22. fejezet

 Sziiasztok drága olvasók :)

Ahogy azt ígértem, meg is hoztam a fejezetet.

A komihatár megint 2-3. (az utóbbinak jobban örülnék :)) 

Most még inkább kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert igazán izgis fejezetet lett és a folytatása is ettől függően fog változni, mivel már elkezdtem írni :)

Szóval örülnék minél több kominak :)

 Köszönet az előző fejihez érkezett komikért :)

Ez is megint elég hosszú lett ;)

Pusszi, Jucii.

Ez nem a First Beach.... 

"Már sajátomnak nevezem a szobát... Nem szoktam ilyen gyorsan az új környezethez szokni. Úgy látszik, hogy jót tett nekem ez a kis levegőváltozás."

Második napom jól indult aktuális otthonomban. Az éjjel meglehetősen sokat pihentem, ezáltal frissen és üdén ébredtem a napfény meleg sugaraira. Álmosan nyitogattam a szemem, majd az órára néztem, ami a pici éjjeliszekrényen volt. Még csak fél 8 volt. Meglehetősen korán felébredtem azok után, hogy egy éjszaka kimaradt. Úgy döntöttem, hamar felöltözök  és megnézem a ház környékét is, na meg a kertet, mivel hatalmas. Gyorsan a fürdőbe mentem, majd vissza a ruháimért, amiket sikeresen kint felejtettem. Gyorsan megmosakodtam, a hajamat felfogtam és magamra kaptam egy sortot egy ujjatlan felsővel, hozzá az edzőcipőmet és máris indultam  ki a szobámból. Az ágyamat jó tinédzser módjára szokás szerint megvetetlenül hagytam.

Egyenesen a főbejárat felé mentem, ahol legszívesebben egyből hátraarcot csináltam volna. A tegnapi srác - Max - és a haverjai kint voltak és valószínűleg Pablot várták. Hát csalódniuk kellett, mert csak én vagyok.

- Sziasztok! - léptem ki az ajtón és már indultam volna megnézni a környéket.

- Szia Lay! - mondták egyszerre mind a négyen, majd el is nevették magukat, és sem tudtam megállni kuncogás nélkül.

A tegnapi srác ismét igencsak végigmért. A rövid sort és a feszes felső pedig neki kedvezett - a lábaim szinte teljesen szabadon voltak. Mit ne mondjak azért kezdett idegesíteni, nem is kicsit. Malibuban nem bámultak meg ennyire, pedig ott sem hordtam síruhát meg semmi ilyesmit.

Úgy döntöttem megszívatom egy kicsit a bámulókat, hiszen most már mindegyik srác elég rendesen bámult. Lassan hátat fordítottam és elindultam az ellenkező irányba, közben a csípőmet természetellenesen mozgattam és vártam a reakciót.

Nem néztem hátra, hiszen ez a móka része, de nagyon szívesen kiröhögtem volna őket. Ezt az egész csípőmozgást a ház széléig folytattam, ahol le akartam fordulni, de mit ad Isten: valaki elég erősen belém jött szemből, aminek következtében mindketten elterültünk. Szerettem volna most láthatatlanná válni, hiszen a kis gonoszságom ellenére sem én nevettem, hanem a srácok Rajtunk.

Pablo füléből kiestek a fülhallgatók és heves bocsánatkérés közepette próbált rólam feltápászkodni. Én még mindig a hirtelen jött sokk hatása alatt voltam. Néhány másodperc elteltével éreztem, ahogy megszűnik a testemet terhelő fizikai nyomás, vagyis Pablonak végre sikerült felkelnie. A kezét udvarianas odanyújtotta nekem, mire én a lábaimat magam alá húzva kecsesen felálltam, miközben belé kapaszkodtam.

- Jól vagy? - kérdezte enyhe mosollyal a hangjában.

- Öh... Azt hiszem igen, csak egy kis sokk ért - nevettem fel.

- Meghiszem azt! - nevetett velem - Mégis hová mész ilyen korán? - kérdezte kíváncsian.

- Úgy gondoltam, hogy körbenézek és talán kocogok egy kicsit, amúgy meg nincs is korán - feleltem még mindig mosolyogva.

- Na ja... A korán kelőknek tényleg nincs - nyomott el egy ásítást.

- Tényleg.. És te? - néztem végig rajta.

- Csak a srácokkal megyünk edzeni, bemelegítettem egy kicsit előtte - mutatott maga mögött egy friss kis ösvényre a zöld fűben.

- Az klassz! De látom te nem vagy korán kelő - kacagtam fel és indultam volna tovább, miközben megigazítottam magamon a ruhát.

- Nem jössz velünk? - vetette fel - Ha már te is kocogni indultál, gondolom erősítenél is egy kicsit.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - sandítottam hátra a srácokra. Nem féltem tőlük vagy ilyesmi, de nem szeretném, ha akár csak egyikük is rám hajtana, főleg mivel nem maradok sokáig.

- Nyugi! Leállítom őket, ha messzire mennek.. - nevetett fel ismét. Ez valami családi vonás? A húga is rendkívül jókedvű, meg ő is... Ermestoról még nincs véleményem, hiszen alig beszéltem vele.

- Hát jó! - egyeztem bele egy kicsit vonakodva.

- Akkor gondolom te velem jössz - kacsintott rám.

- Ahogy mondod - feleltem és együtt indultunk vissza a többiekhez.

- Hey! Skacok mit szóltok? Lay is velünk jön - mutatott rám és láthatóan nagyon büszke volt magára, amiért sikerült rábeszélnie; megjegyzem nem sokat kellett győzködni.

- Hé! Ez csúcs! - indultak el felém ők is.

- Na persze... - kezdtem bele, mire láthatóan lehervadt az arcukról a vigyor - csak ha megvárjátok, amíg összeszedek párcuccot - nevettem el magamat az ábrázatukon.

- Oké srácok! Hét napi hideg élelem is kevés lenne hozzá, hogy ezt túléljük - nevetett fel Pablo, aztán abba is hagyta, mert kicsit arrébb löktem.

- Azért nem kell ennyire túlozni!! - tettem hozzá durcásan.

- Na nyomás! Különben itt hagyunk csajszi! - nevetett fel Max.

- Nem teszitek meg - incselkedtem nekik és elindultam befelé.

Siettem fel a szobámba és előkaptam a bőröndömből a kis táskámat, amit otthon is használok, ha edzésre megyek. A rövid sortomat lecseréltem egy háremnacira, a rózsaszín ujjatlanom alá pedig felvettem a szokásos sportmelltartómat. A táskába beledobtam egy másik sortot és egy melltartót, mivel ha végeztünk, akkor át kell majd öltöznöm és zuhanyoznom is kell majd. Végül gyorsan bedobtam még egy dezodort a táskába, aztán már indultam is vissza a srácokhoz, akik újfent nevettek valamin.

- Rekord! - kiáltotta el magát azt hiszem Mateo.

- Oké! Ennyire ne örüljetek! - nevettem el magam.

Nem telt sok időbe és már Pablo mellett ültem a kocsiban, aki száguldott - de szó szerint - a városba.

A városból szinte semmit sem láttam, úgyhogy simán eltévednék, ha most egyedül kellene innen visszamennem. Mikor megkértem Pablot, hogy lassabban menjen, azt mondta, hogy nem lehet, mert a srácok kiröhögnék.... 

Az a rohadt pasi büszkeség.. - morogtam magamban.

- Na oké! Én veled sehová nem megyek többet !! - kapkodtam levegő után.

- Nyugi szivi! Lett bajod? Nem! Akkor meg? - nézett rám vigyorogva.

- Uhhhmmm.. - fújtam ki a levegőt.

- Bemegyek venni valami kaját. Kérsz valamit? - nézett rám.

- Öhh... Egy ásványvizet - feleltem.

- Enni nem fogsz? - firtatta.

- Könyörgöm! Azért megyünk edzeni, hogy ezt - mutattam a hasamra - meg ezt - mutattam a combomra - és ezt - fordultam meg és mutattam a fenekemre - ledolgozzuk.

- Nincs ezekkel semmi baj! - jött oda Pablo és egy picit felrántotta a pólómat - Nicsak!! Piercinged van? - kíváncsiskodott.

- Amint látod! - nevettem fel - Na de igyekezz, mert lebunyózlak - néztem rá csábosan és alapállásba álltam, ökleimet összeszorítottam. Pablo csak nevetett ezen, de elindult befelé.

