pablo ugyanis odakint heverészik a homokban teljesen kiütve, szóval szerintem be kéne hozni.. Nem tudom te hogy vagy vele... - mosolyodtam el a végére.
- Azonnal megyek főnökasszony! - kacérkodott, mire én picit meglöktem.


Elég nagy kínszenvedés volt, mire Mateo-nak sikerült Pablot behoznia a házba és nem is kínlódott tovább, csak lefektette a kanapéra. Én gyorsan a konyhába mentem és főztem egy kávét, majd ettem egy kis müzlit. A gyors reggelim után gondoltam felhívom Kate-et is - csak nem lesz rám kiakadva amiért ilyen korán zavarom.


- Szia csajszi! - vette fel vidáman a telefont, még ilyen korán reggel is.
- Kate! Jajj... annyira hiányzol!
- Ott mennyi az idő?? - kérdezte mosolygós hangon.
- Khm... reggel 6 körül, azt hiszem... - nevettem fel.
- Itt is!! Ez komoly??
- Igen!!
- Visszajöttél?? És még csak nem is szóltál?? Szégyelld magad!!
- Most rögtön vagy ráér később is??
-  Hékás.. Ha már a későbbnél vagyunk.. Összefuthatnánk...
- Délelőtt otthon leszek, aztán fogalmam sincs hogyan tovább, de Cam biztos nem utasítana vissza egy kiadós vásárlást... - adtam tippet.
- Hm... Rendben.. Mit szólnál, a ...  délután 2 órához??
- 2-kor tali nálunk! Addig puszi!
- Vigyázz magadra! - búcsúzott el.


Pablo lassan ébredezni kezdett, én pedig már azt vártam mikor kerül végre olyan állapotba, hogy a tegnap estéről valamit ki tudjak szedni belőle. Lassan tápászkodott fel a kanapéról, szemét álmosan nyitogatta majd újra becsukta és megadva magát a kimerültségnek visszahuppant a két kispárna közé, a fejét pedig a kanapé karfájának döntötte.
Szótlanul mentem oda hozzá és leültem közvetlenül mellé a kőre, lábaimat felhúztam  és vártam, amíg kinyitja a szemét. Viszont azt várhattam volna, mert csendes szuszogása néhány perc múlva betöltötte a légteret. Szívem szerint hagytam volna még őt pihenni egy picit, de nem volt más választásom, ha még ma haza akarok érni. Óvatosan a vállához értem, majd mikor még mindig nem reagált megcirógattam az arcát. Tenyerem az arcán pihent, mire ő lassan elfordította a fejét pontosan felém, így már a kezemen feküdt. A szemei még mindig csukva voltak, de már elmosolyodott, így tudtam, hogy felkelt.
- Nem utasítanám vissza ha minden reggel így keltenének fel - suttogta álmos, rekedt hangon és a halántékát kezdte dörzsölni. Biztosan fáj a feje.
- Én pedig nem utasítanám vissza, hogyha még időben felkelnél és végre indulnánk, mivel még be kell mennem a boltba is. Ugyanis ha nem tűnt volna fel a semmiből én nem tudok ebédet főzni - vettem picit cinikusra a fazont.
- Mennyi az idő? - kérdezte még mindig a kezemen fekve.
- Pontosan 9:48. Ideje indulni nem?? - vetettem fel a legésszerűbb ötletet.
- Oké, oké. Két perc, felöltözök és iszok egy kávét, meg veszek be valamit fejfájás ellen - mondta és végre felült. - Miért nem a szobámban vagyok? Hogy kerülök a kanapéra?? - húzta fel a szemöldökét.
- Mateo szedett össze hajnalban a parton, miután én észrevettelek - mondtam a jó előre kigondolt szöveget.
- És te mit kerestél hajnalban a parton?? - nézett a szemembe.
- Jól bevett szokásom, hogy ha nem tudok aludni, akkor sétálok egyet... - sóhajtottam nagyot.
- Rendben. Akkor két perc. Az autóban várj meg - utasított és elment felöltözni.


