Sziasztok, drágáim! :)
Először is megjöttem, bár még mindig nyomott a hangulatom... (megjegyzem, szerintem mindnyájatok meg tudja húzni a képzeletbeli előtte-utána vonalat a fejezetben)
Tehát itt vagyok, próbálom megtenni a lehetetlent és elfelejteni a múltban történt tragédiákat. Ugyanis több is volt. Szombaton, szám szerint 10-én még egy barátnőmet elveszítettem. Most ironikus mondattal élve: Hullanak körülöttem az emberek, hát nem szuper??
Eléggé melankolikus hangulatú is lettem.
Alapjában véve egy nagyon nagy szájú csaj vagyok, lököm a dumát a semmiről is, ha kell órákon keresztül tudok ecsetelni valamit, a nézeteimet, stb. Most viszont magamtól nagyon ritkán szólalok meg, a legjobb barátnőmet pedig szerintem már az őrületbe kergetem a folytonos "nagyon szeretlek"-ezéssel.
Zsófinak is sokat köszönhetek. Igaz, nem győzi hangsúlyozni, hogy semmiség, nekem mégis nagyon sokat jelentenek a beszélgetéseink. Benne - bár nem számítottam rá - egy nagyon értékes embert és ami fontosabb, egy nagyon jó barátot ismertem meg. Köszönöm, hogy vagy nekem!:)
Ha valaki közelebbről szeretne megismerni engem, esetleg - ha a távolság nem nagy akadály - találkozni szeretne velem, vagy egyszerűen a történetről szeretne beszélgetni, nyugodtan írjon nekem e-mailt, msn címmel, esetleg facebook elérhetőséggel. Előre szólok, hogy Face-n sokkal több időt töltök.
Tehát, most ezzel zárom soraimat és most nyomás olvasni.
Köszönöm mindazoknak, akik támogatnak, akár egy barátságos mosollyal, akár egy hatalmas öleléssel.
Nem kívánom senkinek sem, hogy ilyet megéljen.
Nagyon szeretlek titeket, drága olvasóim. Millió csók, Jucii.
"- Martin... A nevem, Martin - mosolygott rám még egyszer és elhagyta a helyiséget én pedig nagyot sóhajtva fogtam meg a nyakam alatti kicsi gödörben pihenő medálomat és csak mosolyogtam."
Néhány pillanatig, talán percekig is álltam egymagamban és simogattam a medálomat, amit még kislány koromban kaptam aputól. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, hiszen nem volt értékes darab, nekem valamiért mégis fontosnak tűnt. Fontosnak tűnt, de magam sem tudtam miért. Amolyan családi örökség lehet.
Marco pontosan érkezett, mint általában mindig. Sietve jött elém, és nem győzte megdicsérni a ruhámat hogy milyen szép, és szexi. Valóban. Kezdettől fogva ezért nem is akartam belemenni ebbe az egész közös vacsora dologba. Túlságosan elbízza magát tőle. Én pedig nem akarok olyan lány lenni, aki minden férfi érzelmével játszik, kihasználja őket, aztán meg eldobja magától, mint egy darab rongyot. Ez nem az én reszortom. Én nem vagyok Viola.
Az autóút nem tartott sokáig. Egy tengerparti kis étteremnél szálltam ki az autóból, miután természetesen hagytam Marcot ajtót nyitni.
Felettébb különleges volt a hangulat. Mindenhol mécsesek voltak, és már bántam hogy magassarkút vettem. Gyorsan lekaptam a lábamról, és mezítláb folytattam az utat a meghitt kis asztalig, ahol gyertya nyújtotta azt a kis fényforrást, ami nem engedte, hogy elessek a saját lábamban.
Az egész helyzet elég romantikusnak tűnt, már első ránézésre is. Tengerpart, gyertyafény.... De igazi értelmet akkor nyert csak a dolog, amikor Marco az ujjaival körbezárta a kézfejemet, majd összefűzte ujjainkat. Ezen megütköztem és egy lépést hátráltam.
-Ne haragudj... - mentegetőzött.
-Marco... Csak barátként tekintek rád. Ez a helyzet pedig cseppet sem baráti - mutattam körbe.
-Megpróbálhatnád legalább... De te esélyt sem adsz nekem. Én... Nem tudom. Nem tudom, hogy mit rontottam el. Mit tettem, vagy mit nem? - nézett rám esdeklően.
-Nem tettél semmit. Komolyan. Igazából, még hálás is vagyok a mai dologért, de egyszerűen nem tudok úgy gondolni rád, mint a szerelmemre. Ez nem igazi. Kérlek, értsd meg. Nem akarlak megbántani és csak a csalódástól óvlak. Nekem te fontos lettél a mai nap során. Eddig egy szép gondolatom sem akadt rólad. Most pedig nagyot nőttél a szememben, az tény és való.
-De..? - firtatta.
-Most komolyan ezt a témát akarod nyüstölni egész este? Mert ha igen, akkor szólj, és hívok egy taxit. Nekem nincs szükségem erre. Sem most, sem máskor - puffogtam és a mellem előtt összefontam a karjaimat.