A srácok is megálltak velünk a benzinkútnál, addig is tankoltak a verdáikba. Én Pablo járgányának motorháztetején ültem és élveztem a napsütést. Néhány másodperc elteltével valaki mellénk parkolt és a napfényt ezzel eltakarta. Már éppen szólni akartam, mikor valaki füttyentve elhaladt mellettem. Alaposabban szemügyre vettem az autót: egy Jeep volt. Platójáról ketten ugrottak le és követték a társukat. Miközben elhaladtak mellettem az egyik végig simított az arcomon.

- Hé! - háborodtam fel - Mit csinálsz? - húzódtam arrébb rögtön, mire karon ragadott és lerántott a kocsi elejéről. Abban a pillanatban azt hittem, hogy meg akar ütni. Láttam a szemében a dühöt, amiért felháborodva rászóltam, de ez legkevésbé sem érdekelt.

Akkor viszont Pablo lépett ki a kisboltból, pólója a vállára vetve, kezében 2 üveg ásványvíz és egy pici táska. Szemeivel rögtön engem talált meg, aztán a karomat szorító férfire nézett.

Lassan, nyugodtan sétált felénk, arcán nyoma sem volt semmilyen indulatnak. Ebben az állípotban azt is simán el tudnám képzelni, hogy itt hagy.

Lazán az autóba dobta a kezében lévő cuccot, majd könnyedén, ruganyos léptekkel megkerülte azt. Mellém állt és farkasszemet nézett a számomra idegennel.

Furcsa, pergő szófordulatok hangoztak mindenhonnan, én pedig rájöttem, hogy itt az én spanyol tudásom semmit sem ér. A szakszavakat tudom, de ők itt szlenggel beszélnek, úgyhogy csak néhány szót sikerült megértenem az egészből.

Pablo kijelentésére a srác  aki ha jobban megnéztem volna, észre vettem volna, hogy nem öregebb Pablonál és még helyes is - elengedte a karomat. Semmit nem fogtam fel az egészből, mire Pablo a nyakamhoz hajolt és belemormolt egy szót, úgy hogy csak én halljam: színjáték.

 Karjával hátulról körbefogott, kézfejét a hasamon pihentette, miközben óvatosan közelebb húzott. Nekem sem kellett több, a kezemet Pabloére tettem, most már ő is érezte, hogy remegek.

Az idegen tovább dumált, mintha mentegetőzne, majd szemeivel végigmért engem, aztán újra Pablohoz beszélt. Pablo kezdett ideges lenni, de végül bólintott és a másik srác elment a kíséretével együtt.

Miközben még mindig egymás kezét fogva elindultunk az autóhoz Pablo maga felé húzott és újra a nyakamba súgta: Gond van - de kívülről ez csak egy csóknak látszott.

Beültünk az autóba és az edzőterembe indultunk, úgy ahogy terveztük. Pablo már nem vezetett olyan őrült tempóban, úgyhogy tényleg baj van.

Nemsokára megérkeztünk és leparkoltunk; a srácok mind bementek,de látszott rajtuk, hogy ők is feszültek. Pablo idegességében a kormányra csapott, majd kiszállt az autóból.

- Mostantól mindenki úgy tudja, hogy te a barátnőm vagy, legalábbis addig, amíg itt vagy - súgta halkan - Te nem tudod, hogy kivel kezdtél ki. Az igaz, hogy tőlem fél, de hanem ezt választom, akkor tuti, hogy bunyó lett volna. Sajnálom! - nézett rám szomorúan.

- Egy pillanat! Miattam lett volna bunyó? - hüledeztem - Na ne! És még valami! Én nem fogok úgy TENNI, mintha a barátnőd lennék. Én igenis azért vagyok itt, hogy kibulizzam magam és nem azért, hogy a TE barátnődnek tettessem magam - osztottam ki.

- Te csak ne háborogj itt nekem, mert azt nem engedem, hogy Cortez a közeledbe kerüljön. Ha én nem vagyok itt csakugyan nem úszod meg ennyivel - bökött a még mindig vörös felkarom felé - és még valami! felőlem annyit bulizol amennyit akarsz, a lényeg annyi, hogy a közeledben legyek. El KELL játszanunk azt, hogy eg ypár vagyunk! A véleményedet meg tartsd meg magadnak - fojtotta belém a szót.

A kezemet gyorsan elkapta és kézen fogva indult meg velem a terembe. Láthatóan egy kicsit sem izgatta, hogy mit gondolnak a járókelők, az meg pláne nem, hogy próbáltam szabadulni.

Ahogy befelé igyekeztünk elgondolkodtam... Pablot még csak alig 1 napja ismerem az igaz de eddig semmikornem láttam őt idegesnek. Most viszont az volt.. Nagyon ideges... Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Vagy tényleg ilyen veszélyes a pasi és csak engem akar védeni, vagy csak trófeának akar és a pasi valójában az egyik - számomra eddig ismeretlen - haverja. Több lehetőség még nem jutott eszembe.

Ahogy beértünk a terembe Pablo a bejáratnál lévő kis pulthoz lépett, ahol egy fiatal lány ült. Bizonyára már régóta ismerték egymást, mert csak egy rövid köszönés hangzott el angolul, az utána következő beszélgetésből újra nem értettem semmit. Pablo a kezemet nem engedte el, az feltűnt a recepciós csajnak is. Ezután mintha visszavett volna egy kicsit, beengedett minket. Az öltözők "szerencsére" a terem másik végében voltak, ahol a srácok már el is kezdték a bemelegítést, méghozzá fekvőtámaszokkal. De nem csak Pablo haverjai voltak jelen, vagy egy tucat ismeretlen szempár is villant rám. Megpróbáltam nem foglalkozni a tekintetekkel, de ez ahogy beljebb értünk egyre kevésbé ment.

Nagy sokára beértünk az öltözőbe, majd én rögtön a női részleg felé vettem az irányt. Az öltözőben volt néhány fülke az öltözéshez, én pedig azonnal be is mentem az egyikbe. Lekaptam magamról a nadrágomat, azután felrángattam magamra a rövid sortot, ezután csak a felsőrészemet vettem már le, ami alatt már ott lapult a sportmelltartóm. A levetett ruháimat gyorsan a táskámba tömködtem, aztán már indultam is ki, a szekrényhez.

Az elsőbe, ahol kulcsot láttam bedobtam a cuccomat, csak a vizet vittem magammal, majd a kulcsot karikástól a melltartómra csíptettem.

Egy gyors pillantást vetettem még magamra a tükörben, aztán indultam is ki és mit ad Isten: pabloval találkoztam össze.

lazán a falnak támaszkodva állt és rám várt. Meglepetésemre a pólója újra rajta volt.

- Figyelj! Tudom, hogy nincs ínyedre ez az egész, meg is értem, de ha ez Ernesto tudtára jut, akkor anyáddal együtt hazaküld, ebben biztos vagyok - nézett mélyen a szemembe.

- Mi jut a tudtára? - kérdeztem vissza fojtott hangon.

- Az ügyed Cortezzel... - magyarázta - Nincsenek túl jó viszonyban a családjaink, ezért jellemző az erőfitoktatás... Mármint nem a tettlegesség, hanem a szócsaták, illetve az újak elcsábítása, főleg a csajoké - fogta rövidre.

- Engem akart elcsábítani? - vontam fel a szemöldökömet, mintha az egészből csak ennyi jutott volna el az agyamig - Ez tetszik!! - nevettem fel.

- Mi? - kérdezte elképedten - Te megőrültél? Nem tudod miről beszélsz! Gyere menjünk! - kapta el a csuklómat.

- Hé!! Nekem itt valami nem tetszik. Nekem most szerepet kéne játszanom? - néztem rá, mint egy kisgyerek, akinek éppen leesett valami.

- Nem mintha tudnál - gúnyolódott - De igen! Ennyi a lényeg! Örülök, hogy felfogtad végre!

- Neked mi bajod van? - néztem rá kérdőn a hirtelen kedélyváltozása miatt

- Mi bajom? Még kérded? - lépett közelebb ingerülten - Abba bele se gondolsz, hogy nekem miben van ez?

- Annyit kell tenned, hogy megjátszod magad! Te szegény.. Jajj, de sajnállak! - gúnyolódtam vele most már. Ha ő így, akkor én is így.

- Szerintem neked még nem esett le, hogy ez itt nem  First Beach szivem! Nézz már körül és vedd észre, hogy ez  csak miattad csinálom - lépett hozzám végül és már csak pár centi választott el minket.

- Miattam? - néztem fel rá ismét - Na ne röhögtess! Pasiból vagy az istenért! Pasiból!! neked csak az a hülye önbecsülésed a fontos, csak az számít! semmi más! - vetettem oda foghegyről és indultam is ki az öltözőből.

