Fontos!

Sziasztok bogárkáim! :D

Nemrég elindultam egy blogos versenyen és szükségem lenne a szavazataitokra! 

Nagyon köszönöm az összes eddigi szavazatot is.

A befejező extrahosszú fejezetet szerdára hozom.

Puszillak titeket! :)

Jucii.

31. fejezet

Sziiasztok!

Meghoztam az új részt! Tudom, késő van már, vagyis inkább korán.. Na mindegy :D

Hatalmas fordulat és talán még nagyobb meglepetés ér majd titeket.

Remélem, azért tetszeni fog. 

Még nem döntöttem el, hogy ez az utolsó előtti fejezet lesz-e, vagy még 2 fejezetben fogom (nem) lezárnia teljes történetet. 

Jó olvasást, és komikat kérek!!

Puszi, Jucii.

u.i.: Bocsi a függővég miatt, de ez kellett ide :D

Az esküvő

"- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést." 

Az esküvőig már csak néhány nap volt, én pedig erre a kis időre apuékhoz költöztem. A csomagjaim már készen voltak az indulásra, csak még egy valamit kellett beszereznem. Tudom ostobaság, de mikor vendégségbe megyek, mindig viszek valamit ajándékba. Tara biztosan fog örülni valami kéknek - mosolyogtam magamban, ha már én ilyen nyomorultul szenvedek, legalább a külvilág felé mutassam azt a látszatot, hogy már minden oké velem.
Shon kivitt a külvárosi bolthoz, ahol régebben olyan csodás karkötőt láttam. Kék és szerintem remekül illik majd Tara csuklójára. Gyorsan megvettem a karkötőt, amin eddig még senki másnak nem akadt meg a szeme, aztán észrevettem a sikátort.
Ez ugyanaz a sikátor, ahol Dina üzlete volt. Shon még nem ért vissza az autóhoz - bár csodálkoztam, hogy el mer engedni egyedül akárhová is, hiszen tudja, hogy milyen labilis az idegállapotom - így lassan a bolt felé igyekeztem.
Volt néhány kérdés, amire mindenképpen választ kell, hogy kapjak.
A boltba érve ugyanaz a pézsma és levendula illat csapott meg, mint a legutóbbi ittjártamkor. Dina automatikusan elém sietett. Kész rejtély, honnan tudja, hogy éppen mikor érkezik új vevő, de nem firtattam. 
- Tuilelaith! - mosolygott rám barátságosan az idős nő.
- Maga tudta igaz?? Tudta, hogy meg fog halni... - emlékeztem vissza a búcsúmondatára. 
- Csak sejthettem... - bizonygatta.
- Miért nem szólt?? Akkor most élne!! - kiáltottam rá és ismét kibuggyantak szemeim sarkából a fájó gyász könnyei.
- Ne engem hibáztass és ne is magadat, gyermekem! Egy új élet csak akkor veheti kezdetét, ha egy régi szív megszűnik dobogni... - akadékoskodott.
- Régi szív??  Hiszen még gyerek volt... Ha annyira kellett az a szív, akkor miért nem egy sokat megélt 80 éves apóka halt meg?? Miért pont neki kellett elmennie?? - zokogtam.
- A halál nem válogat... Lehetett volna éppen egy éppen születő csecsemő, egy lány aki éppen a zongoraóráján van, egy fiú, aki éppen az első futball labdáját kapja, egy nászutas pár, sőt, akár maga az elnök is...
- De maga tudta... Már előre figyelmeztetett... Maga a halál?? - kérdeztem megrökönyödötten és egy lépést hátráltam.