-Azt hiszem nem kértem sokat. Csak próbáld meg! Annyira elkeserítő a helyzet... Képzeld csak el, hogy mindent megkaptál egész életedben. Mindent. 12 évesen európai táborba akartam menni; elmentem. Két évre rá közöltem apámmal, hogy crossmotrot akarok; megkaptam. Évekkel később én lettem a csajok bálványa a fősulin, bárkit megkaphattam volna. Mégsem használtam ki őket. Apám most köti meg élete és talán az én életem legnagyobb szerződését, az apáddal. Nyert ügyünk van. Mégis... Egy valamit akarok a világon a legjobban... Viszont sosem kaphatom meg - hajtotta le a fejét és a part irányába ment, engem pedig az asztal mellett hagyott.
Sok gondolkozni valót adott ez a néhány mondat. Európa, a karrierje és... én? Erről beszélt volna? Engem akar mindennél jobban?
Soha nem beszélt előttem eddig másról, csak az üzletről. A sok szerződés... Érzelemmentes volt a viszonyunk. Köszöntünk egymásnak, néha megköszöntem a bókjait, és ennyi.
A négy hónapon át tartó folyamatos huza-vona után most pénteken végre aláírják a szerződést. Négy hónapon keresztül majdnem minden hétvégén nálunk voltak tárgyalni, mivel apu a hétköznapokat csak ritkán tölti otthon.
Bár az utóbbi négy hónapban én is szinte csak aludni jártam haza. Vagy edzésen voltam, vagy az öcsémnél, a köztes időmet pedig Yasnél töltöttem. Meg is lett az eredménye a négy hónapos intenzív edzésnek: korai stádiumú teniszkönyök, ami szépen kettészeli a még rendesen be se indult karrieremet, mint teniszező. Orvosi javallatra hetente egyszer mehetek el edzeni, maximum kétszer, hogy ne egyik napról a másikra hagyjam abba. Mert semmi kétség nem fért hozzá, hogy abba kell hagynom. A sport ösztöndíjjal elvégzett középiskolai tanulmányaim semmissé lettek. Legújabb terveim között szerepel egy, esetleg több külföldi út. Legelőször természetesen a los angeles-i forgatagot fogom megnézni. Csoda vagy sem, 19 éves létemre soha nem voltam még az ország határain kívül. Eredetileg úgy terveztem, hogy Angliába utazok és ott fogok letelepedni. Mindig is vonzott a szigetország és maga Európa is. Európa, ahol Marco már volt.
Nagyot sóhajtottam és körbepillantottam. Marco nem messze tőlem lerúgta magáról a cipőt és ledobta az ingét. Félmeztelen testtel indult el a hűvös éjszakában a tengerpart felé. Megmozdítottam a sóbálvánnyá szilárdult lábaimat, és a cipőmet Marco cipői mellé dobtam egyenesen a homokba. Érdekes, eddig azért aggódtam, hogy tönkre megy, most meg cseppet sem érdekel a sorsa.
A vacsorapartnerem eltűnt. Gondoltam, hogy utánamegyek, de a parton sem leltem a nyomára. Egészen a kis öböl végéig elsétáltam, ahol beleömlik a nyílt óceánba, de még így sem akadtam rá. Nagyot sóhajtva fordultam meg, hátha a kis magánakcióm közben végül visszatért a kiindulási pontra, mikor meglepetten vettem észre, hogy eleredt az eső. Cseppet sem szokásos, hogy ezen a tájon ilyenkor esik, így roppant morcos lettem. Sietős léptekkel indultam vissza az autó felé, de mire pár métert haladtam volna, egy erős kéz elkapta a csuklómat és az ellenkező irányba húzott.
-Erre gyere, ha nem akarsz elázni - nevetett a bosszús arcomon Marco. Követtem őt az említett irányba, de ott nem volt semmi, csak sziklák. A nyílt óceán felé mentünk, egyenesen a sziklafalhoz, ahol megláttam egy kis rést. Nem volt nagy, éppen csak akkora, hogy egy kisebb termetű ember oldalra fordulva befért rajta.
Marco udvariasan előreengedett, viszont még pont láttam, ahogy a hátát begördíti és szorosan a nyomomban lépked.
Néhány pillanat kellett, mire felfogtam, hogy egy barlangban vagyunk. Rettenetesen sötét volt, így megkapaszkodtam a falban és a kezem alatt éreztem, ahogy a durva sziklán végigcsurog a beszivárgó nedvesség. Marco ismét a karom után nyúlt, én pedig nem ellenkeztem, mikor meleg ujjaival körbezárta a kézfejemet és összekulcsolta az ujjainkat. Még mindig a csodálatos természeti jelenség hatása alatt voltam. Ahogy Marco előre felé haladt, én a tenyeremet a sziklafalon csúsztattam magam mellett. Hirtelen éles fájdalom hasított a kezembe és felszisszentem. Akaratlanul is a számhoz kaptam fájó karomat és a sötétben ugyan nem láttam, de éreztem, ahogy nedvesség folyik végig az ujjaimon. Marco a fájdalmas szisszenésemre kapta fel a fejét és gyorsabban kezdett el maga után húzni.
