17. fejezet

Sziiasztok.
Meghoztam az újabb fejit. Hajrá, lehet olvasni.
Remélem kapok hozzá komit.
Az előzőhöz kizárólag Blair írt komit, ami azért egy kicsit fájt.
Na jó olvasást. Remélem tetszik.
Komikat kérek!
ui: A képen Tony van, bár kaptatok alá feliratot is.
Ja.. És igen. Késtem megint, de cserébe hoztam nektek ruhát (:
Egy kis ízelítő Lay stílusából.



Az új vagy a régi?

Ez tényleg megtörtént? Áhh.. dehogyis. Csak hülye vagyok és már megint baromságot álmodtam. Csak bemesélem magamnak, hogy a tengerparti veszekedésparti után simán levizsgázok fizikából - tanulás nélkül. Hát persze.. Mert én olyan penge vagyok. Főleg fizikából. Istenem ki találta ki egyáltalán, ezt az egész "mindennek van logikus magyarázata" dolgot?
Hát biztos nem számolt azzal, hogy a tizenévesek fejébe majd ezeket a hiperszuperultra felsőfokú dolgokat próbálják belepasszírozni. Vagyis nem fogják, hanem csak próbálják.

Egyszerűen hihetetlen, hogy én milyen baromságokat tudok összeálmodni. Először az a ködös álom, utána meg ez. Bár összefüggés nincs a kettő között, de attól még furcsa mindkettő. Lehet, hogy dilidokihoz kéne mennem. Amilyen mákom van még kiderül, hogy tényleg dilis vagyok és akkor tényleg vége mindennek. Vick elhagy, mert nem akar agyalágyult barátnőt. Kate megutál, mert nem vagyok épelméjű, a csajok mind kiutálnak majd. Még anyu és apu is úgy viselkedik majd velem, mint egy fogyatékos leprással. Na nem..

Kösz ebből nem kérek. Ezt ki kell vernem a fejemből. Én nem vagyok zakkant, csak egy kicsit sok volt a mostani. Elena, Kate, Reed, anyu és a pasija.. Elég kétségbeejtő helyzet. Körülöttem mindenkinek gondjai vannak. Ez azért fura. Na oké.. ha nem készülődök, akkor kések a vizsgáról, azt pedig nem akarom.. Gyorsan pattantam ki az ágyból és már mentem volna a fürdőbe, amikor a telefonom kijelzőjére pillantva megláttam a dátumot. Az nem lehet. Nem. Nem. Nem. Tegnap volt a vizsga! Akkor nem álmodtam.. Ez mind valóság volt. Mi? Ez valóság volt?

Az nem lehet.. Vagy mégis? Tényleg hang mondta volna a fejemben a választ? Méghozzá nem is akárkinek a hangja. Najó.. Tényleg megőrültem. Tegnap elég későn keveredtem haza. Délután 5 körül. Addig voltunka suliban. Persze mindenkit odacsődítenek reggel 8-ra és csak várjon. nem ám hazamehet, mert csak délután kerül sorra. Áh.. dehogy. Maradjon csak ott, ücsörögjön a széken az ajtó előtt és nehogy véletlenül el merjen mozdulni akárhova.. Közben lassanként megszomjazik, megéhezik majd az életkedve is megcsappan az illetőnek. Úgy kell azt, hát persze.

Szerencsémre Vick először ment be és ottmaradt velem meg hozott nekem egy kis kaját is ha már én nem mozdulhatok. Aztán kénytelen volt hazamenni, mert az anyja felhívta. Egyedül maradtam, vagyis nem egyedül.. Amandával.

Amanda hangját hallottam, miközben azon agyaltam, hogy miként lehetne kiküszöbölhető az a tény, hogy megbukok. Nem tudom hogy és nem tudom miért, azt meg végképp nem tudom hogy miért pont most, tehát semmit sem tudok. Mindössze annyit, hogy ez a valami kisegített engem a szorult helyzetből.

De mi ez a valami? Mi az a furcsaság, ami velünk történik? Vagy várjunk csak.. Ez csak velem történt. Mással nem.. Mi van, hogyha csak bebeszélem magamnak? Mi van, hogyha ez nem is a valóság? Össze vissza álmodok mindenfélét. Gyorsan felkaptam a telefonomat és tárcsáztam is. - Haló? - szólt bele Amanda hangja és ha jól hallom egy picit sem volt álmos beütése.
- Szia Am. Bocs, hogy ilyen korán zavarlak. Tudod a tegnapi nap..
- Ne kezdd megint. Tegnap ezt már megbeszéltük. Én sem tudom, hogy mi volt, de szívesen segítettem. Punktum.
- Megbeszéltük tegnap? - kérdeztem rá meglepetten.
- Igen. Hahó.. Hol jársz te mostanában csajszi? Amúgy már rég itt kellene lenned.. Holnap után lesz a bál. El kell kezdeni feltenni a díszeket.
- Most? Dehát tegnap volt a vizsga. Már díszíteni kell?
- Igen. És hahóó. Azt mondtam itt kellene lenned. Már őrült hajszába kellett volna kezdened, mert ha Stella és Tiff észreveszik, hogy nem vagy itt, akkor tutira ki lesznek akadva.
- Jójó. Sietek, addig ments ki valahogy. Tényleg sietek.

- Jó, de csajszi, szépen nézz ki.. Tudod, szexi ruci és a többi. Ma választják a hercegnőket.
- Mi van? Milyen hercegnőket?
- Jaj. Ez egy újítás. A felsős diákok közül 3 csaj és 3 pasi kerül ki a szavazás alapján és 2-2-t választanak a tanárok.
- Éss? - nyújtottam meg a szót - Ennek engem azért is kell érdekelnie, mert..
- Mert a választottak hercegi illetve hercegnői címet kapnak, éssss... most jön a java.. Belőlük kerül ki a Bálkirály és Királynő! - a végén majdnem felsikoltott.
- Jólvan Amanda, de ez engem cseppet sem izgat. Az első 3-ban úgy sem leszek benne, a másik kettőben pedig végképp nem, mert tudod én nem arról vagyok híres, hogy a tanárok kedvence vagyok.
- Nembaj csajszi. Attól még lehetsz szexi. Ja és most kapaszkodj meg tegnap el is felejtettem mondani.. hallottad, hogy Elenának volt egy pasija?
- Öhh.. - erre most mit kellene mondanom?
- Igen, hallottam. És ott is voltam, mikor szakítottak - vallottam be őszintén.
- Akkor tudod, hogy mesedélután lesz. Na de siess, már jönnek a csajok, úgyhogy le is teszem.. Siess. És tényleg tegyél ki magadért.
- Jójó. Majd igyekszek. - mondtam, de szinte már csak a sípoló hangnak, mert Am letette.

Tényleg sietnem kellene. Najó, irány a zuhany és egy kis rendbeszedés meg egy csini ruci. A zuhannyal hamar végeztem. A sminkemet meg még nem csináltam meg, mert fogalmam sincs, hogy mit veszek fel.