Nem szólt semmit kifelé menet, csak jött utánam egész végig, majd ahogy az edzőterembe értünk ő csatlakozott a srácokhoz - én meg ott maradtam egyedül. Nem gondolkodtam sokáig, mert a több éves gyakorlás után tudtam jól, hogy az első dolog a bemelegítés.

A terem másik végében megláttam pár lányt, akik éppen edzettek. Azonnal indultam is oda és ahogy a hangok odaszűrődtek rájöttem, hogy semmit sem fognak érteni a beszédemből, ezért egyedül melegítettem be.

Először is kezdtem a mérhetetlenül könnyű, ám annál hasznosabb törzs-gyakorlatokkal. Láttam, hogy ezen többen is mosolyognak - de hát tegyék azt. A következő gyakorlat egy picit már nehezebb volt, de mégis megmosolyogtak, majd még össze is súgtak. nem igazán foglalkoztam velük, ehelyett inkább folytattam a bemelegítést.

Mivel a spárgához ez izmaim még túl feszesek, úgy döntöttem, hogy felpattanok egy picit a gerendára. Bár azt nem értettem,hogy mit keres egy gerenda az edzőteremben, de most kapóra jött. Óvatosan, lovagló ülésből álltam fel, de abban a pillanatban pottyantam volna is le... Ám a fájdalom elmaradt, helyette viszont éreztem, ahogy két erős kar elkap, majd óvatosan talpra állít. Kezét még mindig a derekamon tartotta, mintha attól félne, hogy összeesek. Az eddig szorosan összeszorított szemeimet végre ki mertem nyitni és ki hitte volna...

Pont Pabloval találtam szembe magam...

- Öhm... izé... Köszi - hálálkodtam, de csak egy vállrándítást kaptam válaszul, majd márment is volna el, de karjánál fogva visszahúztam - Figyelj! Én saj...

- Azt ne mondd,hogy sajnálod! - vágott közbe - Megmondtad azt, amit gondolsz! Ezen nincs mit sajnálni! - folytatta és indult volna vissza a srácokhoz.

- Várj! - kértem, mire megfordult én pedig az egyik kiszökött tincsemet idegesen a fülem mögé tűrtem.

- Ugyan mire? - gúnyolódott.

- Na jó, ezt megérdemeltem - sóhajtottam - De segítenél? - kérdeztem meg felé lépve egyet.

- Miben? - kérdezte kíváncsian.

- Igen! Nyújtani szeretnél? - nézett rám mosolyogva.

- Talált! - kacsintottam rá.

 Majd az egyik leterített vékony szivacs felé kezdtünk menni, és letelepedtünk rá. Jobb lábamat felemeltem, Pablo pedig az egyik kezével a combomat támasztotta, a másikkal pedig a vádlimat. Feszít-ernyeszt, feszít-ernyeszt - ez volt az alapritmus. A végén pedig már csak feszítés volt és a lábujjaim a fejem mellett a szivacsot súrolták. A gyakorlat nem fájt tekintve, hogy 11 évig minden egyes nap nyújtottam. Amint ezzel végeztünk a másik lábamat is ilyen gyakorlattal nyújtottuk meg.

Miután végeztünk Pablo ismét magamra akart hagyni, ám megakadályoztam ebben.

- Pablo! Te direkt akarsz kerülni? - vetettem fel.

- Mi? - kérdezte - Nem kerüllek! - jött közelebb.

- Kérdezhetek valamit? - mire csak bólintott - Miért akar engem elcsábítani az a Cortez vagy ki? - néztem rá félve.

- Mert azt hitte, hogy velem jársz! Ez így megy kiskorunk óta - felelte színtelen hangon.

- Ezt nem értem, akkor miért kell szerepet játszanom? Hiszen nem járunk együtt. Akkor nem is kellek neki ugye? - néztem rá kérdőn, de reménykedve.

- Mondd édes! te semmit sem értettél a szócsatánkból igaz? - súgta oda nekem, mire én mindent tudóan elhúztam a számat - Tehát nem - nevetett fel.

- Ne nevess ki! - böktem oldalba, ő meg úgy tett, mintha fájna neki.

- Abban a pillanatban, mikor látta, hogy velem vagy, felment benne a pumpa. Nem bírja, ha akármiben is überelik őt főleg, ha én teszem. és hát a vak is látja, hogy sokkal többet érsz az ő barátnőjénél. Ha nem hazudtam volna neki, akkor nem lett volna jó vége - komorodott el a hangja.

Hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem hozzá, a nyakánál fogva magamhoz húztam őt és számat az övére tapasztottam. Nem tudom mi ütött belém, de abban a pillanatban tudtam, hogy sokat kockáztat miattam, amit viszonoznom kell neki valahogyan.

Néhány pillanat múlva már észbe is kaptam, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. A régi Leilah biztosan ezerféle  árnyalatban villogna ezek után, de az új nem...

Ha nem kellett volna, akkor majd megmondja...

Egy picit elhúzódtam, amire ő azonnal reagált. Szorosan megölelt, én pedig viszonoztam az ölelést, a fejemet a mellkasára hajtottam.

- Na valahogy így kellene csinálni mindig - kuncogott fel halkan.

- És Larissával mi lesz ? - húzódtam el tőle és néztem kérdőn a barna szemeibe.

- Legalább leszáll rólam ha látja, hogy veled vagyok - nevetett fel.

- legalább lesz hasznod is! - durcáskodtam.

- Ugyan cica! ne durcizz! - húzott magához még közelebb.

- Oké! De a cicázást ne! - mosolyogtam rá.

Aztaaa...

Háát sziiasztok..

Nem terveztem ezt a bejegyzést, de úgy gondolom, hogy ezt meg kell osztani.. Hát kb. 1 órája éltem át életem 1. földrengését, ami nagyon durva volt... Háát kárt szerencsére nem okozott.. Aki nézi a híradót, az látja, hogy Oroszlány epicentrummal indult ki a 4,7-es erősségű földrengés.. Vannak olyan infók is miszerint az epicentruma Környe-Oroszlány között volt.. Na és ez nagyon durva.. 2011. jan. 29. 18:42-kor volt a földrengés és ha minden igaz, akkor érezték Győrben, Pécsen, Székesfehérváron, Pesten és ezekben a megyékben élők..  :/:/

JA és ... Most a 22. fejiről.. 

Elkeserítő h 1 komit sem kaptam.. Ezért tényleg nem teszem fel addig, amíg nincs meg a 2 komi, pedig már megírtam ezt is.. Elég eseménydúsra sikeredett, úgyhogy lehet komiznii :):)

Pusszi, Jucii :)

21. fejezet

 Sziiasztok drága olvasók!

Köszönöm a kommenteket :) Nagyon jól estek.. Remélem ehhez is kapok kommenteket..

Higgyétek el ez nagyon sokat számít és jobban megy tőle az írás is.

Nem is szaporítom tovább a szót, nyomás olvasni :)

Pusszi, Jucii.

 

Kísért a múlt?

"Néhány pillanat múlva Pabloék mellénk értek és meghökkent arccal tudatosult bennem a múlt.

- Te? - kérdeztem.
- Te? - visszhangozta."

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte cinikus hangon.
- Még hogy én? - mértem végig.
- Kicsim, ti ismeritek egymást? - nézett rám kérdőn anyu.
- Még hogy ismerjük... - szisszentem fel - Az azért túlzás - feleltem és karba tett kézzel álltam még mindig Camille mellett.
- Honnan ismeritek egymást? - nézett Pablo Larissára.
- Hosszú történet és szerintem jobb neked, ha nem tudja meg - szóltam közbe és mindent tudó mosollyal néztem Larissára.
Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Camille hirtelen felkiáltott, hogy körbevezetne a házban. Szívesen fogadtam el az ajánlatát, hiszen úgy néz ki, hogy ő szeretné ittlétem alatt betölteni a legjobb barátnő szerepét.
 

Ránézésre is gyönyörű volt, hosszú egyenes fekete haja keretezte az arcát. A bőre olajbarna selyemnek látszott és a rajta lévő fehér miniruha még jobban kihangsúlyozta ezt a színt. Nem tűnt túl fiatalnak, olyan 16 éves lehet, de szemei jóval nagyobb intelligenciát tükröztek a kortársaiénál. Pablo az úton nagy szeretettel mesélt róla, ezek szerint köztük is jó testvéri kapcsolat van.
 