A boltba érve gyorsan pakoltam a kosárba az alapanyagokat és már mentem is a kasszához. Nem volt időm nézelődni és amúgy is, délután megyünk vásárolni a csajokkal.
Mikor hazaértünk nagy meglepetésemre Shon éppen a konyhában ült és újságot olvasott. Én azt hittem, hogy 11 előtt ki sem kel az ágyból.
- Na húgi?? Lesz kaja?? - nevetett rám vidáman.
- Hm.. De még mennyire!! - feleltem és már álltam is neki a kiadósan laktató ebédnek.
Pablot viszont nem láttam sehol. A nappaliba pillantva pedig észrevettem, hogy az autója is eltűnt a ház elől. Nagyot szusszantva fordultam ismét az edények felé és folytattam a főzést. Idő közben megérkezett Natalie is, aki besegített egy kicsit, majd közösen fogyasztottuk el a kreálmányomat. Ebéd közben végig anyuról faggattak, na meg az útról.. Mintha tegnap nem beszéltünk volna róla éppen eleget. Viszont boldogan láttam, hogy mennyire kiegészíti egymást ez a két fiatal. Nem gondoltam volna, hogy Natalie egyáltalán nincs zavarban, sőt, ugyanolyan természetesen viselkedik, mintha a saját otthonában lenne.


A délutáni vásárlásra elhívtam Natalie-t is, aki sajnos nem tudott eljönni, így maradt a hármas. Kate nem késett egy percet sem, éppen 2 órakor fordult be a sarkon a jól ismert autóval.
- Sziiaaaaaaaaaa! - sikította a fülembe miközben megölelt.
- Oké! Nem szeretnék maradandó halláskárosulást szenvedni - mosolyogtam boldogan Kate-re és viszonoztam a csontropogtató ölelést. - Cam-ért még be kéne ugranunk. Nem baj??
- Ugyan!


Kate-tel és Camille-lal órákat töltöttünk a különböző üzletekben, próbálgattunk és vásárolgattunk. Egy kiadós csajos délutánt tudhattunk magunk mögött, mikor megláttam velünk szembe jönni két ismerős alakot. Kate arca egyből kivirult, az enyém viszont ha lehet még a fehérnél is sápadtabb lett. A két srác nem volt más, mint Reed és Viktor.
Egyedül Cam nem tudta, hogy miért lettem hirtelen szótlan.
- Csak beszélj vele! - kérlelt Kate. - Csak egy beszélgetés! Abba még nem fogsz belehalni! Tudod mennyire ki volt borulva, mikor sehogyan sem tudott elérni?? - nézett rám szúrósan.
- Oké! 5 perc! Nem több! Világos?? - mentem bele. Cam pedig csak jött utánunk, majd végül leült egy közeli padra.


