Sziiasztok!
Hát mit ne mondjak, egyáltalán nem vagyok boldog... Sőt.. Nagyon szomorít, hogy minden nap látom, mennyien jártok a blogon, mégsem írtok komit (tisztelet a kivételnek). Ezért úgy határoztam, hogy nem lesz komihatár. Ha tetszik, vagy van valami megosztani valótok, akkor biztosan meg fogjátok tenni.
Közelít a történet a végéhez, már nagyon látszik. Igyekeztem egy eseménydús fejezettel ( :$:$:D ) előrukkolni, majd meglátjuk, hogy sikerült-e. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy megszavaztátok, hogy legyen második rész. Tehát jó lenne, ha megírnátok, hogy mire számítotok, mi lesz szerintetek ennek a vége, és ki a kedvenc karakteretek.
Nagyon örülnék neki.
Puszillak titeket.
Jucii. :)
A meglepetés út
Újra rám virradt a reggel vagyis, nem is a reggel, mivel ahogy az órámra pillantottam már délután 3 óra volt. Nem is ébredtem volna fel, ha valaki nem dörömböl irdatlanul hangosan az ajtómon. Álmosan mentem ajtót nyitni, út közben nyújtóztam egyet, minek köszönhetően ajtónyitáskor egy picit feljebb csúszott a pólóm a kelleténél és megint akkora mákom volt, hogy Pablo állt az ajtóban.- Khm... - köszörülte meg a torkát - Camille indulni szeretne.. Készen vagy??
- Hová is? - néztem rá kómásan, és a hajamat kezdtem babrálni.
- Az ajándéka egy út. Ahová természetesen téged is vinni akar. Nekem meg mennem kell, hogy "vigyázzak" rátok - felelte flegma hangon, amin meglepődtem.
- Nanáá... Majd pont te fogsz vigyázni ránk... Csak majd azért lássunk is a kis kiruccanás alatt párszor.. - feleltem gúnyosan. Ha Ő így, akkor én is így.
- Most meg mi bajod?? Azt hittem örülsz, hogy megyek... - nézett rám felhúzott szemöldökkel, és lazán az ajtófélfának dőlve várta a választ.
- Tévedtél! - vetettem oda foghegyről.
- Persze, akkor mondd, hogy tévedek, mikor a szemembe tudsz nézni közben... - éreztem, ahogy a tekintete az arcomat perzseli, mégsem reagáltam semmit. Tudtam, hogy lehetetlen a szemébe mondanom, hogy egy cseppet sem vonzódom hozzá. És nem adtam meg neki, azt az örömet, hogy lássa, miként lágyulok, ahogy a szemeibe nézek.
Mikor már egy ideje nem néztem felé és kezdett beállni a kínos csend, mélyet sóhajtott, majd megszólalt gyengéd hangon.
- Nézd! Én nem szeretném, hogy bármiféle feszültség legyen közöttünk az úton, úgyhogy ha nagyon nem szeretnéd, hogy én is veletek tartsak, akkor csak egy szavadba kerül és nem megyek. Csak arra kérlek, hogy Cam érdekeit tartsd szem előtt, és ha mégis veletek tartanék, akkor abból ne legyen balhé.. - mondta gyorsan, egy szuszra, aztán állam alá nyúlt és felemelte a fejemet.
A kezeim időközben a csípőmre helyeződtek, mivel semmit nem akartam most jobban elkerülni, minthogy a szemeibe kelljen néznem. Azokba a gyönyörű barna szemeibe. Mégis erőt vettem magamon, és megtettem a tőlem telhetőt.
- Te is tudod, hogy semmi rossz elrontója nem vagyok... - vágtam rá gyorsan, viszont a kétértelműsége csak akkor esett le, mikor Pablo szája szegletében egy elfojtott vigyort láttam meg. Nem csoda hiszen, abban a pillanatban, hogy felfogtam mit is mondtam igazából, már pirultam is el. Pablo viszont kapva kapott az alkalmon és közeledni kezdett felém.