Najó.. most jön a dilemma Amanda szerint legyek szexi. Na igen. De van értelme annak lenni, ha úgysem leszek a "kiválasztottak" között? Na nem baj. Egy csini ruci viseléséhez nem kell alkalom. Fogtam magamat és elővettem egyet a merészebb darabok közül, amiket a suliba eddig véletlenül sem vettem fel. Nem baj. Ennek is eljött az ideje. Mindent el kell kezdeni valamikor.

Fogtam és felvettem a pántos felsőt, hozzá egy apró sortot és egy magassarkút, mert ha jól sejtem akkor ma nem lesz tanulás - legalábbis a szervezőbizottságnak nem. A sminkemmel nem foglalkoztam sokat, pici alapozót tettem fel, és kihúztam a szemeimet tussal. A hajamat pedig kiengedtem, ami valóban szexi volt, ahogy hullámosan omlott a vállamra.

Nem vittem sulitáskát, csak a kis füzetemet meg egy tollat és a telefonomat, na meg a napszemüvegemet, mert hát eléggé tűz a nap. Siettem le a lépcsőn és már indultam volna az ajtó felé, mikor észbe kaptam, hogy nincs aki elvigyen.
Na de jó. Pont ilyenkor rossz, hogy nincs kocsim. A jogsit már megszereztem, de kocsit nem kaptam. Végül is érthető.. Nem állunk úgy anyagilag, hogy legyen plusz egy benzinelnyelő gép a házban - vagyis a garázsban. Az ajtóban toporogva próbálta dűlőre jutni, végül felkiabáltam.
- Shon! Elvinnél?
Nem jött válasz, úgyhogy mérgesen trappolva szedtem a lábaimat felfelé a lépcsőn és igyekeztem a szobája felé. Kopogás nélkül nyitottam be a szobába és táttárárá.. senki. Naszép. Biztos a fürdőjében van. Odatopogtam az ajtójához, és halkan bekopogtam. Szegény biztos megijedne, ha rátörném a ajtót. Semmi válasz. Hangosabb kopogás. Semmi válasz.
- Shon! Nyisd már ki nem hallod? - unszoltam egy újabb kopogás kíséretében. Mire végre kinyitotta az ajtót.
- Nyugi húgi. Mi a baj? Te miért vagy még itthon? - lepődött meg.
- Hát ez az. Vick nem jött, és tegnap óta nem láttam. Pedig ha jól emlékszem, akkor megbeszéltük, hogy még este átjön. Csak annyi a bökkenő, hogy a tegnap estéből semmire sem emlékszem.
- Mi van veled húgi? Tegnap délután nem is láttalak téged. Azt tudom, hogy valamikor fél 6 tájban hazakeveredtél, de utána se kép se hang. Igaz, én se voltam a toppon tegnap.
- Tényleg mi van veletek? - tettem fel a nagy kérdést.
- Hát tegnap sokat gondolkoztam. És arra jutottam, hogy ha az apja nem kedvel, akkor sem dől össze a világ és attól még együtt lehetünk - mosolyodott el.
- Na ugye! - vigyorogtam rá és vállba bokszoltam. Közben elejtettem a telefonomat. Ahogy lehajoltam érte, Shon tekintete óhatatlanul is követte a mozdulatot, majd a szája egy kicsi O betűt formált.
- Hová megy ilyen csinosan kisasszony? - húzogatta a szemöldökét.
- Éppen hozzád, hogy ugyan vigyél már be a suliba, ezért jöttem! Rémlik? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mooost? - húzta el a száját bátyám.
- Nem.. tegnap előtt. Szerinted itt állnék, hogyha nem most kellene?
- Najó. De csak azért, mert láthatom, hogy milyen képet vágnak majd a pasik, ha így odaállítasz - kacsintott rám.
- Köszi bátyus. Akkor indulás!
- Erre tessék, hölgyem! - engedett előre, majd óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn ő pedig árnyékként jött mögöttem.
Az ajtónál is előreengedett, sőt még az anyósülés ajtaját is kinyitotta nekem. Nem tudom, hogy mi üt belé ilyenkor, de olyan aranyos.

Nem tartott sokáig, és már a suli parkolójában voltunk. Valóban, ha Shon kíváncsi valamire, akkor iszonyatosan gyors. Na igen. Most a pasik arcára kíváncsi. Nem értem miért, hiszen nem én vagyok a suli gyöngyszeme vagy mi a szösz.

Nem vagyok sem a pomponcsapat kapitánya, se a focicsapat fejének a barátnője. Egy egyszerű lány vagyok csupán, aki jó társaságba keveredett. A barátai szeretik és na jó... most valószínűleg elég jól nézek ki. Igen, ez vagyok én. A mindennapokban nem hordok ilyen feltűnően csábos ruhákat, sőt. Nagyon ritka az olyan alkalom, ha én ilyen ruhát veszek fel. De úgy látszik, többször kellene ezt csinálnom, ugyanis még a bátyám is másként kezel. Érettebben.
- Hahó húgi. Megjöttünk. Na nyomás! - zavart el szinte gonosz vigyorral a képén egy szem testvérem.
- Kösz. Csak meg ne háláljam neked - húztam bosszúszomjas, sunyi mosolyra a számat.
- Óha. Mik nem lesznek itt? - nevetett fel.
- Najó szia. - köszöntem el tőle és szálltam ki az autóból.

Szerencsére mindenki ismerte a bátyám autóját, így nem tulajdonítottak nagy szerepet annak, hogy ő hozott. Arra viszont láthatóan nem számítottak, hogy nem az átlagos Leilah jön, hanem egy fulldögös Leilah, aki illegeti majd magát nekik. Najó, illegetni nem fogom magam. De én is figyelem az arcokat.

Bátyám sem hazudtolta meg magát, tényleg ott maradt, amíg el nem értem a bejáratig, de onnantól már nem láttam, hogy merre van.

Lassan sétáltam a folyosón és élveztem - igen, élveztem -, hogy ennyien megbámulnak. Még soha nem voltam ennyire a figyelem középpontjában. Jó volt, hogy egyszer engem is megbámulnak és nem csak azért, mert muszáj, vagy ilyesmi, hanem mert megakad a szemük rajtam. Ugyan nem sokszor engedtem meg magamnak, ezt az élvezetet, mert nem szerettem a középpontban lenni - akkor minden pletyka rólam keringene, és nem a suli üdvöskéiről - most mégis jólesett és még rá is tettem egy lapáttal. A tornaterem folyosóján haladtam már, amikor egy ismerős rekedtes hangot hallottam meg.

- Na nézd már! Friss husi a láthatáron! - és felvihogott.

Röhögnöm kellett rajta, a fejemet odakaptam, de ha jól láttam akkor nem ismert fel engem, vagy csak nem számított rá, hogy igenis én is lehetek ilyen. Lassítottam lépteimen, majd mikor még mindig engem bámult, egész testemmel felé fordultam.

Nem tudtam, hogy mit is kéne most csinálnom, így csak megráztam a fejem, majd tovább indultam. Lassan lépkedtem tovább és közben hegyeztem a füleimet, hátha történik valami érdekes. És történt is.