A ház már kívülről is hatalmas volt és gyönyörű, a belseje pedig még szebb. Úgy látszik, hogy a régisége csak látszat, hiszen belülről modernebb házat még nem láttam. Az előcsarnok már magában is egy kisebb tornaterem nagyságú helyiség volt. Jobb oldalán egy lépcső vezetett fel az emeletre, a falak hófehérek voltak és képek lógtak rajtuk. Valamennyi képen Pablo és Camille voltak láthatóak, de ahogy a lépcső tetejére értünk egy képen két idegen, de mégis ismerős alakot láttam meg. A két ismerős barna szempár rokonlelkei. Camille meglátta, hogy elmélyülten figyeltem a képet és odajött hozzám.
- Igen, ők a szüleink - felelte mosolyogva a még el sem hangzott kérdésre.
- Nagyon hasonlítotok rájuk - jegyeztem meg halkan, még mindig a képet nézve.
- Igen. Sokan mondták már - nevetett fel és karon ragadott, mintegy jelzésként, hogy induljunk már.
 

Nem gondolkoztam sokat, indultam Camille után, végig egy hosszú folyosón. Sorban mutogatta meg a szobákat : Ernesto szobáját - ami közös volt anyuéval -; mellette egy dolgozószobát; emellett volt egy kisebb szoba, ahová nem mentünk be; a folyosó végén pedig ott volt egymás mellett Camille és Pablo szobája; ezek mellett pedig a vendégszobák. pechemre a Pablo szobája melletti vendégszobát kaptam meg, de kit tudja ez talán még hasznomra is válhat. A két csomagom már fent volt a szobában, így cipekednem nem igen kellett. Nagy megdöbbenésemre a szoba úgy nézett ki, mint amit mindig is akartam. Nyílt belőle egy másik ajtó, gondolom egy kis fürdő vagy ilyesmi. Most ezzel foglalkoztam legkevésbé. Ami legjobban megfogott az az ablaknál kialakított kis "sarok" volt. hatalmas ablaka volt a szobának, a párkány kicsit szélesebb volt az átlagosnál és valamilyen fehér szőrme féle anyaggal volt fedve. Mindkét végén díszpárnák halmozódtak, a fehér szőrmén pedig hanyagul odavetve néhány könyv feküdt. Az egyik nyitott állapotban volt lefelé fordítva, nyílván valaki pont olvasta. Lassan odamentem ügyelve, hogy magassarkúm minél kevesebbet kopogjon a parkettán. Felvettem a könyvet, amiről kiderült, hogy egy verseskötet, egy számomra ismeretlen író tollából.
Camille mellém lépett és felkacagott.
- Bocsi! Tudod a bátyám sokat szokott olvasni és az ő szobájában igen kevés a fény, szóval ez az a hely, ahová olyankor becsörtet, mivel közel van..
- Akkor nem kéne inkább egy másik szobába költöznöm? - vetettem fel egy spontán ötletet, de a szívem mélyén már bántam is a dolgot.
- Jaj, ne butáskodj! Dehogy is! Majd keres magának egy másik szobát! - intett egyet hanyagul - Amúgy is, így közelebb vagy hozzám - nevetett fel.
Ez a csaj mindig ilyen vidám? Kész energiabomba! Meg sem  néztem rendesen a szobámat, már rángatott is tovább. Egyenesen egy kis teraszra. nem kellett meglepődnöm, hiszen itt volt mindenki. Anyu, Ernesto, Larissa, Pablo és a haverjai.
Igaza volt Pablonak, ahogy megjelentünk a srácok felénk kapták a tekintetüket és végig követtek minket a tekintetükkel.
- Ernesto! Ez a ház gyönyörű!! Köszönöm a meghívást! - öleltem meg őt ismét.
- Öh.. asszem mi még nem ismerjük egymást - nézett rám egy magas srác.
- Valóban - bólogattam és nevettem egyet. Közben Larissa csak egy fintort vágott én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet, de közben még mindig mosolyogtam.
Hangosan fújt egyet, majd láthatóan unott képpel másfelé nézett.
- Szóval hogy is hívnak? - kérdezte a srác, mintha észre se vette volna az előbbit.
- Leilah Trenton vagyok, de hívjatok csak Lay-nak - intéztem mindenki felé a mondatot. Ezek után a fiúk is mind bemutatkoztak, viszont hazugság lenne ha azt mondanám, hogy a nevüket is megjegyeztem.
Kezdett oldódni végre a hangulat, már jól elcsevegtem mindenkivel. Hát persze, hogy Larissa ezt nem hagyhatta szó nélkül.
- Hogy van a lábad? - tette fel pökhendien a kérdést félbeszakítva ezzel az egyik srác - ha jól emlékszem Max - mondókáját.A levegő abban a pillanatban megfagyott - annak ellenére is, hogy legalább 40 fok volt.
 

A srácok nem értették a dolgot, szemeik Larissa arca és az én lábaim között cikáztak. Anyu szája kinyílt a meglepetéstől és aggódva kapta rám a tekintetét. Camille és Ernesto összenéztek egy helytelenítő pillantás erejéig, míg Pablo csak kíváncsian fürkészett a válaszomat várva.
A sebek felszakadtak. Fájt, nem... Nem is fájt... A fájdalom ehhez képest jó dolog. Kínzott a gondolata is, hogy két éve az életemet kellett feladnom és egy újat kezdeni. Larissa gondolom tudta, hogy ezzel az elevenembe talált, úgyhogy megengedett magának egy gyors vigyort.
- És a te önbecsülésed? - kérdeztem vissza kurtán.
- Óh.. most el ne mert játszani a kis naivát itt mindenki előtt!! Hirtelen tűntél el a közéletből!
- Biztos lehetsz abban, hogy ugyanolyan tájékozott vagyok most is, mint 2 éve - nevettem fel.
- Óh már 2 éve lett volna? Hogy repül az idő... -tette tovább a fejét, miközben látványosan a körmeivel kezdett foglalkozni.
- Te semmit sem változtál - vetettem oda neki foghegyről.
- De igen! Azóta bajnok vagyok! - közölte, mintha egy csöpp kis tényt mondana el.
- Mindketten tudjuk, hogy Samantha jobb volt, de aki lefizeti a bírákat, azzal a tehetség nem versenyezhet - tettem pontot az ügy végére - Ha megbocsátotok, én most felmegyek - tettem le a poharamat az asztalra.

Gyorsan igyekeztem felfelé az új szobámba, közben próbáltam leküzdeni a kitörni készülő dühömet - kevés sikerrel. Valahol mögöttem léptek zaja hallatszott, ami egyre hanosabb lett. Lépteimet megszaporáztam és már láttam a folyosó végén a szobám ajtaját. A léptek zaja még indig nem ült el. Igyekeztem végig a folyosón és közben azért imádkoztam magamban, hogy hagy ne kelljen beszélnem senkivel sem... Hagy sírhassam ki magam egyedül, szemtanúk nélkül ismét a múlton keseregve. Az ajtóhoz érve a kilincset szinte villámsebességgel nyomtam le és léptem be a szobába. Az ajtót gondosan becsuktam magam után, a hátammal pedig neki támaszkodtam, mintha valaki elől menekültem volna.  A lélegzetem felgyorsult, a szívem eddig soha nem hallott módon dübörgött a mellkasomban, a sötét szobában pedig hirtelen világos lett. Egy ideig csak álltam az ajtónak dőlve hevesen kalapáló szívvel, mire feleszméltem, hogy az ott lévő világosság nem más, mint az a dolog, amitől a legjobban rettegek. Saját magam.
 

Amint ez az egész helyre kattant az agyamban a pillanatban eszembe jutott az este a szökőkútnál és a félelmem. akkor nem saját magamtól féltem, hanem a titokzatos idegentől, akivel a barátaim próbáltak rám ijeszteni, meg kell hagyni sikeresen.
Az emlék hatására a lélegzetem elakadt, azért próbáltam valami megnyugtató dologra gondolni, de hiba: mindig kellemetlen és fájó emlékek jutottak eszembe. A szüleim válása, az orvosi jelentés a betegségemről, a tegnapi bál...
Életem legszörnyűbb pillanatai. A megnyugtató dolgok nem jöttek be, ennek ellenére a szívműködésem kezdett helyre jönni, a szobában pedig kezdett újra minden elsötétülni.
Mély levegőt vettem és tudatosult bennem valami fontos. Nem tudok megálljt parancsolni ennek az egésznek, sőt még csak irányítani sem tudom. Nem tudok vele bánni és ami a legfontosabb, ez az egész kiszámíthatatlan.
Ha ezt valaki látná, biztosan őrültnek hinne, vagy hasonlók. Ha ez rólam kiderül, akkor a többiekről is...