Komolyan ezt nem értem. Egyik nap olyan, mintha csak a barátom lenne, aztán minden varázsütésre megváltozik és kettesben maradunk pattogni kezdenek a szikrák kettőnk között. Vagy ezt is csak én érzem?? Ezt is csak beképzelem?? Lehet, hogy tényleg orvoshoz kellene mennem. De mit mondanék?? Jó napot kívánok, én Észrevettem, hogy idegességemben vagy félelmemben furcsa dolog történik velem, a kezeim ragyogni kezdenek és a szemeim színe is változik, ja és nem mellesleg most szakítottam a barátommal, aki megcsalt, de ez nem is lényeg, mert már egy másik férfiért dobog a szívem, akit pár napja ismerek??? Még a végén tényleg diliházba zárnának....
Pablo ajkai egyre csak közeledtek felém, én pedig ezt vártam a legjobban amióta itt vagyok. Sőt, most már nem kétség, amióta megláttam Őt. Valami most megváltozott. Mintha nem is tudom... Rájöttem volna valami fontosra. Mintha itt lenne előttem, de mégsem veszem észre.. Olyan furcsa...
A meghitt pillanatot egy magassarkú ütemes és gyors kopogása törte meg, ami határozottan közeledett felénk, és visszahangzott a folyosón. A személyt nem láttam Pablotól, de nem is nagyon érdekelt. Anyu bármikor jöhet, sosem zavar, ugyanúgy Cam sem. Mások pedig nem nagyon hordanak magassarkút a házban.
Pabloval a hang hallatára úgy rebbentünk szét, mintha egy főbenjáró bűnt követtünk volna el, de ugyanolyan nyugodtan dőlt vissza az ajtófélfának és bámulta az arcomat, én pedig az övét.
A szemezésünknek és barna hajú női sziluett vetett véget, amit közvetlenül Pablo mellett pillantotta meg. Nem csalódtam az elegáns öltözetű, ám még így is rendkívül sportosan öltözött édesanyám állt - immár az ajtóban és kedvesen Pablora mosolyogva elnézését kérte, amiért elrabol tőle.
Még én is megmosolyogtam ezt a kis jelenetet, mivel anyunak nem is kellett volna elnézést kérni, hiszen az ő lánya vagyok, így akkor beszélhetne velem, amikor csak akarna, de ő mégis csak megtette.
Pablo kicsit csalódottan, de még mindig csibészes mosollyal az arcán indult a saját szobájába, majd még visszaszólt, hogy fél órám van elkészülni.
Szuper... Fél óra alatt nem hogy összecsomagolni sem tudok, de én magam sem leszek kész... Segélykérően néztem anyura, aki nagyon sóhajtva a szekrényemhez ment, miközben beszélni kezdett.
- Kicsim! Tudom, hogy ez most váratlan lesz, de én nem megyek majd veled haza. És kérlek, mielőtt közbe szólnál, hagy mondjam végig... Szóval Ernestoval nagyon jól megvagyunk és tudom, talán még korainak tartod, de úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, vagyis pontosabban én költözök ide. Természetesen te is jöhetsz, ha kedved tartja, szívesen látott vendég vagy. Ernesto nagyon kedvel téged és ahogy elnéztem te is barátokra akadtál már itt. Szóval.. ezt szerettem volna mondani... - fejezte be, majd már pakolta is a cuccaimat a bőröndbe, hogy még időben készen lehessek. Én csak az ágyra dobáltam azokat, amiket mindenképpen vinni szeretnék, majd a többit anyu elintézi. Nem aggódok, mivel tudja, hogy hová is megyünk, ami nekem még mindig rejtély, de úgyis kiszedem belőle még indulás előtt.
A fürdőbe érve gyorsan kezdtem megszabadulni a ruháimtól és már ugrottam is a víz alá, aminek még nem sikerült teljesen felmelegednie, úgyhogy rögtön fel is ébredtem. Nem vacakoltam sokat, gyorsan hajat mostam és átkentem magam a tusfürdőmmel. A kabinból kiszállva a tükör előtt vettem csak észre, hogy a tegnap esti sminkem még mindig rajtam van. Nem is tudom hogy nézhettem ki zuhanyzás előtt, de nem is nagyon érdekelt, csak annyi, hogy Pablo miért nem szólt?? Tisztában volt vele, hogyan is nézek ki, mégsem mondta... Biztosan ezért mosolygott annyit.