Egyre gyorsuló léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd a semmiből hirtelen egy kart éreztem a derekamon. Na oké. Erre nem számítottam. Főleg nem Tonytól. Aha, Tony ő a suli nagy macsója. A focicsapat sztárja, aki idén végzős. Mit akar ő tőlem? Azt sem tudja ki vagyok, mert ha felismerne akkor tuti, hogy nem így kezelne.

Tony

De ahogy észrevettem, nem csak én lepődtem meg ezen a gesztuson. Minden egyes arcon meghökkenést láttam, mikor észrevettem, hogy még mindig én vagyok a reflektorfényben. A lányokat már láttam a folyosó végén, de megszólalni nem akartam. Nem amíg ez a vadbarom a derekamat szorongatja.

Igen, mert szorította. Úgy, mint mikor Vick-kel éppen hevesen csókolózunk, és még közelebb akar vonni magához, hely ugyan nincs már köztünk egy tűhegynyi se, de a közel nem elég. Úgy mint amikor Vick először megcsókolt, lágyan. Szembefordultam vele, hát nehogy már csak azért mert nem ismert fel, azt higgye, hogy új csaj vagyok, és ezt csinálhatja. Na nem.

- Jó lenne, ha levennéd rólam a kezed! - néztem fel rá haragosan.
- Ugyan cica. Nehogy már! Látom, hogy új vagy - nevetett fel vidáman - gyere oda hozzánk.
- Hát édes... Nagyon füstöltél ezzel a megállapításoddal, mert egy cseppet sem vagyok új - feleltem mosolyogva neki, majd mivel még mindig szorosan tartott két kezemet a mellkasának támasztva próbáltam ellökni magamtól.

Kíváncsiság csillant a szemében, és abban a szent pillanatban a kezei lehulltak rólam. Na nézd csak! Mekkorát koppan majd szegény szerencsétlen álla a cipőm orránál, hogyha felismer.
- Az nem lehet. Ha ide járnál tuti, hogy emlékeznék rád - adta nekem a fejét. Na persze. Én nem vagyok egy kis liba, aki ezt be is veszi.
- Hidd el, ismersz te engem - mondtam, majd a válla fölött elpillantva észrevettem, hogy szerelmem éppen most ér ide. Láttam, hogy ő is engem néz, és azt is, hogy ő - sokakkal ellentétben - megismer.

Nem kellett sokat várni és ide is ért. Szemében szenvedélyt fedeztem fel, ahogy elém lépett és állam alá csúsztatta a kezét.
- Szia Lay! - köszönt, majd megcsókolt.
Körülöttünk megfagyott a levegő. Mindenki ámulattal nézett - ezt még a csukott szemem ellenére is éreztem. Ez azért kicsit sértő. Na jó, nem. Ez nagyon sértő. Nem voltam én csúnya azelőtt se. Vagyis szerintem, ha az lettem volna, akkor nem jártam volna Vickkel.

Ahogy a csókunk véget ért, körbe pillantottam, mert szinte az egész folyosó minket nézett. Lassan levettem a napszemüveget, majd figyeltem az arcokat, ahogy megvilágosulnak. Halkan felkuncogtam és Vickkel elindultunk a csajok felé. Ők is eléggé kicsípték magukat, ami azt illeti. Miniszoknya, rövid sort, pici topp, stb. Ennyit arról, hogy nem iskolába való öltözet.

Meglepődtem, mert a tornaterem már teljes pompában ragyogott. Két hosszú asztal oldalt, a terem szélénél asztalok és székek, egy összeeszkábált kis színpad, rajta egy szék, amit nem tudtam mire vélni. Jobb oldalon pedig megint egy asztal, de erről tudtam, hogy a DJ miatt került oda. A díszítés nem volt nagy durranás, a hangsúlyt inkább a színek ellentétére fektették, mintsem a harmóniára. Még az asztalterítők színe is rettentően elütött. Ha nem tudnám, hogy Stellának hatalmas érzéke van a színekhez, azt mondanám róla, hogy egy totál analfabéta kocka rendezte volna be a helységet, de biztos vagyok benne, hogy lesz még valami plusz, amitől az egész kiegyensúlyozódik.

A tornateremben nem volt több rendeznivaló, már csak annyi dolgunk maradt, hogy Aileennal megbeszéljük a dolgokat. Oda pedig én nem kellek. Stella és Tiff simán elintézik nélkülem az egészet. Sőt szerintem ezt az egészet megcsinálhatták volna ketten is. Nem kellett volna hat emberre bízni. Minden gyorsabban ment volna, ha nem kellett volna mindig egyeztetni. Lassan ballagtunk Vickkel kéz a kézben a terem felé, amikor eszembe jutott, hogy ma még nem is láttam Kate-t. Annak tudatában, hogy a tegnap estére nem emlékszem, azt sem tudom, hogy beszéltünk-e este még valamit.

Remélem nem fogunk tanulni, mert cuccot nem hoztam. De az első órám töri, méghozzá Kate-tel. Ha minden jól megy, akkor tudok vele beszélni. Azt sem tudom, hogy a Reed-üggyel mi van. Hát már kíváncsi vagyok.

Vickkel a terem előtt búcsúztunk el, mert neki a másik épületbe kellett mennie - tesije volt. Az osztályba érve meglepődtem, a mellettem lévő helyen nem ült senki. Hol van Kate? Miért nem jött suliba? Azzal a lendülettel, amivel az osztályba léptem, hátráltam is ki onnan.

Amilyen gyorsan csak tudtam elővettem a mobilomat és tárcsáztam a barátnőmet. Először nem vette föl. Hát igen, nem is ő lenne, ha elsőre felvenné. Másodikra kinyomta. Aztán mérges lettem és újra megcsörgettem. Négy csörgés után felvette.
- Haló? - szólt bele álmos hangon.
- Kate! Mi van veled? 2 perc és kezdődik a törióra. - méltatlankodtam.
- Nem megyek suliba. Soha többet - nyögte és mintha sírt volna.
Mi baj történt? Ha Kate sír, akkor ahhoz minimum egy katasztrófa kell, de az is előfordulhat, hogy kettő.
- Mi történt? - kérdeztem rá rögtön.
- Semmi. Menj be órára. Ne késs el miattam - mondta fojtott hangon, így már biztos voltam benne, hogy sír.
- Kate. Hallod? Mi a baj? - kérdezősködtem - Kate! Kate! - szólalj már meg.
- Mindegy. Nem érdekes. Szia Lay - köszönt el és letette a telefont. Meghallgatja és együtt érez vele.Na olyan nincs, hogy nem érdekes, meg olyan sem, hogy mindegy. Ha valami miatt így kibukott, arról nekem tudnom kell. Ha tudok segítek neki. Ha törik, ha szakad, ha... Mindegy segítek neki. Szüksége van ebben a helyzetben valakire. Valakire, akire támaszkodhat, valakire aki Szüksége van egy barátra. Egy barátra, aki kitart mellette, akármibe keveredett is.