- Ugyan kedvesem... Micsoda vicc... A halált nem látod emberi alakban... Nem is érzed, egyszer csak elragad... Nem számít, hogy mit szakít félbe, egy vitát, és romantikus vagy éppen intrikus pillanatot... A halál a legváratlanabb pillanatban érkezik...
- Maga ismét hazudik!! - mutattam rá.
- Nem hazudok! Csupán rávilágítottam a tényre, hogy bárki más is lehetett volna Cuirithir helyében...
- Mégsem volt senki más a helyében... Öngyilkos lett!! Miattam! - fakadtam ki.
- Ugyan gyermekem! Dehogy! 
- Levelet küldött, mielőtt felvágta az ereit. Én tettem ezt vele... Nekem nem szabadna élnem, egy gyilkos vagyok, semmi több.
- Ugyan! Előtted még rengeteg feladat áll lányom! Mind nagyon nehéz, és szükséged lesz hozzájuk minden erődre...
- Erő.. Az van bőven.. - feleltem flegmán.
- Ezt hogy érted?? - villantak meg a szemei.
- Miután.. Szóval miután Vick... Sokkal nagyobb erőm van azóta... Iszonyatosan fáj, amikor előtör, és begyógyult a sebem is, amit elkeseredésemben okoztam magamnak.
- Tehát ezért... A párod ereje nem tűnt el, nem születik újjá, ezért van még meg az erőtök. Ezért vannak fájdalmaid... Csak ez lehet az oka...
- Tehát Vick ereje is az enyém?? - néztem bambán.
- Nagyon úgy tűnik... Ilyen még nem volt... Nagy feladatok állnak még előtted lányom! - mosolygott rám.
- Most mennem kell, de amint visszajöttem a városba eljövök a lányokkal. Muszáj, hogy találkozzanak Önnel, Dina.
- Rendben! De vigyázz! A telihold éjjelén ne engedj magadhoz senkit közel... 
- Még ha meg is tenném... Mikor is lesz?? 
- Holnap után.. 30-án...
- Nagyszerű.. Az esküvő napján.. Azt hiszem, ez lehetetlen... Mindenkivel táncolnom kell majd... Közel kerülnek hozzám...
- Akkor majd kitalálsz valamit... Az ellenséged a közeledben van, közelebb mint gondolnád... - mondta visszament a függöny mögé, én pedig sietős léptekkel távoztam a boltból. 
Ez a nő tud rólunk mindent. Mindent! Mégsem tudok neki hinni.. Hiszen nekem nincsen ellenségem... Badarság. Ha lenne, arról meg tudnék. Biztos vagyok benne, hogy nem lapul meg a szeretteim között egy elvetemült gazember, aki majd az életemre tör.

~~~~~~

Eljött az esküvő napja. Tegnap éjjel nem volt semmifél legény- és leánybúcsú sem, hiszen apunak egyszer már volt ilyenben része, Tara pedig önként, szolidaritásból mondott le a kéretlen élvezetről.

Reggel korán keltem. Apuék házában már kiismertem magam annyira, hogy megtaláljam a konyhát, így oda igyekeztem és főztem egy kávét, elvégre hosszú nap elé nézünk. 

A szertartás délután kettőkor kezdődik. Addigra mindennek a helyén kell lennie. A vendégek valószínűleg dél környékén kezdenek majd érkezni, tehát a fogadóbizottság tagjai már addigra itt lesznek. Értem ez alatt a két sármos srácot: Dan-t és Justin-t. Nagy megkönnyebbülés, hogy lesznek itt ismerősök is. Sőt, apu még egy rögtönzött szóbeli meghívással a még mindig itt tartózkodó Camille-éket is meghívta. Tegnap este tudtam meg, hogy anyu és Ernesto is eljönnek a nagy eseményre. Tekintve, hogy apu és Ernesto még nem ismerik egymást így ez elég furcsa helyzet lesz. Shon is eljön - jobb meggyőződése ellenére - és magával rángatja Natalie-t is. Legalább társaságból nem szenvedek majd hiányt - főleg, hogy Kate is jelen lesz, hiszen jóban volt apuval mindig is.