Gyors iramban mostam meg az arcomat, majd töröltem át sminklemosóval átitatott vattadarabbal. A hajammal nem foglalkoztam sokat, egyszerűen jól megdörgöltem a törölközővel és hagytam, hagy száradjon meg. Arcomra egy pici alapozót tettem, a számra pedig szokásommal ellentétben - kivételesen - rúzst kentem. Nem tudtam, miért is teszem, csak éreztem, hogy ez kell most. Egy szál törölközőbe csavarva mentem ki anyuhoz, de már csak hűlt helyét találtam. Ágyamon egy kikészített könnyű, nyári ruha volt, és egy boríték, amit nem tudtam hová tenni. Miért hagy borítékot nekem, ha itt volt velem egy légtérben?? Miért nem mondta el, amit akart??
Gyorsan odamentem érte és feltéptem a papírt rajta. A tinta még friss volt és könnyedén felismertem anyu dinamikus kézírását.
Kicsim!
Sajnálom, hogy csak úgy eltűnök kicsim, de Ernestoval fontos dolgunk van. Nem leszünk ott, mikor elmentek, tehát most így búcsúzom tőled, ezért ne haragudj rám, ránk. Még egy fontos családi örökség van a birtokomban, amiről a hagyomány úgy tartja, hogy a saját születésnapomon kell továbbadnom. Mivel a születésnapom két hét múlva lesz és nem találkozunk addig biztosan, azért most ott hagytam neked a kis medaliont a nyaklánccal, ami még ez egyik régen élt elődünké volt egykor. Neked is feladatod, hogy mikor elérkezettnek látod a pillanatot, a lánygyermekednek vagy egy fiatalabb lányrokonodnak add.
Nagyon szerelek Kincsem.
Édesanyád.
Miután elolvastam a kis levelet rögtön tudtam, hogy melyik medálról volt szó. Anyu mindig viselte, szinte sosem vált meg tőle. Nagyon szerette ezt a nyakláncot és tudtam, hogy én is szeretni fogom.
Ahogy felvettem az anyu által kikészített összeállítást - ami egy könnyed tunikából, egy leggingsből és egy magasarkúból állt, valamint felvettem az imént kapott nyakláncot is - és már kaptam is fel a bőröndömet, és indultam a nappali felé, ahol ha minden igaz már Cam és Pablo fog várni.
Nem is okoztak csalódást, már ott vártak rám, igaz nem ketten, hanem hárman. Cam mellett ott állt Pablo egyik haverja is. Mateo. Gondolom azért jön velünk, hogy Pablo ne unatkozzon annyira, elvégre neki is kell a férfi társaság.
Amint megláttak, már indultak is felém és együtt mentünk ki az autóhoz. Cam-mel hátra ültünk, így nem zavarta a srácokat a csacsogásunk, és ők is nyugodtabban tudtak beszélgetni, amíg el nem értünk arra a bizonyos picike reptérre, ahol életemben még csak egyszer voltam.
Ugyanaz a pilóta vezette a gépet, mint mikor jöttem, de a nevét már nem tudom. Nem is érdekes.. Cam-mel elbeszélgettük a repülőn töltött órákat, és látszólag a fiúk is elvoltak. Nemigen figyeltem, hogy hová is tartunk, jelenleg egy cseppet sem érdekelt.
*********
Már három napja vagyunk ebben a csodás kis nyaralóban, amit Ernesto bérelt nekünk. Nem is csoda, hogy Cam már annyira várta az utat. Minden vágya volt egyszer eljutni Los Angeles-be, San Fransisco-ba, de összességében California államba. Azóta már voltunk lent a parton. Sőt... csak ott voltunk. A malibui strandon, ami nekem otthonom, neki viszont egy új hely, amit már ő is legalább annyira a szívébe zárt, mint én. Viszont ez alatt a pár nap alatt, még egyszer sem volt alkalmam hazamenni és meglátogatni Shon-t. Tehát a következő naprendi pont a hazautam.