Észre sem vettem eddig, hogy már elindultam. Egyenesen a tornaöltözők fiú részlege felé mentem. Nem foglalkoztam vele, hogy mindenki megbámul, sőt azzal sem, hogy néhány fiatalabb srác olyan feltűnően stírölt, hogy feljelenthetném miatta. Nem törődtem azzal, hogy a srácok már felöltözve várták bent a tornatanár jöttét és az ajtóban tolongtak. Egyenesen mentem, megrendíthetetlenül. Az ajtóhoz érve egy ismerős személlyel találkoztam össze. Hát nem hiszem el, hogy mindig össze kell futnom vele.

- Mi az cica? Csak nem hiányoztam? - kérdezte miközben jól láthatóan a dekoltázsomat nézegette.
- Te nem - vetettem oda neki foghegyről - Hol van Vick?
- Itt vagyok! Mi a baj? - kérdezett rá azonnal.
Honnan tudja, hogy baj van? Na oké. Az igaz, hogy nem szokásom elválásunk után kb 5 perccel megkeresni őt, mert annyira hiányzott.
- Kate! - csak ennyit mondtam, mert hirtelen elhúzott onnan, egészen a terem bejáratáig.
- Lay. Nyugodj meg! A szemed! - mondta ijedten.
- El kell mennem Kate-hez - mondtam és választ sem várva indultam el Kate-hez. Nem lakott messze a sulitól, így hamar odaértem hozzá - gyalog.

Leilah napszemüvege, ruhája és cipője:

16. fejezet

Sziiasztok.
Bocsi a késésért, de csak most tudtam hozni.
Ez egy extra hosszú feji lett, legalábbis ha jól tudom ilyen hosszú fejezetet még nem kaptatok.
Ebben a részben próbáltam bonyolítani a dolgokat. Remélem azért tetszik.
Próbáltam úgy megírni, hogy beleélhetőbb legyen, nem tudom, hogy ez hogy sikerült.
ÉS ha nem túl nagy kérés, akkor szeretnék komikat kapni hozzá.
Ami annak fényében, hogy van 8 olvasóm és már meghaladtuk az 1400 látogatót nem nagy kérés.
Minél több komit kapok, annál több segítséget kapok tőletek, hogy mi jó és mi nem és így jobbak lesznek a fejik - legalábbis nagyon remélem - és hamarabb is fogok frisselni.
Jó olvasást!
Puszi, Jucii.



Veszekedés, és a furcsaság

A szobámban ültem és még mindig azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ez e a legjobb időpont arra, hogy én bájcsevejre menjek Hondurasba. Most lesz a bál... A bál, amiről mindig is álmodtam.. A bál ahová mindig is úgy akartam menni, mint minden más lány - szépen, gyönyörűen és a partneremmel karöltve. Végül is a bálon ott leszek, maximum nem fogok majd annyit bulizni... Ha egy kicsit hamarabb hazajövök abba senki nem fog belehalni...
Vick valószínűleg mérges lesz, amiért csak most szólok neki.. Bár én is csak most tudtam meg, szóval oka nem lenne rá.

Mindent egybevetve talán nem is baj az, hogy egy kicsit elszabadulok itthonról.. Nem mintha bajom lenne akárkivel is.. Na jó.. Van méghozzá Elenával.
Tényleg.. mi lehet most vele? És Kate-tel? Visszament hozzájuk a partra? Nem.. azt kétlem. És Reed? Mit gondolhat most? Lenne értelme felhívnom Justint vagy Dan-t?
Mire feléledtem a kérdésekkel teli filozofálásomból, már esteledett..

Gyorsan indultam az íróasztalom felé, mint minden átlagos nap, hogy bepakoljam holnapra a dolgaimat. És eszembe jutott... Basszuus.. Holnapra nem kell vinnem semmit... Ez eddig még nem is a rossz része a dolognak.. De az már annál inkább, hogy holnap fogok vizsgázni fizikából.. Jéézusom tuti, hogy megbukok. Na jó.. Nem leszek ennyire pesszimista... Mi van akkor, hogyha kihúzom azt a tételt, amit a legjobban tudok? Na jó.. ez is egy költői kérdés, ugyanis egyik tételt sem tudom..

Amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a lépcsőn egészen a táskámig, amit a kisasztalon hagytam, majd vissza a szobámba és hangosan becsaptam az ajtót. Hirtelen hatalmas csönd lett, majd csak arra lettem figyelmes, hogy kicsapódik a szobaajtóm és Shon csörtet be rajta, mintha szellemet látott volna.
- Mi az húgi? - kérdezte riadtan.
- Jaj, semmi.. Tényleg - feleltem, miközben hitetlenkedő szemébe néztem. - Csak tudod, holnap vizsgázok fizikából és semmit nem tanultam és van egy olyan érzésem, hogy ha most nekiülök akkor sem fogok tudni rá koncentrálni.
- Lay... Miért halasztasz mindent az utolsó pillanatra? - tette fel magának a költői kérdést, mert tudta, hogy választ tőlem úgyse kap rá, mivel máris nem rá figyeltem, hanem pakoltam tovább, majd matattam egy kicsit a táskámban, mire végül kibányásztam belőle azt az átkozott fizikafüzetet.
- Húgi! Figyelsz te rám? - kérdezte sokadszorra Shon - Hallod?
- Mit hallok?- kérdeztem tőle zavartan - Tudod mit? Hagyjuk... Tanulnom kell... Jó lenne, ha hagynál is, mert ha megbukok, akkor az a te hibád lesz - fenyegettem meg.
- Miért lenne az én hibám? Hallod te egyáltalán magadat? Vagy esetleg engem? Éppen most tanácsoltam neked valamit.. Erre te meg elküldesz... NA jó.. Tudod mit? Tanulj ahogyan akarsz.. Én csak jót akartam - fejezte be majd kiment a szobámból és az előbbihez hasonlóan csapódott az ajtóm.

Te jó ég.. Mit csinálok én? Hogy lehetek ennyire hülye? A bátyám... az egyetlen bátyám, aki mindennél és mindenkinél jobban szeret engem, aki bármit megtenne értem és akinek szinte minden titkomat elmondhatom éppen most sétált ki innen úgy, ahogyan még sohasem láttam.. Mérges volt.. Az nem kifejezés.. És rám.. Rám? ÓÓh.. A csudába.. Én ma mindent elrontok.
Amilyen gyorsan csak tudtam indultam ki a szobámból és siettem végig a kis folyosón. Nem vártam, hogy a szobaajtaja nyitva legyen, és nem is kellett csalódnom.. Be volt csukva.. Megpróbáltam benyitni hozzá, mind hiába.. Bezárta. Halk kopogással próbálkoztam. Hosszú szünet következett és semmi választ nem kaptam. Következő próbálkozásom egy kicsit hangosabb kopogás volt, és utána csak vártam, hogy a bátyám kiszól, de ehelyett csak egy hangos csattanás hangzott bentről.
- Shon.. Engedj be.. Beszéljük meg, kérlek. - mondtam egy kicsit felemelt hangon, hogy testvérem az ajtó túloldaláról is jól hallja.