Néhány perc múlva a szívem és a gondolataim is normalizálódtak, és még mindig az ajtónak támaszkodtam. Most éreztem csak úgy, hogy jó ötlet volt eljönnöm.
Talán kitapasztalom ezt az egészet és segíthetek a többieknek is benne. Bár ahogy láttam őket ez az egész dolog a legkevésbé sem izgatja. Amúgy meg most rám is rám férne a segítség.
Körbenéztem a szobában, a csomagjaimat keresve, de nem találtam őket. Hol lehetnek? lassan körbe indultam a szobában és láttam, hogy csak egy ablak van. te jó ég! Ez nem az én szobám! De akkor kinek a szobájában lehetek?
 

Mielőtt erre rájöhettem volna, úgy gondoltam, hogy semmi jogom sincs turkálni a cuccok között, így indultam is kifelé a szobából. Sietősen akartam távozni az idegen helyről és ez sikerülhetett is volna, ha az ajtóban nem látok meg egy olyan személyt,akire nem számítottam.
Pablo éppen a kilincsre helyezte volna a kezét, de én megelőztem és kitártam az ajtót, tudván, hogy csak így juthatok ki az idegen szobából.
- Hát te? - vigyorgott rám Pablo furcsán.
- Öhm.. Siettem fel és asszem eltévedtem.. Azt hittem az a szobám, de nyílván tévedtem - mosolyodtam el én is.
- Nem nagyon tévedtél el! A másik ajtó - biccentett a fejével az említett ajtó felé, ami immár kiderült, hogy az enyém. Na szuper... Most aztán sikerült beégnem nem is kicsit..
- Kössz! - pirultam el egy kicsit és indultam a szobám felé.
- Várj! - ragadott karon - Beszélhetek veled négyszemközt? - kérdezte nyomatékosan.
- Hát persze - feleltem, mire elengedte a karomat és visszatessékelt a szobájába. Miután az ajtót becsukta felkapcsolta a lámpát. az egész szobát hangulatos kékes fény töltötte be.
Helyet foglalt az ágyon, majd megütögette a mellette heverő takarót - jelezve ezzel, hogy üljek mellé.
- Figyelj! Tudom, hogy nem ismersz még sem engem sem a családot... De azzal tisztában vagyok, hogy most te vagy Larissa szemében a szálka. Nem tudom, hogy mi van vagy volt a köztetek lévő konfliktus oka, abban viszont biztos vagyok, hogy Larissa az ilyen viselkedéstől, mint amit az előbb produkáltál, csak önbizalma merít - kezdtek ömleni belőle a szavak.
- Miért vagy így Larissa ellen? - tettem fel az első kézen fekvő kérdést, ami csak az eszembe jutott és közben próbáltam nyugodt maradni. A közelsége valahogy mindig felzaklatott, de az nem lehet csupán a vonzalom hatása - Hiszen a barátnőd! - vetettem felé foghegyről, nem kis ellenszenvvel a hangomban.
- Ami azt illeti, mi hivatalosan nem vagyunk együtt. nyilván megtévesztett a látszat.. - mosolyodott el cinkosan.
 - Miféle látszat? - kérdeztem fölháborodva - Szerintem igenis jól láttam, hogy milyen önfeledten csüng a nyakadban minden adandó alkalmas és alkalmatlan pillanatban.
- Hidd el, Larissa semmit sem jelent nekem - bizonygatta.
- Nekem nem kell magyarázkodnod miatta, hiszen senkid sem vagyok, agy semmi közöm sincs sem hozzád, sem a dolgaidhoz - feleltem neki enyhén csípősen.
- Igazad van - ismerte be okosságom igazságtartalmát.
- Akkor én most megyek is - mondtam immár az ajtó felé igyekezve.
- Szerintem inkább hallgass bele Larissa lenti mondókájába. Biztosan érdekel téged, hogyan színezi ki a történetedet - tett egy megjegyzést még mindig cinkos mosollyal az arcán.
- Hogy mi? - hüledeztem.
Abban a pillanatban már a folyosón száguldottam a terasz felé. Nem gondolkoztam semmin, ösztönösen cselekedtem és egyre jobban dühbe gurultam. Semmit.. Semmit nem gyűlölök annál jobban, mikor a hátam mögött beszélnek rólam.
 

A lépcsőn lefelé menet a csuklómat hátulról elkapta valaki. Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy Pablo szorongatja a kezemet.
- Ha már lemész, legalább ne támadjad le őket! Minél óvatosabb vagy Larissa annál zavartabb lesz és belesül majd az egész sztoriba - adott tanácsot az említett.
- Még hogy legyek óvatos? Én? Legyek óvatos? - kérdeztem magamból kikelve.
- Igen! Te! Ha most nem állítalak meg, akkor nyilván rárontasz a mulatozó népre! - emelte fel a hangját.
- Rendben! De nem értelek! Egyáltalán nem - néztem rá furcsán - Most már elengedhetnél! - tettem hozzá.
nem szólt semmit, csak elengedte a csuklómat és már indultam is eredeti célom felé.
A teraszra érve mindenki felém kapta a tekintetét és végig aszisztálta a maradék néhány lépést, amit megtettem.
- Áh! Pont rólad beszéltünk, meg hogy milyen kár, hogy már nem versenyzel! - vágott álszent képet Larissa.
- Akkor most elmeséljem és is a dolgokat? Nyilván szeretnétek hallani az elferdítetlen igazságot - kezdtem bele a hosszú mesélésbe a tőlem telő legnyugodtabb hangon.
- Mi? Ez azt jelenti, hogy Riss hazudott? - kérdezte az egyik srác, miközben Pablo is csatlakozott a népes társasághoz.
- Nem állítom, hogy hazudott, csak szerintem korrektebb első kézből hallani a dolgot, tudván, hogy ha akarnék sem tudnék változtatni a fennálló helyzeten - folytattam síri nyugalommal.
Közben sorra vettem az arcokat. Mindenki arcán kíváncsiság volt, egyedül anyu nézett rám aggódón. A nagy csend nyilván arra utalt, hogy mindenki egyet ért velem, még maga Larissa is.
- Már nagyon kicsi koromban megmutatkozott, hogy valójában mennyire kötődök a zenéhez. Négy éves voltam, amikor anyuék a szülinapomra megvették az első balettcipőmet. Akkor voltam abban az időszakban, amibe minden csöpp lány belekerül valamikor, akkor döntöttem úgy, hogy híres balerina leszek - kuncogtam fel a feszült csendben - Egészen 11 éves koromig meg is voltam elégedve ezzel, akkor viszont megváltozott valami. Anyuék akkor kezdtek válni, én pedig úgy éreztem, hogy a balettel már nem teljes az életem. Biztos furcsa, hogy egy 11 éves lány így gondolkozik, de én már akkor is tudtam, hogy mi a jó nekem - grimaszoltam egyet az irónia kedvéért - 11 évesen végleg abbahagytam a balettot, annak ellenére, hogy ígéretes karriert futhattam volna be, hiszen ösztöndíjat kaptam egy neves akadémiára. Ekkor csöppentem a latin-táncok kavalkádjába. A balettot ugyan abbahagytam, de a táncot nem adtam fel. Az életem részévé vált. Kezdetben anyunak annyit nyavalyogtam, hogy a végén már ő is azt mondta, hogy hagyjam abba. Sokan kinevettek a túl merev, szinte görcsös tartásom miatt, de mentségem legyen, hogy a baletthez ez kellett. Aztán.. 2 év gyötrelmes kínszenvedés után a tanárnő már elég jónak talált ahhoz, hogy egy kisebb rendezvényen is táncoljak, de az egész rosszul sült el... A forgás közben elestem és elég ciki volt az egész helyzet. Ezek után ezt is abba akartam hagyni. Félbehagyni, mint olyan sok mindent már ezelőtt, de anyuék tartották bennem a lelket és nem hagyták. Újabb 2 év után a tanárnő felajánlotta, hogy felkészít a texasi bajnokságra, amit elfogadtam. 4 hónappal ezután a 2 napos versenyen bekerültem az első 5 pár közé, a döntőbe. Ott volt Larissa is, akkor 15 éves voltam, ő néhány hónappal idősebb. Samantha is indult, de ő nem jutott az első 5 közé. Azóta sokat fejlődött - tértem ki - Mi akkortól "ismerjük" egymást Larissával. Akkor mindenki nagy meglepetésére a kis újonc, vagyis én nyertem  a kupát. Nem sokkal ez után végleg eltűntem a közszférából. Innentől kezdve csak találgatások vannak a miértekre. Igen... Igaz.... A lábam miatt kellett abbahagynom a versenyzést. Eddig talán tudjátok is - néztem végig ismét az arcokon - De itt nincs vége! - tettem hozzá - Én maximálisan elégedett voltam a teljesítményemmel és ismét a kiszállást fontolgattam, amit anyuék ha nehéz szívvel is, de elfogadtak. Nem sokkal ez után ráeszméltem, hogy a tánc az életem, ez által fejeztem ki magam és akármilyen hihetetlen is, az agresszivitást is le tudtam vezetni általa. Mivel a latin-táncokban már jártas voltam, valami újat és mást akartam kipróbálni. Itt jött a képbe egy másik irányzat, méghozzá a hip-hop. Nem akartam én nagy sztár lenni ezáltal, nem akartam mást, csak visszakapni önmagamat, akit akkor a parketten hagytam. Ezután kerestem magamnak egy csapatot. Nem voltak annyira menők és túl felkapottak sem, de én mégis közéjük akartam tartozni. akartam valakihez tartozni. Ők viszont, akár menők voltak, akár nem... Nem adták könnyen magukat. Meg kellett felelnem a követelményeknek, aztán jött a beavatás. Gördeszkáznom kellett, vagyis gördeszkával kellett volna egy egyszerű  ugrást megcsinálnom, ami azelőtt már profin ment. Akkor azonban  nem sikerült.. A deszka kigurult alólam és hatalmasat estem. A koponyacsontom zúzódott, a karom eltört és kórházba kerültem. Az orvosok biztattak, hogy minden rendben van, de anyu nem állt le addig, amíg alaposan ki nem vizsgáltak. Ekkor volt a fordulópont. Ha akkor nem vizsgálnak ki, akkor most talán nem járnék. Kiderült ugyanis, hogy térdporc-kopásom van, ami már egészen súlyos volt. Ezután eltiltottak minden sporttól és fizikai terheléstől, valamint kaptam kezelést. Ez nem jön már helyre teljesen soha. Soha nem táncolhatok többet, legalábbis versenyszerűen soha. Fel kellett adnom az életem felét. Igen, csak a felét - néztem az értetlen arcokra és folytattam -  ugyanis attól, hogy én magam nem táncolok, attól még minden eredményt tudok és tisztában vagyok a teljesítményekkel is - vetettem egy szúrós pillantást Larissa irányába - A tánc most is az életem része, bár nem úgy, ahogyan mindig is szerettem volna. Az életem fenekestől megváltozott... Találnom kellett valamit a sok megmaradt időmre is, úgyhogy mondhatni, hogy a családban én néztem a legtöbbször a TV-t és én olvastam a legtöbb könyvet. Ez alatt a 2 év alatt sok minden változott meg körülöttem - pillantottam az édesanyámat ölelő Ernesto felé -, de úgy érzem, ezek pozitív változások. Most már tisztán láttok mindent úgyhogy úgy érzem, hogy fel is mennék pihenni - tettem hozzá gyorsan, még mielőtt sajnálkozni kezdenek.