A konyhapulton ülve szürcsöltem a frissel lefőtt kávét, mikor megkordult a gyomrom. Gyorsan számításba vettem a lehetőségeket és magamhoz mérten kiválasztottam egy egyszerű és gyors reggelit. Gondoltam ennyit biztosan meg bírok csinálni. Gyorsan előkészítettem egy nagy tálat, beletettem a lisztet, a tojásokat, a tejet és a vizet, hozzá pici sót tettem és elővettem a - kevésbé barát formájú, hatalmas - serpenyőt, ami először a kezem ügyébe akadt.
Negyed óra múlva szép halom palacsintától roskadozott a tányérom - naná, hogy megint eltúloztam az adagot. De nem fog kárba veszni, az biztos. Apu fél perc alatt elintéz egy kétszer ekkora rakást is. 
A konyhaszekrényben kutatva nagy nehezen megtaláltam a legfelső polcon kutatva a juharszirupot is, amivel kiadósan nyakon öntöttem a reggelimet. A gőzölgő palacsinta és a juharszirup illata keveredett és átjárta a levegőt, én pedig hirtelen pattantam fel az asztaltól az undorító szagra. 
Nem tudtam elviselni az eddig annyira szeretett étel illatát. Kezemet a szám elé kaptam és a földszinten lévő fürdő felé vettem az irányt sebes léptekkel. Azon agyaltam közben, hogy mi lehet a bajom, de erre csak nem jöttem rá. Közben Tara jött velem szembe és hirtelen torpant meg, mikor látta, hogy hirtelen a fürdőbe vetem magam, majd utánam jött és óvatosan benyitott. 
- Minden rendben? - kérdezte aggodalmas hangon.
- Persze... csak nem is tudom... Nem volt régi a juharszirup? Olyan furcsa illata van... Rosszul lettem tőle.. Pedig ilyen még sohasem fordult elő velem - néztem rá, miután feltápászkodtam a WC mellől és  alaposan kiöblítettem a számat.
- Tegnap előtt vettem a kisboltban. Biztos, hogy nem volt vele baj - adott választ az előbbi kusza mondatomra - Biztos vagy benne, hogy nem más bajod van?? Esetleg gyomorrontás? Vagy MÁS? - nyomta meg a más szót.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, miközben a fürdőkád szélére ültem.
- Tudod... - kezdte és ő is mellém telepedett közben maga köré csavarta a köntösét - Nem is tudom, hol kezdjem... Viktor és Te.. szóval nem volt köztetek semmi olyan, ami miatt aggódnunk kellene?? - nézett rám fürkésző tekintettel.
- Ha arra gondolsz, hogy terhes vagyok - értettem meg a más szó jelentését -, akkor megnyugodhatsz. Nem vagyok terhes! - mosolyodtam el.
- Biztos vagy benne?? Ahhoz elég egy alkalom is és bizony hamar összejön. Leilah, ha mégis úgy gondolod, hogy talán megvizsgáltatnád magad, akkor szólj nekem. Ismerek szakembereket... Együtt jártunk gimibe... csak szólj.. - simogatta meg a karomat, mintha biztos lenne benne, hogy igaz a meglátása.


A nap többi része gyorsan eltelt, a fiúkkal nem is találkoztam, mivel egyenesen a parkba mentek, hogy az utolsó simításokat elvégezzék a helyszínen. 