Választ várva álldogáltam az ajtó előtt és bámultam a sötét ajtóburkolatot. Bentről megint egy puffanás hallatszott. Na jó.. kezdek megijedni a saját bátyámtól..
- Shon! Engedj be! - kezdtem tényleg bepánikolni.. Ő nem szokott ilyen lenni.. Soha nem jött ki még a sodrából, főleg akkor nem ha rólam volt szó. Mindig türelmes, megértő és segítőkész testvér volt.. Eddig ilyet sohasem csinált..
- Menj el..- kiabált ki a szobájából.
- Nem! Shon beszélni szeretnék veled. Tényleg.. Fontos...
- Miért nem hagysz te is? Miért kell állandón fájdalmat éreznem? - kérdezte és megint hangosat csattant valami.
- Engedj már be! - kiabáltam most már én is.
Nem jött válasz, csak kinyílt az ajtó, bátyám keze még a kilincsen volt és mögötte megpillantottam a hifiberendezést - vagyis ami maradt belőle.
- Mi történt? - kérdeztem félve tőle.
- Miért érdekel? Amúgy is mi közöd hozzá? Foglalkozol te velem egyáltalán? - mordult rám.
- Miért ne foglalkoznék veled? Jaj, Shon én úgy sajnálom az előbbit. Nem te vagy a hibás. Csak tudod nagy rajtam a nyomás.
- És rajtam kell levezetni? - kérdezte még mindig indulatos és sértődött hangon.
- Nem, ne haragudj én tényleg sajnálom - mentem oda hozzá és öleltem át.

Nem tudta, hogy hirtelen mit mondjon vagy tegyen. Lassan a derekamra tette a kezét és ő is átölelt - amolyan szoros, tesós öleléssel.
- Tudom. Te se haragudj rám hugi. Csak hát vannak zűrök mostanában...
- Csak nem tudomást szereztél Ernesto-ról? - kérdeztem meglepetten. Azt hittem anyu nem fogja neki elmondani.. Legalábbis még.. Majd csak az indulás napján..
- De igen - felelte kurtán. Na oké, ha most így ki van akadva, akkor még, hogy ki lesz, mikor megtudja, hogy én is megyek anyu után.
- Shon... Hát izé.. Tudod nem kellene ezen felhúznod magad. Anyu felnőtt nő.. Apuval elváltak. Apunak van újra barátnője, éli az életét.. Miért ne tehetné ezt anyu is? - próbáltam védeni.
- Nem az a bajom, hogy anyu talált valakit... Hanem az, hogy nem szólt róla. Tudod te, hogy hol volt amikor állítólag Nancy-hez ment? Hát nem nála az biztos. Fogadni mernék, hogy akkor is a pasijánál volt.
- És ha igen?
- Mi az.. Csak nem véded?? De hát hazudott nekünk - kelt ki magából.
- Csak védeni próbált minket.
- Ugyan mitől? Attól, hogy majd nem fogunk kijönni vele? Mintha ez kérdés lenne.. Amit ő eldönt annak úgy kell lennie.
- Shon... Neked tuti, hogy nem ez a bajod.. Ha csupán anyuról lenne szó, akkor nem lennél ilyen. Ismerlek. A bátyám vagy. Azért ennyire nem kellene engem palimadárnak nézned..
- Nem nézlek.. vagyis... Na.. Jól van igazad van - sóhajtott egy nagyot és ment az ágyához, hogy le tudjon ülni a szélére. Követtem a példáját, mert tudtam, hogy el fogja mondani. Ha nem magától, akkor is... Kiszedem belőle..
- Na elmeséled? - kérdeztem.
- Nemfontos.
Aha.. Na persze. Nem az... Természetesen. Na jó.. jön a következő módszer.
- A csajról van szó? - kezdtem puhatolózni, bár ez egy egyértelmű kérdés volt. Shon is tudta ezt, mert csak mindentmondó pillantást vetett rám, majd könyökét a térdére támasztotta és az arcát tenyerébe rejtette.
- Szóval igen. Oké. Mi történt?
- Szóval Natalie elvisz magukhoz.. Be akar mutatni a szüleinek.
- És te ezért tetted tönkre a hifidet? - vontam fel a szemöldökömet.
- Igen. Ideges vagyok. Az apja eddig minden srácot elüldözött mellőle. A legutóbbit eléggé brutális módon. De ha rájön, hogy nekem tényleg komoly szándékaim vannak, akkor nem tudom, hogyan reagál majd.
- Ne aggódj emiatt. Minden apa félti a pici lányát. Te is fogod. Hidd el. Vagy gondolj csak bele. Te engem is féltesz, pedig nem vagy az apám.
- Az más. Te a húgom vagy.
- Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megkedvel az apja és kész. Ha nem akkor lesz egy ördögi apósod - próbáltam viccet csinálni belőle.

És igen!!! Sikerült elnevette magát. Probléma megoldva. És ennyi.
Gyorsan megöleltem a bátyámat, majd sietve indultam vissza a szobámba, ahol döbbenten vettem tudomásul, hogy már 9 óra is elmúlt. Esélyem sincs megtanulni a fizikát. Azt pedig még mindig nem tudom, hogy mi lett az Elena-ügy végkifejlettje.

Lassan a táskámban kezdtem kotorászni megint, míg végül is a kezembe kaparintottam a telefonomat. Gyorsan tárcsáztam Kate-t majd türelmetlenül dobolni kezdtem az íróasztalon.
Kicsöng, kicsöng, kicsöng... Hangposta. És újra. Nem lehet igaz.. Nem csinálhatja ezt.. Most honnan fogom megtudni mi lett.. És akkor eszembe jutott.. Justin. Senki más nem tudhatja jobban, mint Justin. Gyorsan tárcsáztam is és szerencsémre ő fel is vette, bár hangja nem volt túl vidám, amit meg tudtam érteni.
-Halló! -szólt bele a telefonba.
- Justin! Szia! Lay vagyok. Nem tudod mi van Kate-tel? Nem veszi fel a mobilját. Aggódom. Nem is kicsit.
- Sajnálom nem. A tengerpart óta nem is láttam.
- Köszi. És mi lett? Mi van most veletek? - kérdeztem rá félénken.
- Mi lenne? Ennyi volt. Végre ráébredtem, hogy milyen is valójában Elena. Nem törődik ő senkivel és semmivel. Átgázol az érzéseken.
- Én annyira sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Még mindig inkább így, mintha egyáltalán meg se tudtam volna.
- Igazad van. Köszönöm. Jóéjt. És ne szomorkodj.
- Köszönöm húgi. Szép álmokat - felelte és letette a telefont.

Tehát Justin és Elena szakítottak. Akkor holnapra az egész suli tudni fogja és Reed is elküldi majd a francba azt a kis szemetet. Reed nem lesz oda érte már az tuti. És itt jön a képbe drága kicsi barátnőm Kate.. Kate majd szépen beveti minden csáberejét és elcsábítja a hőn áhított srácot. Végre mindenki happy lesz és már csak annyi dolgom lesz, hogy elmondom Vick-nek, hogy elutazok egy időre.