Látszólag Viktor is elsápadt egy kicsit, Kate viszont még csak észre sem vett minket, egyből Reed-hez szaladt. Nem is haragudtam rá, hiszen szerelmes.
Viktor megállt előttem és kétségbeesetten nézett rám. Nem is tudta, hogy mit mondjon.
- Szia! - vetettem véget a kínos csöndnek, ami kezdett beállni a köztünk megragadó fagyos levegőben, majd a mellkasomon keresztbe tettem a kezeimet.
- Lay! Nézd! Én nagyon sajnálom... Én nem akartam.. Az a csók egy tévedés volt... Az éjszaka is... Minden... - még mindig kétségbeesetten kereste a szavakat, de nekem még mindig egy szó visszahangzott a fejemben: az éjszaka is. Tehát nem csak egy csók volt... Lefeküdt vele. Hazudott!
- Te csak ne becézgess engem! - emeltem fel a hangom. - Lefeküdtél vele! Képes voltál hazudni nekem. Képes voltál még ezek után is a szemem elé kerülni!! Hogy lehetsz ekkora barom?? Hogy akarhatsz nekem ennyi fájdalmat okozni?? Hogy lehetsz ennyire önző?? - néztem rá dühtől izzó tekintettel, miközben a szememből kiszökött az első könnycsepp.
- Én... Én sajnálom, hidd el.. Én csak.. Nem is tudom mit gondoltam... Lay... kérlek... - esedezett és a kezem után nyúlt.
- Tudod mit?? Hagyj békén! Nem akarlak látni! Nem akarok tőled már semmit! Menj el és ne keress többé! - kiáltottam és már megállíthatatlanul könnyeztem.
- Kérlek! - suttogta meggyötörten.
- Nem! - kiáltottam és iszonyatos harag gerjedt bennem, amiért nem képes elfogadni a döntésemet. Éreztem, hogy megint eluralkodik rajtam az a valami, amiről még mindig csak annyit tudok, hogy rajtam kívül még 9 ember hajlamos rá, mégsem kezdtük el keresni sem a forrását, sem a miértjét.
- Nyugalom! Ne itt! - utasított Viktor és ha lehet volna fokozni az indulataimat, hát sikerült is volna neki.


Ahogy Kate meglátta, hogy mi folyik itt valójában nem várt a dologgal, tüstént megragadta a kezemet és a kijárat felé húzott. Camille csak jött utánunk ütemesen. Az autóban már lényegesen nyugodtabban tudtam gondolkodni és elkezdtem lehiggadni.
- Lay! Jól vagy??
- Nem! Nem vagyok! Te tudtad?? Tudtad, hogy itt lesz?? - néztem mérgesen Kate-re.
- Muszáj volt! Sajnálom! - nézett rám szomorúan.
- Elárultál!! - sírtam mérgesen és ki is szálltam az autóból. Az újonnan vásárolt cuccaimat bent hagytam, ahogyan a telefonomat és a pénztárcámat is. Nem vártam meg, amíg felfogják, hogy mit is csinálok, csak futásnak eredtem, könnyeim pedig végigfolytak az arcomon. A legjobb barátnő elárult. A szerelmem megcsalt. Lassan mindenki hazudik nekem. A tetejében pedig lehetséges, hogy lefeküdtem a barátnőm bátyjával - és nem emlékszem az egészre -, aki iránt valószínűleg érzelmeket is táplálok. Csodás! Ennél rosszabb már nem lehet.


Egészen egy elhagyatott utcáig futottam, ahol megálltam kifújni magam. Az utca alapján megállapítottam, hogy már a külvárosban járok. Ami azonban egyből felkeltette az érdeklődésemet az egy kis üzlet volt, pontosan előttem. Azelőtt még sohasem láttam, de valamilyen oknál fogva vonzott. Meg sem néztem, hogy hová is sétálok be tulajdonképpen, csak mentem, amerre a lábaim vittek - ami ebben az esetben a kis üzlethelyiség volt.
Óvatosan nyitottam be és belülről még furcsábbnak találtam a boltocskát. Tulajdonképpen nem is bolt volt, hanem egy kis szalon. Az egész nem volt több egy kis szobánál, ahol egy hatalmas vörös függöny takarta a helyiség hátulját a kíváncsi szemek kereszttüze elől.