Az agyam egész végig azon kattogott, amit reggel Tara mondott. De nem lehetek terhes!! Az főleg nem.. A biztonság kedvéért egész délelőtt nem ettem, nehogy még egyszer elrókázzam magam - ne adj Isten akár a ceremónia közben.
Egész addig filozofáltam a dolgon, amíg arra az elhatározásra jutottam, hogy kellene csinálnom egy tesztet. Addig úgysem nyugszom meg, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Bár 30-a van, és két napot késett, az még nem jelenti azt, hogy terhes vagyok.
Apu a srácok után indult a parkba, de előtte megkértem, hogy vigyen el a gyógyszertárba. Nem tudta mire vélni, ezért egy abszolút gyors kifogással hárítottam a még fel sem tett kérdését: "Ragtapasz kell, nem szeretném, ha a cipő feltörné a lábamat."
A patikában viszont voltak néhányan, vártam negyed órát, mire sorra kerültem, aztán az eladónak halkan odasúgtam, hogy mit szeretnék, mire az idős nő sajnálkozón rám mosolygott és elvette az egyik polcról a kívánt terméket. 
Azonnal a táskámba süllyesztettem, és fizetés után távoztam az üzletből. Apu nem nyugodott addig, amíg haza nem vitt, természetesen ő már késésben volt.
Ahogy a házba értem Tara elkapta a kezemet és a szobája felé húzott. 
- Most kerülsz elő?? Azonnal készülni kell! Fél 12 van!! Mégis hol voltál?? Mindegy is... Gyere.. - ültetett le egy cingár férfi elé, aki azonnal a hajamat kezdte birizgálni. Még csak most jön a java. Miközben az ismeretlen férfi a hajamat tűzte fel, addig Tara-t sminkelték - az ő haja már kész volt. Laza kontyba csavarva díszelgett a tarkóján.
Nem kérdeztem semmit, csak hagytam, hadd dolgozzanak rajtam. A hajamat háromnegyed órába telt, mire a fodrász elfogadhatóan feltűzte és rózsákat tett bele. Nem szóltam közbe, mivel a ruhám kiválasztásában sem vettem ki a részemet, úgy gondoltam így lesz a legjobb. Taranak és nekem megegyezik a méretünk, ezáltal könnyen - a közbenjárásom nélkül is - meg tudta csináltatni a ruhámat. Nyilván nem volt túl boldog, amiért neki kellett felpróbálnia helyettem minden egyes ruhapróbán, de csak kibírta, hiszen most is itt van.
A hajam után az én sminkemet is elkészítették, bár nem sokat engedtem az arcomra kenni... Ilyen vagyok.. Így kell szeretni...
Néhány szusszanásnyi idő után Tara a saját szobám felé lökdösött, mondván, hogy vegyem fel a ruhámat - amit még életemben nem láttam. De nem csalódtam.. Pont mint amit elképzeltem. Most már értettem a rózsákat is a hajamban. A ruhámat is sok száz rózsaminta díszítette, sőt, az övem is rózsás volt. 
Miután felvettem a koszorúslányruhámat és a hozzá kikészített cipőt, azonnal Tara keresésére indultam, persze még előtte a táskámban lapuló dolgot elrejtettem az éjjeliszekrényem fiókjában.


A Tara-nak vett karkötőt az ágyra fektettem, ahol már ki voltak készítve a különböző fehérneműi. Nyilván tudja majd, hogy tőlem van.