Remélem nem lesz kiakadva. Legalábbis nem nagyon. Tudom, hogy ez az egész nagyon rosszkor jött meg minden, de akkor is. Megígértem. Ő sem hal bele pár napba.
Ha már anyu megtette értem, hogy nem üldözte el Vick-et, akkor én is megpróbálom megkedvelni az ő választottját. Ki tudja? Lehet, hogy aranyos kis családja van. Vagyis.. miket beszélek? Tuti, hogy az van.

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy leragadnak a szemeim, mert hát a mai napon volt pár esemény, azt meg kell hagyni. Gyorsan átvettem a pizsamámat és indultam is az ágyba, mert hát holnap vizsga. És van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz zökkenőmentes.




Reggel a telefonom csörgésére keltem. Mire érte nyúltam elhallgatott és ahogy a kijelzőre pillantottam megláttam a 8 nem fogadott hívást. Te jó ég. Anyu nincs itthon, Shon szerintem.. úhh.. nem tudom, hogy hol van, de Vick valószínűleg már kint vár és nem tud bejönni.

Amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a kisköntösömet és szaladtam is le ajtót nyitni. Igazam volt. Az ajtóban Vick állt, öltönyben. Öltönyben??
ÓÓ istenem. Nem lehet. Tényleg vizsga, vagyis alkalmi öltözet. Na jó.. Valószínűleg elkésünk - nyugtáztam.
- Szia Kicsim. Ne várj meg. El fogunk késni. Menj csak be.. Te a névsor elején vagy. Én beérek majd, ne aggódj. Na nyomás - hadartam el egy szuszra.
- Szia Lay. Látom időzavarban szenvedsz - mondta, majd sürgetően és hevesen megcsókolt. Csak akkor reagált másként, mikor kezdtem eltolni magamtól. - Ne félj nem késünk el. Még csak negyed nyolc van. Van elég időd elkészülni, úgyhogy nyomás fölfelé, mert ahogy látom rád férne egy reggeli zuhany. És nem ártana felöltöznöd sem. Igaz engem nem zavarna, de a többieknek valószínűleg felkeltené az érdeklődésüket, ha ennyire kivillan a combod a köntös alól - mondta és végigsimított rajta.
- Na oké - egyeztem bele. Megfogtam a kezét és felmentünk a szobámba. - Te itt maradsz és nem tudom. Foglald le magad valamivel. Én mindjárt jövök - mondtam és a fürdő felé vettem az irányt.

Nem szórakoztam a hidratáló sóval és ilyenekkel, hanem csak gyorsan megmostam a hajamat és élveztem pár percig a forró vizet, mielőtt lemostam volna magamról a tusfürdőt és elzártam volna a vizet.
Egy szál törölközőben indultam vissza a szobámba, a hajamból pedig csöpögött a víz.
- Vick! Hol vagy? - tettem fel a kérdést a nagy semminek, mert a szobámba lépve senkit sem láttam.
- Mögötted Kincsem. - felelte és magához húzott. Nem csókolt meg és én sem kezdeményeztem. Egyszerűen szorosan átölelt, ami ebben a pillanatban többet jelentett minden csóknál vagy szónál. Jól esett a közelsége és hogy tudtam róla, ő engem szeret. Nem mást. Nem Elenát, aki tönkretett egy életet és nem a suli üdvöskéit. Ő engem szeret. Azért aki vagyok.

- öö. Azt hiszem indulni kéne. Már nem azért, de negyed órája így állunk szivem. - törte meg a csendet Vick.
- Tényleg! Még fel sem öltöztem. - kaptam a fejemhez a kezemet.

A hajam már majdnem megszáradt, így arra csak rászárítottam egy kicsit a hajszárítóval és már vettem is fel a szoknyámat, ami alig ért combközépig és hozzá egy fehér ujjatlan inget.

A sminkre már nem sok időm volt, így csak lealapoztam egy kicsit az arcomat majd egy kis szájfényt tettem fel végül szempillaspirál, hogy azért mutasson valahogy. Indultam is Vick felé, az íróasztalról felkaptam a füzetemet, - biztos ami biztos alapon - én már mentünk is lefelé a lépcsőn. Az előszobában még felvettem a magassarkúmat és már indultunk is.

Még időben érkeztünk meg, mert pont akkor hívták be Vicket, mivel ő nyitotta a vizsgát. Ilyenkor áldottam a nevemet, amiért nem a névsor elején van, bár lehet, hogy jobb előbb túlesni rajta. Az emberek kezdtek elfogyni előlem, én pedig szorgalmasan olvasgattam a tételeket, hogy mentsem a menthetőt. Már ha lehet még menteni akármit is.

Végül az utolsó ember is eltűnt előlem, így már csak én ültem az ajtó előtt. Vagyis mögöttem még voltak emberek, de én következtem.

A nyitott füzetet letettem a székemre és indultam a terembe, olyan lassúsággal, mintha csak az akasztásomra igyekeznék.

A teremben a tanárok egymás mellett foglaltak helyet, jobb oldalon a fizikatanárom, középen az igazgató, bal oldalon pedig egy nekem eddig ismeretlen személy ült - valószínűleg a vizsgabiztos.
Nem mintha a két pedagógus közül bármelyik annyira szeretett volna, hogy csaljon, de azért biztosra mentek.
Lassan mentem közelebb hozzájuk, majd leültem velük szemben a középre tett székre. Ekkor az igazgató felkért, hogy menjek oda és húzzak egy kártyát a tételek számával. Mire remegő kezekkel a lapok felé nyúltam. Középről húztam, nem tudom miért, de megérzés volt, hogy ott könnyű tétel lesz.

És ezt a pechet. Kihúztam azt a tételt, amit az előbb olvastam volna el kint. Pont ennél hagytam nyitva a füzetet. Ilyen nincs - kezdtem bepánikolni, hogy még be se jöttem, de máris kész lennék? Nem! Ha kell akkor itt leszek még 20 percet vagy 1 órát de nem fogok megbukni fizikából. Nem!

Najó. Jó vagy Lay. Menni fog. Csak optimistán. Mit is tanultunk róla? Gyerünk már! Gondolkozz! Nem.. ez nem fog menni. Fel kell adnom! Megbuktam és kész! Ennyit erről!

Ekkor olyan dolog történt, amire soha életemben nem számítottam. Féltem tőle, hogy ez valaha akár be is következhet, ennek ellenére most én voltam a legboldogabb a világon, hogy pont velem és pont most történt ez. Egy ismerős hang szólt hozzám a fejemben, - mintha olvasna a gondolataimban - és mondta a választ a feltett kérdésre, amit én nem is hallottam, csak a kíváncsi szempárokat láttam.

"Hidrosztatika, gyerünk mondd már ki! Nem hallod? A válasz a hidrosztatika!"

HA már eddig eljutottál igazán írhatsz pár sort, vagy pár szót. Köszi.

Sorry.