- Tuilelaith! - hangzott a függöny mögül. Majd kilépett mögüle egy alacsony, furcsa ruhás, hosszú fekete hajú idős nő - Tudtam, hogy csak idő kérdése és eljössz! - mosolyodott el.
- Elnézést, én csak....  Már megyek is - suttogtam bizonytalanul és az ajtó felé indultam.
- Ugyan! Nem mész te sehová! Különben nem jöttél volna Dinához... Tudni szeretnél valamit, ugye?? Talán, hogy mi történik veled? Furcsa dolgok?? Természetfelettiek?? Nem tudod a magyarázatot??  Gyere csak kedveském! Én elmondom a választ az összes kérdésedre! - mutatott egy kis asztalka felé.
- Honnan... - kérdeztem volna.
- Tudtam, hogy jössz... Mindig eljönnek....
- Eljönnek?? Kik?? 
- A reinkarnáció hatására... Minden papnő idetalál...
- Papnő?? Miféle papnő?? - kérdeztem ismét.
- Te nem ismered a történelmet igaz?? - kérdezte, mire én furcsán néztem rá. Persze, hogy ismertem a történelmet... A polgárháborúkat, a különféle felfedezéseket.... De hogy jön ez ide?? - A mi történelmünket!!
- Külön történelmük van?? És különben is ki Maga??
- Rólam később... Nos. Akkor az elején kezdem. Rólatok már több mint 3000 éve keringenek a különböző hiedelmek. Sokan istennek képzeltek titeket, sokan démonnak. Voltak idők, mikor máglyahalálra ítéltettetek. A sötét középkorban sokakat, köztük titeket is üldöztek. A királynő az összes emberét a ti elfogatásotokra áldozta, miközben őt legyőzték. Azt hitte mindenki, hogy ti is a kegyetlen király kémjei vagytok, tehát ő irányít titeket. Csak kevesen tudták, hogy ti is a birodalmat véditek és csakis a királynő tehet a veszteségről. Négy papnőt elfogtak. Kínozták, vallatták és kényszerítették őket, hogy árulják el a főpapnőt. Azonban hitük megrendíthetetlen volt, így a sírba vitték a titkot. Nem sokkal ezután az ötödik és egyben főpapnő hírét vette, hogy híveit miatta ölték meg, így a tudását hátrahagyva a világ 5 nagy kontinensére száműzte magából a lelke darabjait: a szeretetet, a hatalmat, a tudást, a törvényt és a bölcsességet. Ennek következtében meghalt ugyan, de - még számunka is titok miként - lelke darabjaiból reinkarnálódni tudott. A királynő így sohasem tudta megszerezni az erejét. Minden alkalommal, valahányszor az egyik lélekdarab tulajdonosa meghalt, a többi lélekdarab is tovaszállt, új, fiatal testet keresni magának. Az idő során viszont már nem kontinensenként, hanem népcsoportonként változik az érintettek kiléte. Nézz csak körül közöttetek. Ti is öten vagytok és valószínűleg mindnyájatoknak más felmenői vannak. Így lehetséges csak és kizárólag az, hogy titeket szemelt ki magának Vilja lelke. A barátságotok egy olyan köteléket mutatott neki, amit az erőtök csak erősíteni tud. Persze, ha jól használjátok - fejezte be csendesen.