A délelőtt nagy részét megint a tengerparton töltöttük, majd felvetettem Cam-nek a témát, miszerint jó lenne, ha végre láthatnám a bátyámat. Nem is volt akadékoskodás még a fiúk részéről sem, könnyen belementek a dologba. Ebéd után rögtön indultunk a bérelt autóval az igazi otthonom felé. Mikor az utcánkba értünk a szívem nagyot dobbant és már alig vártam, hogy végre otthon lehessek.
Nem telt ugyan sok időbe, amíg Pablo leparkol, de nekem még ez is óráknak tűnt. Szívem szerint az utca elején kiugrottam volna a kocsiból és egyenesen hazaszaladtam volna.
Az autó megállt, én pedig olyan gyorsan szálltam ki, hogy magam is meglepődtem rajta. Cam és a fiúk is követték a példámat, de nem igazán figyeltem rájuk, egyenesen a nyitódó ajtó felé kezdtem szaladni. Amint megláttam a bátyámat hatalmas mosoly terült szét az arcomon és a nyakába ugrottam.
Kellett egy fél pillanat, mire kapcsolt és viszonozta a csontropogtató ölelést, akkor viszont már a lábam a levegőben kalimpált.
Kellett egy fél pillanat, mire kapcsolt és viszonozta a csontropogtató ölelést, akkor viszont már a lábam a levegőben kalimpált.
A meghitt pillanatot Cam torokköszörülése röpítette tovább, mire kibontakoztunk az ölelésből. Még mindig Shonhoz bújva fordultam a srácok és Cam felé, majd bemutattam őket egymásnak. Nagy örömömre a fiúk is mosolyogva ráztak kezet, majd beljebb invitáltam őket. A lakásba érve hatalmas rend fogadott és legnagyobb meglepetésemre egy lány a konyhában, amint mosogat. Shon természetesen jött utánam és nem kis meglepetésemre megcsókolta a lányt. Tehát ő lenne az a bizonyos Natalie. Mégis összejöttek - mosolyogtam.
- Szia, én Shon húga vagyok, Leilah! - üdvözöltem, majd szolidan megöleltem őt.
- Szia! Én Natalie vagyok - felelte mosolyogva.
Miután megvolt a kis bemutatásos rituálé, már mentem is az emeletre egyenesen a szobámba, ahol mindig megtaláltam az én kis szőrmókomat. Nem tehettem mást, itthon hagytam, mivel tudtam, hogy Shon vigyáz majd rá. Döbbenetemre nem találtam sem a szekrényem előtt fekve, sem az ágyamban, a takarómon kiterülve. Ijedten szaladtam le a lépcsőn, és csak akkor vettem észre, hogy az én egyetlen kiskutyám éppen Cam ölelő karjaiban pihen.
A lépcső aljában megtorpantam és színpadiasan csípőre tettem a kezeimet, közben csúnya pillantást vetettem feléjük. Kiskutyám egyből kiugrott Cam karjaiból és felém vette az irányt. Majd mikor odaért, már kaptam is fel, a levegőbe dobtam, és elkaptam. Tudtam jól, hogy mennyire élvezi ezt a kis játékot.
A délután nagy részét Shonékkal töltöttük, elég szépen össze is kovácsolódtunk.
Estefelé, mikor a bérelt ház felé indultunk, próbáltam rávenni a többieket, hogy ugorjunk le a partra még egy kicsit. Végül is abban sikerült megegyeznünk, hogy Cam és Mateo a szálláson marad és Pablo jön le velem a partra. Jó, tudom... Pont Ő... De egyedül nem hiszem, hogy leengedne, mással pedig biztos, hogy nem fogok menni.
Mielőtt lementünk volna a partra még gyorsan átöltöztem, csak egy egyszerű nyári ruhát és egy bikinit vettem fel, papucsot sem vettem hozzá, csak így mentem le és már indultunk is Pabloval a partra.
Közben Ő is átöltözött és már csak egy rövidnadrág volt rajta, ami kifejezetten elütött a sötét bőrétől.