Néhány másodperc múlva már láttam a fényforrást, ami Marcot idevezette. A fejünk fölött egy valamikori vulkánkürtő nyúlott az ég felé. Persze a múló évmilliók során valószínűleg lekopott és benőtte a növényzet. A kürtő kijárata, ami valószínűleg egykor a láva útja volt a külvilág felé, mára már csak egy zöld trutymóval benőtt ágas-bogas lyuk, ahol itt-ott beszűrődik a Hold ezüstfehér fénye.
-Mutasd! - húzott magához még közelebb, miközben folyamatosan a fény irányába lépdelt. A tenyeremet maga felé fordította, majd mutatóujjával óvatosan végigsimított a nyílt seben.
-Áuuu! - torzult el az arcom, mikor véletlenül a kelleténél egy picit nagyobb erővel nyomta hozzá a simogató végtagot.
-Ne haragudj! - nézett fel rám azonnal, arca rémült volt és aggodalmas.
-Ugyan már! Történt már ennél nagyobb katasztrófa is a világban, mégsem dőlt össze - poénkodtam.
-Ez nem vicc! Mi van, ha piszok kerül bele és elfertőződik?? Apád minden bizonnyal azonnal felbont velem minden még meg nem kötött szerződést. Uram isten...
-Szerződést?? Szerződést?? Neked megint azon a hülye szerződésen jár az agyad?? - mordultam rá és kitéptem a kezemet védelmező tenyeréből.
-Nem úgy...
-Nem úgy gondoltad?! - szakítottam félbe. - Akkor mégis hogyan?! - kiabáltam, amitől az egész barlang visszhangzott. -Elhozod vacsizni szerencsétlen félnótás örökvesztes lányát és akkor tutira a kis kedvence leszel?! Így gondoltad?! Hát nem! Engem nem palizik be senki! - trappoltam mérgesen és megpróbáltam minél gyorsabban magam mögött hagyni az iménti romantikus helyzetet és helyet.
-Várj már, kérlek! - kiáltott utánam, de a mondat végére hangja ellágyult. Meg sem fordultam, csak mentem volna a magam feje után, mire újra fennhangon megszólalt. - Rossz felé mész, Kiscsillag! - hallottam a hangján, hogy nevet.
Mérgesen fújtatva indultam el az ellenkező irányba és átkoztam magam, amiért még azt sem jegyeztem meg, hogy merrefelé volt az idevezető út.
Igyekeztem minél hamarabb az autóhoz érni, és a lehető legnagyobb méltósággal beülni a hátsó ülésre. Kis idő múlva megérkezett Marco is és meglepetésemre mellém ült.
-Beszéljük meg! - kezdte.
-Mit? Az előbb még azt ecsetelted nekem, hogy mennyire rosszul esik neked az elutasításom. Erre tessék. Próbálok nem önmagam lenni és adni neked egy csekély kis lehetőséget arra, hogy közelebb kerülj hozzám és te még ezt is elcseszed...
-Hogy én mekkora marha vagyok... - suttogta boldogtalanul és kinyitotta az ajtót, hogy ki tudjon szállni.
A jelenet, ami annyira megindító volt, hogy az már fájt, kiváltott belőlem kellő nagyságú sajnálatot ahhoz, hogy utána menjek. A mai nap már sokadszor.
-Várj! - sóhajtottam nagyot, miközben elkaptam a karját. Várakozón nézett rám, majd mikor szólásra nyitottam a számat és egy betűt sem tudtam kinyögni, halvány mosolyra húzódott a szája, de a szeme ugyanolyan szomorúan csillogott, mint az autóban. - Nem mondom... Én nem mondom, hogy mi valaha is... Hogy köztünk lehet bármi, a barátságon kívül, de azt sem, hogy nem. Ha a dolgok úgy alakulnak, akkor én nem leszek semmi jónak az elrontója. Viszont meg kell... Ismétlem, meg kell értened, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.
-Szuper, ezzel nem sokat segítettél... - mosolygott rám őszintén, de most a szemei is mosolyogtak. Hogy attól ahogy előadtam a monológot, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat és az ujjaimat piszkálva, vagy attól, amit kihallott a szavak mögül, azt nem tudtam. Nem is nagyon érdekelt.
Az igazat mondtam. Most még nincs köztünk semmi. Nem ismerem őt, és ő sem engem. Még nem bízom benne. Egy kapcsolat alapja pedig a kölcsönös bizalom.
A hazafele út rövid volt, nem szóltunk egymáshoz. Marco valószínűleg az előbbi szavaimat emésztgette, én pedig mélyen elgondolkodtam. Apró, jelentéktelen dolgokon. Hogyan fogom holnap reggel a kertben a rózsáimat gondozni, milyen ruhát veszek fel majd Lucashoz, és mit kezdek, ha a los angeles-i egyetemre sem vesznek fel. Az élet apró dolgai ezek, nekem mégis mindegyik a lételemem.