Újra célba vettem az ajtót. Miközben anyu mellett mentem el, megsimította a kezemet, azonban valaki váratlanul átölelt. Camille volt az, aki szorosan megölelt és éreztem, ahogy rázkódik a teste: zokogott. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát nyugtatásképpen. Néhány pillanat múlva hüppögve eleresztett, én pedig egy mosolyt engedtem meg magamnak.
Camille visszament a bátyja mellé, én pedig folytattam az utamat a szobám felé.
Milyen furcsa... Már sajátomnak nevezem a szobát... Nem szoktam ilyen gyorsan az új környezethez szokni. Úgy látszik, hogy jót tett nekem ez a kis levegőváltozás.

Verseny eredmény. :)

Sziiasztok.. :)

Nem fejit hoztam, mert nem írtatok komit még, szóval addig ne is várjátok a frisset.

Most egy másik fejleménnyel jöttem. A közelmúltban indultam egy versenyen, aminek végre megtudtuk az eredményét. szóóval... :) A novellát elolvashatjátok ITT.

A Zsűri általi díjazásban 6. helyezett lettem. 

A közönség pedig az 1. helyet szavazta meg nekem.

Nagyon köszönöm mindkét díjat! :)

20. fejezet

Sziiasztok!

Bocsi a késésért csajszik, de hoztam. Itt van és lehet olvasni. És figyelem 2 komiba kerül a következő fejezet. Az már hamarabb lesz szerintem. 

És ez a feji is elég hosszú!

Lay ruhái alul.

Pussz!

A repülőút és egy régen látott személy

A reptéri sokaság között egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel. Volt aki kifelé, mások befelé igyekeztek. Néhányan éppen búcsúzkodtak, voltak akik azonban, a viszontlátás örömének hódoltak. Néhány kislány még pityergett is. Az idősek a terminál közepén elhelyezett asztalokhoz ülve társalogtak és várták a repülők indulását.

Na szuper... Hondurasba közvetlen járat nem megy. Mexikóban át kell szállnom és így is csak késő estére érhetek oda.

A menetrendre pillantva vettem csak észre, hogy az idő nem sokkal múlt fél 10. Délben indul a járat. Csodás... Mit csinálok én még 2 órán keresztül?

A bőröndjeimet magam után húzva indultam el egy üres asztalhoz. Nagy nehezen sikerült csak ingatag ruhatárolóimat úgy letenni, hogy még véletlenül se boruljanak fel. Most, hogy belegondolok jó, hogy nem a magassarkút vettem fel, mert az tuti, hogy legalább kétszer orra buktam volna benne. Anyu az éjszaka azt mondta, hogy ő mindent elintéz, mert úgy volt, hogy csak holnap megyek. Az éjjel után valószínűleg Vick nem szállna le rólam addig, amíg meg nem hallgatom, azonban én nem vagyok kíváncsi a süket meséjére. Jobb lesz nekem most eltűnni egy időre, még ha apuék és a csajok is nagyon fognak hiányozni. Nem akarok kockáztatni egy esetleges botrányt.

Hondurasban legalább felejthetek. Egy ismeretlen ország, egy ismeretlen város, egy ismeretlen család és sok idegen ember... Igen.. Az kell nekem!

Mire végre helyet foglaltam az asztalnál a Washingtonba tartó gép utasai követték a bájos bemondó utasítását, miszerint a járatuk hamarosan indul, így szedelőzködni kezdtek. Bárcsak már az én gépem indulna!

Az éjjel nem volt időm aludni a sietős csomagolás közben, sőt Shontól sem tudtam elbúcsúzni, csak hagytam egy üzenetet neki, majd taxival jöttem a reptérre. Nem volt szívem felkelteni drága bátyámat, amikor olyan édesen tud aludni. Pici kutyusomat is otthon hagytam, de előtte jól megdögönyöztem. Annyira fog hiányozni ő is. Igaz csak láb alatt van szegényke sokszor, de nála édesebb teremtés nincs a Földön. Shon valószínűleg picit mérges lesz rám, de nem tud majd sokáig haragudni.. Ez már tapasztalat. Az meg csak a ráadás, hogy még Natalie-val sem találkoztam. Legalább ma kettesben lehetnek egy kicsit. Bár a vakációm nem tart majd sokáig, azért a mindig gondoskodó, agyament tesóm hiányozni fog.

A táskám után nyúltam - mert ha ez így folytatódik, akkor biztosan nem bírok fennmaradni és az asztalnál alszok el - és kivettem belőle az iPodomat. Éppen a fülembe tettem volna a fülhallgatót, amikor a bájos hang ismét megszólalt, de most nem a repülők indulási idejét hangoztatta:

- Leilah Trentont kérjük az információs pulthoz - zengte a hang.

Azt hittem rosszul hallok... Majd mikor megismételte az előbbi mondatot, lassan felkeltem a székről.

Mit akarhatnak tőlem? Nem férek majd fel a gépre vagy valami gond van a csomagjaimmal? Mekkora marhaság,, Még meg sem nézték a csomagjaimat!! Mégis mi gond lehetne velük!!??

Kicsit félve ugyan és a kíváncsiság minden nyomát az arcomon hordva indultam el mindkét bőröndömmel. Az információs pult a hatalmas terem másik végében volt. Naná, hogy pont akkor hívnak, amikor minden járatra felszállnak az emberek és a hatalmas sorokat kerülgetni kell - bosszankodtam.

Az információs pulthoz érve megdöbbentem. a pult előtt egy magas srác állt. Rajta egy világos farmer és egy fehér póló volt, ami alatt látszódtak az izmai. Meglepődni sem volt időm, mert ahogy közelebb értem meg is fordult és felém igyekezett. Egészen közel jött és egy méterre tőlem megállt, ahogyan én is tettem.

- Szia! Te biztosan Leilah vagy - nyújtotta kezét felém, én pedig jelentőségteljesen néztem le a kezemben lévő csomagokra, amit immár nem húztam, ugyanis úgy nehéz az embereket kerülgetni. Egyből vette a lapot és kivette a kezemből az egyik csomagot, mire én elfogadtam a felém nyújtott jobbot.