Nem ettünk semmit, mondván, hogy majd eszünk a parton valamit, csak arra nem voltunk felkészülve, hogy minden be lesz zárva. Hoppon maradva ugyan, de egy cseppel sem kevesebb kedvvel indultunk tovább a kajás standtól egészen az immár törzshelyünkké vált keleti részhez. Úgy gondoltam még nem hűlt le a levegő annyira, úgyhogy simán bemehetek a vízbe, ezért gyorsan lerántottam magamról a ruhát és egy szál bikiniben vágtam neki a sötét óceánnak. A víz kellemesen meleg volt, nem is kellett ennél több, ellazultam a vízben és csak lubickoltam.
Olyan lehettem, mint egy kislány, de nem törődtem vele, kiélveztem minden egyes percet. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy egyszer én is lehetek kislány.
Nem voltam sokáig a vízben, siettem ki, mivel Shonnak megígértem, hogy ha már itt vagyok a városban, akkor minden nap hazanézek, és holnap főzök neki valami finom ebédet is, és hát ezért jó lenne reggel időben felkelnem.
A partra érve meglepetés fogadott. Pablo sehol sem volt. A ruhámnak csak hűlt helyét találtam. Már éppen azon voltam, hogy egy szál vizes bikiniben indulok neki az éjszakának, mikor valaki hátulról elkapta a derekamat és a nyakamba csókolt. Megijedtem és azon nyomban elindult bennem egy védekező mechanizmus és kitéptem magam a simogató kezek közül,majd szembefordultam vele. És most ért csak a legnagyobb meglepetés. Pablo volt. Az imént Pablo csókolgatta a nyakamat és simogatta a csípőmet. De mégsem ő. Már messziről érezni lehetett róla a pia szagot. Talán berúgott? Ennyire? Ilyen kevés idő alatt? Lehetetlen...
Aztán eszembe jutott, hogy hazafelé már Mateo vezetett, de én nem vettem észre semmit sem Pablon. Akkor még nem látszott rajta, hogy ivott volna. Most pedig nem voltam olyan sokáig távol, hogy ennyire berúghatott volna. Értetlenkedve figyeltem Pablot, aki tett egy lépést felém, és megint átölelt. Én ledermedve próbáltam követni az eseményeket. Kicsit dülöngélve ugyan, de néhány méterrel arrébb húzott, ahol lehuppant a homokba és oldalt egy nagyobb szikla mellett kezdett kotorászni. Nem tudtam mit kereshet egészen addig, amíg meg nem találta a piás üveget és meg nem húzta, aztán nekem nyújtotta mosolyogva.
- Nem kérek! - toltam el magamtól.
- Igyál már bébi! - tette megint elém.
Egy pár kortytól nem lehet semmi bajom, hiszen eddig se lett - gondoltam és én is meghúztam az üveget. Az whisky keserű íze keringett a számban, de nem foglalkoztam vele, egymás után ittam a tetemes méretű kortyokat.
Öt hatalmas korty után elemeltem a számtól az üveget és én is leültem Pablo mellé. Régen ittam már piát. Nem fog jót tenni, az is biztos. Pablo átvette tőlem az üveget és ő is ivott még pár kortyot, aztán letette oda, ahonnan elvette. Néhány percig csak bámult engem, aztán a kezeimnél fogva magához húzott és az ölébe ültetett. Kezeimet a nyaka köré fontam és a hajába túrtam, miközben ő szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, ahogy kezei a csípőmre fonódnak, majd felfelé fedezték fel a hátamat. Levegőhiány miatt ajkaink elszakadtak egymástól és a nyakamat kezdte újfent csókolgatni, egészen a kulcscsontomig. Egész testemmel megborzongtam, mikor nyelvével végigkalandozta a szám ívét, majd ismét megcsókolt. Most már én sem voltam rest, simogattam ahol értem: a vállát, a mellkasát, a nyakát.
Néhány pillanat múlva éreztem, ahogy a bikini felsőmet kiköti és a nyakamban lógó ruhadarabot a homokba dobta.
Egészen biztos voltam most már abban, hogy nincs beszámítható állapotban, viszont a néhány korty alkohol engem is megzabolázott. Nem tehettem meg, hogy nem használom ki talán az egyetlen lehetőséget arra, hogy érezzem Őt, úgy ahogyan még senkit. Sietve csókoltam meg ismét, majd a homokba dőltünk és csak egymásra figyeltünk.