A csengő megszólalt és két lány lépett be az ajtón, amit szélesre tártam. Egyforma ruhában voltak ugyan, hasonlóban, mint én, mégis teljesen más stílust vallottak.
- Szia, biztosan te vagy Leilah! Az én nevem Alex - kezdte - Ő pedig - mutatott a mellette álló hosszabb, vörös hajú nőre - Joyce! - azzal hívás nélkül bejöttek és aztán vettem csak észre, hogy mögöttük két tündéri kis szőke lány álldogált, ugyancsak rózsaszín ruhácskákban. Mosolyogva guggoltam le eléjük, ők pedig félénken rám mosolyogtak. A nevüket nem kérdeztem meg, inkább kézen fogtam a kis apróságokat és bevezettem őket a nappaliba Alex és Joyce mellé.
Tara éppen a lépcsőn jött lefelé és indulásra ösztönzött minket, mivel már igencsak fél 2 múlt. A ház előtt már ott állt két fekete autó. Az egyikbe beültek a kislányok, melléjük pedig én, mivel biztosan nem fogok a nevelőanyám két, látszólag pökhendi barátnőjével utazni egy légtérben.
Az út rövid volt, így hamar odaértünk, én pedig megláttam a barátaimat. A két kislány persze rendíthetetlenül jött utánam, de nem bántam, hiszen olyan kis aranyosak.
Először Kate ölelt meg, akivel minden a régi volt. Megbeszéltük a dolgokat, sőt még Dináról is meséltem neki. Talán ő lesz az egyetlen, aki nem néz majd komplett idiótának, amikor a többiek elé vezetem a sztorit.
Kate után már nem néztem, hogy kik kerültek éppen sorra az ölelgetésemben, jártam kézről kézre, mintha én lennék a fő szenzáció, pedig aztán ez közel sem így van.
Néhány lépéssel mögöttem megállt a két nagyzoló liba is és mustráló tekintettel nézett végig a vendégseregen. Közben én kaptam a szebbnél szebb bókokat az öltözékemre és a frizurámra, aztán egyszer csak valaki felkapott, mire felsikoltottam.
- Elrabolom az első számú koszorúslányt! - nevetett hangosan egy rekedtes hang, amit egyből felismertem. Dan volt az, aki halálra rémített.
- Normális vagy?? Szeretnék még néhány évig élni... Na nem sokáig... Mondjuk még úgy 200 évig... - tettem az ártatlan arcomat miközben mindenki nevetett, még én is.
- Ahogy óhajtja Főnökasszony! - tett le bohókásan. 


Már mindenki a helyén ült, mikor Dan hátraküldött, ő maga pedig előre ment Justin mellé, aki apuval állt a feldíszített kis "kápolna" előtt. Látszott rajta, hogy nagyon boldog és izgatott is egyszerre, hiszen most már nincs megállás, Tara a felesége lesz.
Tara már hátul állt, persze takarásban, nehogy akárki is véletlenül meglássa őt vagy a ruháját. Meglepett, hogy az ő ruhája nem hófehér, hanem picit megtört, de ennek ellenére remekül állt rajta. Kezében már szorongatta a csokrát, a másikkal pedig egy idős úr kezébe karolt. Bizonyára az apja. A zene elindult, a két édes kislány pedig elindult, miközben Alex és Joyce beállt az indulásra. Miután mindketten elhaladtak előttem még biztatóan rámosolyogtam Tara-ra, aztán követtem őket. 
Mindenki hátrafordult ültében és már csak a menyasszonyra vártak. Megálltam apuval szemben, miközben azt néztem, hogy újdonsült nevelőanyám milyen kecsesen halad felénk.