- Szia! Igen, én vagyok. És te? - néztem rá félig felhúzott szemöldökkel.

- Gyere menjünk! A pilóta már vár! - indult el abban az irányba, amerről jöttem.

- Hé! Az én gépem délben indul és még nincs annyi! - néztem rá futólag a menetrendre, bizonyságot keresve iménti szavaimra. Igazam volt alig múlt 10.

- Igen, tudom. De te nem azzal mész. Ernesto bácsi küldött érted minket, így nem kell majd átszállnod sehol, hanem közvetlenül a házhoz megyünk. Vagyis nem a házhoz, hanem a közeli reptérre, de ez lényegtelen...

- Indul innen közvetlen járat? - kérdeztem értetlenül.

- Igen, ha az anyád egy pénzes pasas barátnője, akinek történetesen magángépe van - felelte nemes egyszerűséggel.

- Magángépe? Ez mintha kimaradt volna az éjjeli beszélgetésből - puffogtam.

- Na gyerünk tovább.. Neked át kell menni ezen a fémdetektoron, addig én leadom a bőröndödet átvizsgálásra - mondta, majd már ott sem volt.

Az összes ékszert le kellett vennem, most akkor bajban, ha piercingem is lenne - vigyorogtam magamban. A mobilom és a nadrágövem csatja, valamint gombja is sikeresen becsipogott. De leginkább annak örültem, mikor a melltartóm fémcsatjánál kezdett jelezni az a micsoda.

Miután átvizsgáltak és visszakaptam a cuccaimat a srác már ott állt a bőröndjeimmel.

Egyenesen haladt előre egy önműködő üvegajtóig, majd a szabadba érve egy kisgép felé vette az irányt. Kisebb volt, mint a többi, sőt! Vagy huszadrésze a nagy utasszállító gépeknek. Fehér, áramvonalas testén megcsillant a napfény.

A srác egyenesen haladt a lépcsőn fel a csomagokkal, így kénytelen voltam követni őt. Ami bent fogadott az leírhatatlan volt. Mintha egy kisebb nappaliba értem volna. A gép alját gyönyörű, puha szőnyeg borította és a helyiség közepén egy apró asztal állt, körülötte szemben egymással négy fotel kapott helyet piros színben. Az egyik ablak mellé készítve volt egy szék is egy kis asztalkával és rajta egy laptoppal. Én eddig azt hittem, hogy a repülőkön nem lehet netezni, de hát én is tévedhetek.

- Azt neked tettem oda - mutatott a kikészített laptopra a még mindig ismeretlen srác - Tudom, hogy nem olyan, mint a sajátod, főleg mert a húgomé, de a család már nagyon vár téged, gondolták majd egy kicsit beszélgettek az úton is.

- Oké. De azt még mindig nem tudom, hogy mi a neved.... - bosszankodtam.

- Pablo - vigyorgott rám könnyedén.

- Oké!! Szóval Pablo! Mikor érünk oda, ahova mondtad? - kérdeztem vigyorogva.

- Amint felszállási engedélyt kapunk, indulunk és onnan számítva kb 5 és félóra az út. Tudsz pihenni egy kicsit, ha szeretnél.

- Igen! Az rám férne már! - egyeztem bele.

- Na akkor gyere velem - mondta és a kezem után nyúlt, megfogta és lassan húzni kezdett maga után. Hatalmas tenyerében az én kis kézfejem szinte elveszett. Könnyedén, hosszú léptekkel szelte át a kis helységet, majd egy csukott ajtóhoz vezetett. Kinyitotta előttem, de ő nem jött be.

- Hű! - maradt tátva a szám. Mintha egy kész szállodát rejtettek volna ebbe a gépbe.

- Hát igen! Itt tudsz pihenni! - felelte majd hátrált a pici szobából, maga után becsukva az ajtót.

Én még mindig ámultam. A szoba kicsi volt ugyan, feleakkora mint az enyém odahaza, de mégis gyönyörű. Középen egy franciaággyal, amin világoszöld ágytakaró volt. Bár azt nem tudtam, hogy fért ide be ez a hatalmas ágy, mégis örültem neki, hogy egy picit pihenhetek.

Miután kinézelődtem magam, úgy döntöttem Pablonak igaza van. Ha már várnak engem, akkor legalább keltsek jó benyomást. Lassan oda mentem az ágyhoz, leültem a szélére, majd egy picit beljebb csúsztam és lefeküdtem.

Az álom hamar rám talált, a pilláim pedig elnehezültek és a nyugalom tengere felé vettem az irányt.

Egy csomó sületlenséget álmodtam. A legutolsó álomkép viszont mélyen beleivódott az emlékezetembe. Olyan valóságos volt és olyan boldog voltam, mint még soha. Egy boldog család képe. Egy gondoskodó férj, két kicsi gyerkőc és egy házias, odaadó anyuka. Jó lett volna ha ez valóságos, de a mostani kilátás szerint ilyen sohasem lesz. Sohasem engedem meg még egyszer senkinek, hogy ilyen közel kerüljön hozzám. A vége mindig egy összetört szív.

Az álom után hirtelen éber lettem és nem aludtam vissza. Viktor összetörte a szívemet. Apró, pici darabokra. Ebből a helyzetből nincs menekvés, hacsak... De nem.. Nem leszek rámenős senkivel sem azért, hogy felejteni tudjak. De felejteni akarok!! Mindent magam mögött hagyni. Tudom, hogy nehéz lesz és azt is, hogy el kell csábítanom hozzá valakit. Itt még senki nem ismer. nem fog feltűnni nekik, ha nem a megszokott jókislányos ruháimat fogom hordani, sőt elfelejtem őket örökre. Mitöbb az sem, ha nem is Leilah leszek, hanem csak Lay. Ezaz. Jó, hogy Kate kísért el mindig vásárolni, mert ezáltal lett pár ruhadarabom, ami szexi, vadító és irtó nőies egyszerre. Itt az ideje kipróbálni ezeket. Igaz, azzal a céllal hoztam őket magammal, hogy jó lesz majd, ha bulizni megyek, de hát változott a terv és a cél szentesíti az eszközt.

A bőröndjeim nincsenek itt, tehát ki kell mennem. Ha viszont kimegyek, akkor találkozok Pabloval.

Olyan furcsa. Nem ilyennek képzeltem. Vagyis nem is képzeltem el, sehogyan sem. Kellemes csalódást okozott. Eszméletlen jó pasi. Najó, ez egy kicsit úgy hangzik, mintha beleestem volna, de az ki van zárva. Még egyszer nem lesz ilyen. Enyhén olajbarna bőre van, így nem tagadhatná le spanyolságát még akkor sem, ha akarná. És a szemei. Te jó ég. Elvesztem bennük. Gyönyörű, sötétbarna szemei vannak. Hasonlít apuéra. Magassága szerintem bőven üti a 190-et, bár hozzám képest mindenki magasnak számít. Általánosban csúfoltak is miatta törpének, meg hasonlóknak - ami valljuk be nem túl felemelő érzés, de aztán jött a ..... Nem! nem ejtem ki a szót. nem hagyhatom, hogy felszakadjanak a régi sebek. szinte már begyógyultak. És most újra regenerálódnom kell. Ezért vagyok itt, na meg mert megígértem Ernestonak, hogy meglátogatom. Najó! Szóval át kellene öltöznöm.

Vagyis ki kell mennem Pablohoz. talán Ő lenne az ideális alany? Egy kis kaland sosem árt. Elvégre jó pasi, sőt még a jónak is a teteje - mondhatni a legjobb. Egy próbát megér. Ha nem jön össze, akkor sem leszek szomorú, elvégre optimista vagyok. Igen, ezaz! Kimegyek hozzá! Abba, hogy látom még nem fogok belehalni.

Fogtam magam és óvatosan elindultam ki az ajtón, egyenesen Pablo felé, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek a bőröndjeim. Láthatóan nem vette észre érkezésemet, mert nem reagált az apróbb zörejekre, amit keltettem. Ott ült a laptop előtt és éppen beszélgetett valakivel, ha jól láttam Márpedig jól láttam. Figyeltem a gesztusaira és így néha sikerült megfejtenem, hogy miféle üzenetet kapott éppen. Elolvasni nem tudtam őket - ahhoz túl messze voltam, bár fogalmam sincs miért, de a látásom az  elmúlt pár napban klasszisokkal javult. Régen - még kislány koromban - szemüveges voltam, a szüleim épp időben vették észre, így egy idő után már nem kellett hordanom azt a borzalmat.