*********
Éjjel újraéltem az álmom...
Az álmom, amit senkinek nem kívánnék, és ami úgy látszik egy visszatérő kísértetként követ. Az értelmét nem tudom még most sem. Sohasem voltam ilyen helyen. Sohasem voltam vörös hajú, és sohasem akartam menekülni. Menekülni egy gyilkos elől. Egy csapat gyilkos elől. A ruhámmal sem stimmelt valami. Hófehér volt és biztos voltam benne, hogy nem korombeli viselet. A hosszú ruha kísértetiesen hasonlított egy menyasszonyi ruhára, mégis tudtam jól, hogy nem az. Éreztem. Hiszen, ha az lenne, akkor nem menekülnék egy csapat gyilkos elől. Nem kellene semmi másra sem gondolnom, csak a boldog házas életemre, amit egy szerető férj mellett töltök el, majd lesz két pici gyerkőcünk, akik segítenek nekünk mindenben.
Mindez csak hiú ábránd maradt. Tudtam már jól. Hiszen ez nem én vagyok. Sosem követtem el akkora bűnt, amiért halált érdemelnék.
Sietős léptekkel fordultam be újra és újra a kanyargós folyosókon. Még mindig nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Csak éljem túl... - visszhangzott a fejemben.
A cipőm ütemes kopogásán kívül csak a hangos zihálásomat lehetett hallani, amit némiképp próbáltam tompítani azzal, hogy mélyebb levegőket veszek, de nem nagyon jött a várt hatás. Támadóim léptei egyre közelebbről jöttek, és a szívem mélyén tudtam, hogy nincs esélyem ellenük. Mégsem adtam fel. Nem fogom megadni magam. Az életemet nem fogom eldobni magamtól, senki és semmi kedvéért. A végsőkig kitartok.
Legfőképpen azt nem tudtam, hogy miért is akarnak megölni engem, hiszen azt sem tudom, miért vagyok itt.
Lassulni kezdtek a lépteim, majd a folyosó végére értem, ahol egy ajtó volt. Nem tétováztam, mentettem az életemet. A gyorsabb haladás érdekében a szoknyámat megpróbáltam úgy tartani a kezeimben, hogy ne akadályozzák a lépteimet. Akkor vettem csak észre egy elég szembeszökő dolgot. Állapotos voltam. A hasam nem volt ugyan még nagy, de már tisztán lehetett látni, így a hozzá nem értőknek is nyílt titokká vált, hogy gyermeket várok.
Talán ezért akarnak megölni, ezért kergetnek végig a folyosón egy szobába, ahol még életemben nem jártam és ami talán a biztonságot és a védelmet rejti magában.
Hirtelen riadtam meg, és a hasamat kezdtem tapogatni. Nagy megkönnyebbülésemre egyáltalán nem volt nagyobb a szokásosnál, a terhességnek pedig nyoma sem látszott rajtam. Ahogy körülnéztem láttam a napfelkeltét. Még mindig a parton voltunk Pabloval. Nem is hiszem el. Magamra nézve láttam, hogy teljesen meztelen vagyok, aztán Pablot is megnéztem és ő szintúgy.
Jézusom!! Mit műveltünk mi?? El sem hiszem, hogy ezt én tettem...
Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam magamra az időközben megtalált ruhámat, a bikinimet összeszedtem magam mellől, Pablora feladtam a nadrágját, ami nem ment könnyen, mégis muszáj volt megtennem, ha valaki netalán tán erre jár, nehogy meglássa. A whiskys üveget nem dobtam félre, valami indok csak kell, hogy miért aludt kint EGYEDÜL.
Ahogy visszaértem a bérelt házba láttam, hogy sem Cam sem Mateo nem ébredt még fel. A szobámba érve lezuhanyozta, és gyorsan felvettem valami kényelmes ruhát. A hajamat átvetettem a jobb vállamon, bal oldalra egy csinos kis virágot tűztem és indultam is felkelteni Mateo-t, hogy segítsen behozni Pablot a házba, mert még a végén napszúrást kap odakint.