Miközben a nő mesélt én némán hallgattam. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, lehet, hogy bolond?? Ilyen mesét kitalálni... 
- Ez mind szép és jó... De ez nem magyarázat arra, hogy miért változik a szemünk színe és miért izzik olykor a kezünk fényesen... - álltam fel.
- Még mindig nem érted?? Ti vagytok a papnők! A szeretet a szellem, a föld a bölcsesség, a levegő a tudás, a víz a hatalom, a tűz pedig a törvény. Az öt elem így kapcsolódik az öt értékhez. A színeket pedig el tudod mondani, nem igaz?? - nézett egyenesen a szemembe.
- Piros, kék, zöld, fehér... és sárga.. - suttogtam - De ha papnők vagyunk, akkor minket szüzességi fogadalom köt, ugye?
- Nem feltétlenül. Az évek során már nemcsak a női nemet érinti ez a lélekvándorlás. Kétszáz éve volt egy olyan erős főpapnő, aki papokat avatott maguk mellé, szintén olyan erővel, ami nekik is van, így kiegészítették egymást, és a házas életet is megtapasztalhatták. 
- Tehát nincs szüzességi fogadalom... - néztem rá, mire ő nemlegesen bólogatott.
- Persze ehhez kellett a Hold Istennőjének engedélye is, így a főpapnő kapott egy medált tőle, ami generációk hosszú láncán keresztül öröklődik - ekkora nyakamba nézett, és meredtem bámult valamit, amit én nem vettem észre. - A nyaklánc!! Hol a nyaklánc?? Miért nincs a nyakadban?? - kérdezte ijedten.
- De hiszen ott.. - nyúltam a nyakamhoz és valóban nem volt rajtam az anyutól kapott lánc - Hová tűnt?? - néztem a nőre, mintha tőle várnám a választ.
- Elveszítetted... Elhagytad... Tudom is én... Nem ez a lényeg... Hanem az, hogy ma még holdtölte lesz. Az Istennő ma még ellenőrizni tudja, hogy viseli-e az ajándékát a főpapnő. 
- Mi lesz, ha nem viselem?? - kérdeztem, de valójában nem igazán hittem el az eddig hallottakat. 
- Olyan eset még sohasem fordult elő... De valószínűleg nem élnéd túl - felelte és elindult a függöny túloldalára, ám hamar vissza is tért, kezében egy halványkék köves nyaklánccal - Ezt viseld és sohase vedd  le - utasított.
- Ezek szerint túl fogom élni?? - kérdeztem viccelődve.
- Pontosan. Most már hiszel nekem Tuilelaith??
- Miért hív Tui.... valaminek?? - kérdeztem furcsállva.
- Hiszen ez a neved. 
- Az én nevem Leilah - mondtam ki határozottan.
- Igen... Az ősi nyelven pedig Tuilelaith.
- Az ősi nyelven?? 
- Az ősi kelta nyelven.
Kelta?? Hogyan?? 
- Azt hiszem nekem mennem kellene... - nyitottam ki végül az ajtót és szaladtam egészen a kereszteződésig...
- Ne feledd, amint egy élet véget ér, egy új veszi kezdetét... - visszhangzott az idős nő utolsó mondata még mindig a fejemben.


Háromnegyed óra erőltetett menetű séta után végre a bérelt háznál voltam, ahonnan éppen hangos veszekedés zaja szűrődött ki. Nem akartam én közbeavatkozni, de másképp nem juthattam a szobámba csak a nappalin keresztül. 
Ahogy beléptem a házba mindenki elcsendesedett és egy emberként fordult felém. A hajamból kipottyant a virág és a fehér ruhám is tiszta piszok volt. Biztosan azt hitték, hogy valami bajom van, hiszen már kezdett sötétedni. 
- Mégis hol voltál, te bolond?? - fakadt ki először nagy meglepetésemre Pablo.
- Én.. sajnálom... Kate?? - kérdeztem szomorú hangon és közben Cam-re néztem. A délutáni incidenst szinte el is felejtettem. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem Kate hibája az egész és előbb vagy utóbb szembe kellett volna néznem Viktorral, de egyszerűbb volt rákenni az egészet.
Camille arrébb állt, így én észrevettem a mögötte elterülő kanapé közepén összegömbölyödő, síró lányt. A barátnőmet. Kezei között az egyik díszpárnát szorongatta és nem nézett fel rám.
- Kate? - kérdeztem halkan, mire nem reagált.
- Szerintem hagyd! - szólalt meg végül Cam.
Szomorúan néztem Pablo-ra és Cam-re, de beletörődtem a dologba, hogy a legjobb barátnőm talán szóba se áll velem többé. Könnyes szemmel indultam a szobám felé, majd beérve láttam, hogy Cam laptopja még mindig az ágyam közepén van és egy új emailt jelez, de nem foglalkoztam vele.... Egyszerűen letettem az ágyról a kis asztalra és ruhástól, szutykosan és kimerültem bújtam a puha ágyba.