Amíg a gondolataim megint sikeresen elmerültek az emlékekben, Pablo felém fordult és nem tudta mire vélni azt a bárgyú vigyor és keserves szem keverékét, ami azt hiszem az arcomon látszódott.

- Leilah!Segíthetek? - kérdezte egyszer csak és egész testével felém fordult, én pedig elpirultam.

- Csak a bőröndjeimet keresem, tudod át szeretnék öltözni a jó benyomás miatt. Meg hát mondtad, hogy várnak is. Szóval érted - kezdtem el tördelni a kezeimet, miközben próbáltam nem a gyönyörű szemeiben elveszni.

 - Ó, vagy úgy! - vigyorodott el - Ott vannak a sarokban - felelte és oda is mutatott - Mellesleg szerintem így is tök jól nézel ki - kacsintott rám.

Ha lehet olyan fokozat, akkor még a céklánál is vörösebb lettem.

- Oké! Attól én még átöltözök! - mondtam és visszafordultam vörös képemmel együtt a pici szoba irányába.

- Várj! Melyik bőrönd kell?? Segítek! - ajánlkozott és már vette is ki a kezemből azt amit cipelni próbáltam.

Keze  hozzáért az enyémhez - igaz, csak egy nagyon kicsit - és bőröm izzani kezdett. Tudtam mi fog következni: a szemem színe változik és kitör majd belőlem az a kezelhetetlen fogalmam sincs, hogy mi vagyis, jobban mondva a kezemből a sárga izzás. Ezt nem engedhetem meg, mert próbálom ezt a dolgot minél jobban elfojtani magamban. kezemet gyorsan elkaptam, mivel ezt nem engedhetem meg magamnak.

Pablo a bőröndöt a kis szobába vitte, majd kihátrált onnan és magamra hagyott. Gyorsan feltéptem a bőröndöm cipzárját és kutatni kezdtem benne a kívánt ruha után. Nem tartott sokáig és meg is találtam a megfelelőt. Ha ebben nem leszek vadító, akkor semmiben. Hozzá illő cipőt is vettem elő és már kezdtem is öltözni. Az egybe ruhát csak felkaptam, a cipővel viszont volt némi gondom. Magassarkú volt és világoslila szaténszalaggal erősítettem bokámra.

- Pablo! Kérlek segítenél? - nyitottam ki az ajtót, majd szóltam ki neki.

- Persze, máris! - felelte és pattant is segíteni. Félúton szemeivel igencsak végigmért, aminek köszönhetően ismét sikerült elpirulnom - Ennek a cuccnak a haverjaim fognak a legjobban örülni - nevette el magát.

- És mi abban a baj? - kezdtem vele incselkedni.

Eldöntöttem. Nem érdekel senki és semmi. Nem akarok komoly kapcsolatot. Bőven beérem 1-2 éjszakával is. A pasik megbízhatatlanok, ez nem is kétséges.

- Ó.. Abban ugyan semmi! De aztán majd vakarhatod le őket magadról! Majd mondd, hogy én mondtam - kacsintott rám.

A telefonom csörögni kezdett én pedig indultam is vissza érte. Nem akartam hinni a szememnek.. Vick hívott... Még volt képe felhívni? Abból nem eszik! Fogtam a telefont és megindultam vele vissza a "nappaliba", közben már másodszorra nyomtam ki.

- Miért nem vetted fel? - érdeklődött kedvesen Pablo.

- Nem vagyok olyan állapotban, hogy beszéljek az illetővel.

- Értem. És nagyon össze vagy veszve, ezzel a .. - rá pillantott a telefonom kijelzőjére - Kate-tel?

Amint a nevet meghallottam automatikusan én is a kijelzőre néztem, majd a fülemhez kaptam a készüléket.

- Jaj, Kate! Úgy örülök neked! - mosolyogta el. Pablo erre csak egy értetlen arckifejezéssel reagált és annyit suttogott : Csajok...

Erre az én válaszom egy intés volt és a kezemmel mutattam neki, hogy később.

- Nem Kate vagyok, de ne tedd le kérlek! - hangzott egy ismerős hang.

- Vick? Viktor, te mit képzelsz magadról? A tegnap este vagyis éjszaka után még van képed felhívni? Tudod mit? Inkább ne válaszolj! add vissza a telefont Kate-nek! Most!! - kezdtem dühös lenni és remegni.Remegek? Te úr Isten! Ilyen még nem volt...

- De kérlek.... hallgass meg, én...

- Mond Viktor! Te nem hallasz?? Kate-tel akarok egyedül beszélni! Ha jól tudom, az nem te vagy! és mielőtt azzal jössz, hogy miért vagyok ilyen szemét, talán gondolkodhatnál előtte! Kérem Kate-et! - mondta most már nagyon remegve és ellentmondást nem tűrő hangon.

- Lay? - kérdezte óvatosan.

- Na végre! Miért adtad oda neki a telódat? - kérdeztem legjobb barátnőmet.

- Tudod, annyira el van keseredve... Megsajnáltam... - felelte.

- Kate... te és az a piszkosul jó szíved... - mosolyodtam el.

- Hol vagy?

- Most? Ha hiszed, ha nem egy repülőn.

- Mi? Hogy kerülsz oda? - értetlenkedett.

- Úgy volt, hogy Hondurasba megyek vasárnap, de nem akartam még egy napig várni.

- Mi volt éjjel? Miért menekültél el?

- Én nem menekültem sehova. Csak kell egy kis idő! Egyedül! vagyis az jó lenne, ha te is itt lennél, édes Istenem de jó is lenne, de másra nem vagyok kíváncsi! Az éjjeli dologról meg kérdezd Viktort! Ha nem emlékszik rá, akkor kicsit szelektív a memóriája... - jelentettem ki.

Pablo kimutatott az ablakon, én pedig telefonostól együtt indultam megnézni, amit mutat.

Jól gondoltam, hogy nemsokára megérkezünk és azért szólt.

Ahogy kinéztem az ablakon, egy gyönyörű táj tárult elém. Egy hatalmas birtok volt. Nagy ház. Régi stílusú, de felújított változatnak nézett ki - sőt az is volt -, mellette egy hatalmas kert.

Ezek szerint ereszkedünk - állapítottam meg magamban.

- Bocs Kate, leszállunk. Le kell tennem.Majd beszélünk, és szivem ne aggódj! Viktort meg állítsd le kérlek, mert csak annyit ér el, hogy földhöz vágom a telómat. Légy jó, puszi. Ja és a bálról még beszélünk - kacagtam a telefonba.

- Ahogy szeretnéd, de nem volt semmi. Nagyon vigyázz magadra. Majd akkor jelentkezz! Legalább naponta! Puszi.

ahogy letettem a telefonomat Pablo megkért, hogy üljek le, mert leszállunk.

Miután a repülő megállt Pablo felkapta bőröndjeimet én pedig a kistáskámat és indultam utána. Intett egy középkorú férfi felé, aki már kinyitotta a hangár ajtaját, de mi nem arra tartottunk. Egyenesen egy sportkocsi felé vettük az irányt. Pablo gyorsan bedobta a csomagjaimat és kinyitotta nekem az ajtót. - Hát ezt nem vártam.. Erről a srácról bármit el lehet mondani a külső alapján, de az udvariasságot nem. Ennek ellenére mégis udvarias.

A vezetési stílusa nem mindennapi, de érthető, hiszen pasiból van. Valóban néhány perc múlva megérkeztünk. A ház előtt egy kisebb gyülekezet állt, ahogy látom mindenki engem várt. Külön kis klikkekben voltak az emberek. Először egy csoport, fura kötény volt rajtuk, és egyforma ruha, azt hiszem a háztartásbeliek. A másik csoport nagydarab izmos pasikból állt, valószínűleg ők Pablo haverjai. És középen anyu várt Ernestóval és egy feltűnően csinos fekete szépséggel.

Nem igazán gondolkodtam, egyből anyu felé vettem az irányt. Lehet, hogy kislányos, de hiányzott az anyám. Kipattantam a kocsiból és azzal a lendülettel amivel anyut jól megszorongattam, Ernestot is megöleltem. A fekete szépségről kiderült, hogy Camilla, vagyis Pablo húga.

Amitől viszont meglepődtem egy idegen arc volt, amint Pablo felé szalad, szőke lobonccal és a nyakába ugrik. Egy darabig néztem a jelenetet, majd visszafordultam a családom felé. Az új családom felé.

Néhány pillanat múlva Pabloék mellénk értek és meghökkent arccal tudatosult bennem a múlt.

- Te? - kérdeztem.

- Te? - visszhangozta.