Sziiasztok..
Hú.. hát szorri de ez még nem új feji.
Már folyamatban van a megírása, de még nem sikerült befejeznem..:S
Megpróbálok igyekezni vele.. Remélem péntekre vagy szombatra fel is tudom tenni..
De azért emberek.. Hát nagyon szomorú vagyok.. Egy komit se kaptam az előző fejihez.. Remélem csak azért mert nem volt időtök írni és nem azért mert nem tetszett.
Igazán írhatnátok pár sort.. megköszönném és az is biztos, hogy hamarabb lenne új olvasnivaló.
Na most csak ennyit akartam.
Sziiasztok. Puszi.

15. fejezet

Sziiasztok!
Nahát most nem tartok szokásos kis monológot.. Hozzáfűzni valóm nincs.. Azt hiszem elég egyértelmű lett..

A szavazás is lezárult és látom szeretnétek képeket a ruháiról. Nos ez meglesz ígérem.

Azoknak küldöm, akik átsegítettek a csütörtökön. Ők tudják, hogy miért. Köszönöm csajok..
Puszi mindenkinek. Jó olvasást.

Kérek szépen hozzá komikat! *-*

Idegen kocsi a felhajtón

- Jó sietek... - hagytam rá és kinyomtam a telefont.

Nem elég, hogy kiderült Elena kis színjátéka, még a végkimeneteléről le is maradok. Na csodás... Mert anyu se tudott volna várni még pár percig. Most viszont indulhatok haza..
- Kate! Hazavinnél? - fordultam az említett felé.
- Most? - kérdezte és tisztán látszott rajta, hogy majd szétveti az ideg.
- Igen... Anyunak valamilyen halaszthatatlan közlendője akadt - vágtam egy fintort a végén.

Tisztán látható volt még az idegenek és külső szemlélődők számára is, hogy legszívesebben most lecibálná Elena fejéről az összes műhajat, de még tudja magát türtőztetni. Amit azonban nem tudok, az az, hogy meddig tarthat még nála ez a kis önmegfékező állapot. Senki sem örülne neki ugyanis, ha hirtelen egy vörös szemű csaj tűnne fel a semmiből.
- Rendben - válaszolta nagyot sóhajtva. Szemeivel még mindig Elenát fixírozta.
Csak azt tudnám, hogy az a csaj is mit képzel magáról. Idejön azzal az ártatlan kis - én vagyok a valaki, engem tisztelni kell - vigyorával, aztán Bumm.. Nahát lett is volna neki Bumm azt hiszem, ha Kate még egy kicsit ott marad. Az viszont nem lett volna jó, hogyha felfedi a titkot, amit még mi sem ismerünk. A titkot, ami miatt őrültnek tarthatnak minket. A titkot, ami - attól tartok - velünk született és velünk is hal meg. A titkot, amely miatt frusztrált vagyok.

Hazafele úton nem szólaltunk meg. Mindketten mereven bámultuk a szélvédőt. Na még egy csodás nap.. Ennél jobb már nem is lehet.

Kate viszont még mindig ideges volt. Bár nem mutatta ki, vagyis kimutatta azzal, hogy szegény autóját úgy meghajtotta, ahogy még sohasem. Kezdek kételkedni benne, hogy ez az egész csak Reed miatt volt. Mit csinálhatott volna még Elena, amivel így felbosszantotta Kate-t??
Ha ebben a tempóban haladunk, valószínűleg kevesebb, mint 6 perc alatt hazaérünk, ha jól kalkuláltam. Akkor viszont Kate nem fog válaszolni nekem semmilyen kérdésre, hanem egyszerűen elhajt. Tehát, most kell cselekednem. Ha most nem válaszol, akkor nem tudom mi van. De csak elmondja, hiszen a legjobb barátnője vagyok.
Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Kate! Ne haragudj!
- Ugyan miért kellene haragudnom? Nem te voltál az a kis csitri, aki a barátja mellett még arra a srácra is rámászott, akit én szerettem volna magam mellett tudni. Nem te voltál az, aki olyan lazán mindenki, még a pasija szemébe is könnyedén belehazudott.. Csak tudnám mi lesz a vége. Ha ezt Reed megtudja.. - adta ki magából a feszültséget, hangja vagy két oktávval magasabbra csúszott, de éreztem, hogy kezd megnyugodni, mert kiadhatja magából azt, ami a lelkét nyomja.
- Kate! Tudom, hogy utálod Elenát. Tudom, hogy egy kis ribanc, és azt is, hogy nem érdemli meg a boldogságot. De ne süllyedj a szintjére. Holnapra az egész suli tudni fogja anélkül is, hogy bármit tenned kellene. Azzal csak Reed szemében válsz besúgóvá. Hidd el, tudom, hogy nem jó érzés. Tudom, hogy most feléledt benned a tűz. És szó szerint. Láttam a szemeden. A pupillád kezdett vörösödni. Ha nem hívlak el, tuti, hogy elveszted az uralmat magad fölött. Az viszont senkinek nem lenne jó - adtam ki magamból én is a felesleget.

Kate egy darabig nem válaszolt. kezdtem megijedni, hogy olyat találtam mondani neki, amitől megsértődött vagy nem akar hozzám szólni. Még csak az kell, hogy vele is összevesszek. Vick-kel ma még nem is találkoztam. Sőt, ami azt illeti fogalmam sincs mi van vele.
Jézusom... Úgy volt, hogy ő jön értem. Elfelejtettem. Nem hívtam fel. Csak ebből ne legyen baj.

Kate még mindig nem válaszolt. Mereven bámult maga elé, nem is pislogott. Olyankor szoktak az emberek ilyen üres szemmel bámulni ki a fejükből, mikor nagyon erősen gondolkodnak, vagy koncentrálnak valamire. Szinte úgy nézett ki, mintha nyitott szemmel aludna. Meglengettem a kezemet közvetlenül az orra előtt.

Ettől feléledt. Pislogott néhányat, majd felém fordult. Éppen szóltam volna, hogy inkább az utat figyelje, mikor észrevettem, hogy már áll az autó. Kérdőn néztem rá, majd mikor nem nézett felém követtem pillantását.

Már értettem min van úgy meglepve. A felhajtón parkol anyu autója, egy régebbi fajta Ford. Mögötte pedig egy kicsit a járdára lógva egy vadonatúj, fekete, csillogó, sötétített ablakú BMW. Mit keres itt BMW? Apunak se olyan autója van. Egy kicsit sem ismerős.
Gyorsan elköszöntem Kate-től, a mondandóm is belém fagyott... Nem faggattam tovább arról, hogy mi a baja Elenával.. Nem baj, majd holnap.

Izgatottan szálltam ki a kocsiból és cseppet sem volt feltűnő, hogy szaladni kezdtem a bejárati ajtó felé. Szerencse, hogy nem magassarkú volt rajtam, mert tuti, hogy elestem volna párszor.
Hangosan téptem fel az ajtót, és igyekeztem minél hamarabb bejutni a házba, azonban rögtön anyuval találtam szembe magam.