~~~~~~

A pap a szokásos eskü szövegét mondta, aztán nem győztem kikerülni a gratulálok hadából. Nagyjából fél óra alatt mindenki lerótta az illedelmességi körét, utána átvonultunk az előre feldíszített étkezőbe, ahol mindenki helyet foglalt és megkezdődött a vacsora. Kijjebb volt egy asztal, ahová mindenki tett valami kis apróságot, tekintve, hogy mindene megvan már az ifjú párnak.
Vacsora után elkezdődött a menyasszonytánc, én pedig kezdtem magam furán érezni. Elnézést kértem a mellettem ülőktől, és kimentem a friss levegőre. Néhány pillanatig álldogáltam kint, aztán befelé indultam volna, de megszédültem és meg kellett kapaszkodnom a lépcső korlátjában ahhoz, hogy ne essek el. Hamar visszanyertem az egyensúlyomat, és éppen az ajtó felé igyekeztem, mikor hirtelen elsötétült előttem minden.


Zúgott a fejem és nem tudtam, hogy hol is vagyok. Óvatosan felemeltem a fejemet a párnáról és megláttam azt az egy valakit, akire nem számítottam. Ott ült az ágyam szélén és aggodalmas arccal figyelt.
- Hol vagyok? - kérdeztem tőle rekedten.
-A szobádban... Hazahoztalak. A táskádban volt kulcs. Jól érzed magad? - kérdezte az arcomat fürkészve Pablo.
- Nem tudom mi történt.... - vallottam be neki őszintén.
- Ájultan találtalak a lépcsőknél. 
- Te jó ég!! Apu?? Tara?? Vissza kell mennem! - akartam felülni hirtelen, de visszanyomott az ágyra.
- Már tudják, hogy itthon vagy... Cam szólt nekik, hogy ne aggódjanak. Megígértem nekik, hogy veled maradok..
- De mi?? Te jó ég! Csak én lehetek ekkora lúzer, hogy még az esküvőjüket is elrontom... - szorítottam a kezeimet a fejemre.
- Ugyan... Nem rontottál el semmit..Nem tehetsz róla, hogy rosszul lettél... - próbált vigasztalni.
Rosszullét! Rosszullét! Ez az! A teszt! Nem csináltam meg. Hirtelen keltem fel az ágyamból és az éjjeliszekrényem fiókjából kivettem a kis zacskót, amivel egyenesen a fürdőbe mentem.
Pablo csak értetlenül nézett utánam, de nem szólt egy szót sem.






Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és feltéptem a dobozt. A tájékoztatónak megfelelően megcsináltam a tesztet és már csak várnom kellett. Ez a rész a legrosszabb. A hideg futkosott a hátamon... MI van, ha tényleg terhes vagyok? Mi van, ha lesz egy gyerekem? Én erre nem vagyok felkészülve! Egyszerűen nem megy! 17 vagyok a rohadt életbe! Hogy lennék én kész egy gyerek felnevelésére?? - próbáltam nem kétségbeesni. 
A percek nagyon lassan teltek, én pedig csak egyre idegesebb lettem. Az erőm is elő akart törni, de minden akaratomat összeszedve birtokomba vettem és nem engedtem szabadjára. Most nem! Semmiképp sem! 
Gyorsan átöltöztem, mert még mindig rajtam volt a koszorúslányruhám. Levettem és nemtörődöm módon a padlóra vetettem a vélhetőleg méregdrága ruhát. Felvettem az alvós-szettemet és tovább járkáltam fel-alá a fürdőben. 
Minden percben kétszer-háromszor is ránéztem a tesztre, hátha észreveszek valami változást. Pár perc múltán megjelent az első csík, ami azt jelezte, hogy a teszt működik. Már csak azért imádkoztam, hogy ne legyen második csík. A szívem azonnal negyedik sebességbe kapcsolt és zihálni kezdtem. A részletekbe belegondolni sem mertem. Mit szól majd apu és anyu ehhez az egészhez?? Persze, ha nincs semmi, akkor meg sem kell tudniuk...
Egyfolytában mászkáltam, mint a mérgezett egerek, de nem mertem a tesztre nézni.. Még nem.. Életem leghosszabb tíz perce telt el, mire bátorkodtam a kezembe venni a mindent eldöntő készüléket.






(Várom a megjegyzéseket!! Neked 1 perc, nekem sok öröm és ihlet! :DD)

Hír

Sziasztok! 

Tudom fejezetet ígértem a hétvégére, de nem tudtam befejezni. Sajnos múlt hétvégén volt egy kisebb balesetem, de mindenkit megnyugtatok a mentős (iszonyatosan helyes, kb. 26 éves és zöld szemű volt *-*) szerint nincs semmi bajom, sőt még kórházba sem kellett mennem. A combomon és a hasamon még ott vannak a foltok, de nincs komoly bajom. A kezeim is megrándultak így döntenem kellett, hogy melyik blogra hozok frisset, és mivel a Breaking 3. fejezetéből több volt már megírva, így azt fejeztem be. 

Lehet, hogy most haragszotok rám, de még így is fáj a kezem. Remélem, hogy a jövő hét közepén fel tudom tenni nektek itt is az új részt. 

Remélem ezért nem pártoltok el tőlem. 

És még valami... 

Örömmel jelentem, hogy már 20 rendszeres olvasóm van, aminek kimondottan nagyon örülök.

Puszii, Jucii. :)