Arca nagyon komoly volt, és szemében mintha félelem csillogna. Miért fél és miért pont tőlem? Ez kész röhej. Az lenne a legjobb, ha a mai napról kiderülne, hogy csak egy rossz álom. Nem lenne veszekedés, nem lenne félelem, nem lenne titok.

- Leilah! Kicsim! - ölelt meg, ami egyébként nem volt szokása.
- Szia anyu, miért kellett hazajönnöm? - öleltem vissza, bár kicsit fura volt, hiszen azóta nem ölelt meg így, mióta... De nem.. Nem akarok emlékezni rá, mert csak nekem fog fájni utána. Megint és megint és megint. Nem tudtam túllépni rajta azóta se. Bárcsak tudnék. De nem megy.. Nem is ment eddig se és nem is fog soha...
- Az az igazság, hogy beszélni szerettem volna veled. Valami fontosról - kezdett bele.
Na jó.. Tuti, hogy valami pasi van az ügyben. Puccos kocsi a felhajtón, ölelés az ajtóban és még mindig az előszobában vagyunk...
- És nem várhatott volna? Éppen dráma volt a köbön... - kezdtem volna bele.
- Nem.. Ez nem várhatott és te is megérted majd, hogy miért... - vágott közbe és egy nagyot sóhajtott.
- Kíváncsian várom a fejleményeket - húztam fel egyik szemöldökömet.
Látszott rajta, hogy ideges. Fel-alá kezdett el járkálni előttem és pedig szememmel követtem.
Látszott rajta, hogy igencsak kényes számára a téma, mert sehogy se akart belekezdeni.

- Anyu! Kezd már! Itt öregszem meg.. De tényleg..
- Jólvan - mondta és sóhajtott egy akkorát, mintha ez lenne az utolsó lélegzetvétele.
Megállt előttem és nagyon komolyan nézett rám. Szinte magam előtt láttam azt a jelenetet, ami pontosan így kezdődött.. De nem akartam emlékezni.. Igaz, akkor nem ő csinálta ezt.. De az életem egyik legfájdalmasabb emléke...

- Arról van szó, hogy megismertem valakit... - na, hogy mondtam, hogy pasi van a dologban - ...aki meghívott magához. De nem csak engem, hanem téged is.. És mivel Shon úgysem szeretne jönni, vagyis szerintem nem szeretne jönni.. Mert még nem kérdeztem... De szóval.. Megismerkednél vele? - nyögte ki nagy nehezen.
- Öhh.. Persze.. Ő az, akinek a kocsija kint áll? - kérdeztem rá.
- Igen - felelte egyszerűen és a nappali felé indult.


Lassan követtem, útközben letettem a táskámat egy éppen útba eső kis asztalra, hogy azért mégse úgy mennyek oda, ahogy megjöttem, kicsit beletúrtam a hajamba, de ez betudható az idegességnek - elvégre nem minden nap találkozik az ember, az anyja új pasijával.


A nappaliba érve nem teljesen az a látvány fogadott, amit képzeltem. Teljesen más világot képzeltem, ha már egy puccos BMW-vel jár, azt gondolná az ember, hogy öltöny meg ilyenek, ezzel ellentétben egy sötétkék koptatott farmernadrág volt rajta egy természetellenesen világos inggel, ami kiemelte sötét bőrszínét. Ha jobban belegondolok, nem tudom, hogy éppen egy BMW mellett képzelem el a fazont vagy inkább egy szappanoperában... De ha anyunak ez tetszik, ám legyen... Ő sem szólt bele a Vick-kel való kapcsolatomba, vagyis igen, de az azt hiszem még elfogadható, hogy nem akarja takarodó után itt látni.

Az idegen arca barátságos volt, bár az ő szemében is egy kis félelem lakozott... Miért fél tőlem mindenki? Na jó.. Ez egy költői kérdés volt. Hiszen ez még betudható mindkettejük részéről az izgalomnak. Sötét haja volt, ami kicsit hosszan keretezte hosszúkás arcát. Sötétbarna, majdhogynem fekete szemei az arcomat fürkészték - hátha le tud olvasni róla valamit.

- Szia! Én Ernesto Mártinez vagyok - mutatkozott be kimérten, majd kezet nyújtott. Nem akartam ünneprontó lenni, ígyhát kezemet az övébe helyeztem, de ahelyett, hogy megrázta volt, lehelet finoman ért csak hozzá és mintha kézcsókot szeretne adni enyhén megemelte.
- Jó napot, nagyon örvendek Mr. Mártinez - mosolyogtam rá biztatásképpen.
- Kérlek Leilah tegezz, nem vagyok én még olyan öreg.
- Rendben Ernesto - tettem eleget kérésének.
- Anyu van még valami? Vagy mehetek és felhívhatom Vick-et? - fordultam anyu felé.
- Van kicsim... Nos az van, hogy Ernesto be szeretne mutatni a családjának, ezért meghívott magukhoz. És szeretnélek megkérni, hogy gyere velem.
- Mit értesz család alatt? - kérdeztem rá - Volt feleség, meg gyerekek?
- Nem. Ernestonak még nem volt felesége és gyerekei sincsenek. Az unokahúgát és az unokaöccsét neveli. Ők a családja.
- Oh.. Hát részemről rendben. Mikor mennénk? - kezdtem izgatott lenni.
- Ami azt illeti pénteken. Vagyis lemaradnál a bálról - hajtotta le a fejét anyu.
- Jaj, nem! Ne haragudj nem mehetek! Én már annyira beleéltem magamat a bálosdiba.. Nem teheted ezt velem. Én maradok a bálon. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Teljes mértékben megértelek - sóhajtott nagyon Ernesto.
- Nagyon sajnálom. Talán majd máskor. - próbáltam felvidítani.
- És mit szólnál, ha vasárnap délután repülnél utánunk? Akkor maradhatnál a bálon, de mégis megismerkednél a családommal - javasolta.
- Remek ötlet - egyeztem bele. Aztán kezdett leesni a szavai jelentősége. - Repülni? Hová?
- Ohh.. Én nem az USA-ban lakok. Egy olyan országban lakok, ahol a hivatalos nyelv a spanyol, és láthatod, hogy én is vérbeli spanyol férfi vagyok - felelte mosolyogva.
- Vagyisss?? - kérdeztem, a szó végét pedig jól elhúztam, közben a fejemet ingattam.
- Honduras. Az az ország, ahol én lakom Közép Amerikában található. Jól éreznéd ott magad.... - a többit mintha meg sem hallottam volna.

Anyu és egy pasi.. Jó ezt még felfogtam, elvégre apu is új életet kezdett. Anyu pasija spanyol.. Ez is elfogadható, elvégre a fő,hogy szeressék egymást. Anyu spanyol pasija viszont Hondurasban lakik?? Na ez egy kicsit sok... Én? Hondurasban? Nem néznének ki onnan nagyon... Áhh.. dehogyis.. Azt se tudom, hogy mi van ott.. Sőt, semmit sem tudok arról a helyről... De már beleegyeztem... Nincs visszaút...