32. fejezet

Sziiasztok!

Tudom, szerdát mondtam, de készen lettem vele és ha minden igaz, akkor holnap hozom az epilógust.

Tehát komit mint mindig, most is olvasgatnék, minél hosszabb, annál jobb :)

Ne nagyon szidjatok a végéért.

Puszillak titeket! :)

Jucii.

ps: Indultam egy versenyen, mint már említettem.

Szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok ajánlót a blogomról. a határidő augusztus 10.

Előre is mindenkinek köszönöm, aki fáradozik értem.

Itt a vég?

Az esküvő után apuék egy ultrarövid, mindössze 3 napos nászutat tartottak. Ez alatt az idő alatt én megint csak Shonra voltam bízva. Szokásomhoz híven, alig beszéltem és a nap nagy részét a szobámban töltöttem. Nem volt kedvem semmihez. A laptopomat a sarokba tettem már a hét elején. Azóta teljesen belepte a por és pakoltam is már rá dolgokat. A képeket leszedtem a falaimról. Az éjjeliszekrényen is le volt fordítva a bizonyíték, ami arra utalt, hogy nem csak egy hülye vicc az egész.
A telefonom egész nap csörgött, de nem foglalkoztam vele. Eddig úgy gondoltam, hogy tovább tudok lépni, de tévedtem. A külvilágnak sem tudom sokáig a vidám arcomat mutatni.
A térdemet felhúztam és átkulcsoltam a kezeimmel, így hintáztam előre-hátra, amíg Shon újra be nem nézett hozzám.
- Itt vannak a lányok! - mutatott maga mögé - Azt mondták, hogy te hívtak őket!
- Igen, köszi, pár perc és megyek - feleltem.
Felpattantam az ágyból és az első ruhadarabot, amit megláttam a szekrényben felkaptam. Felvettem hozzá az egyik új magassarkúmat, aztán már indultam is le. A gubancos hajamat ki sem fésültem, csak gyorsan felkötöttem, hogy tűrhető legyen.
A nappaliba érve megdöbbentem. Kate egy vörös, flitteres miniruhában volt. Stella egy egyszerű zöld ruhát viselt, míg Tiffany kékben, Amanda pedig fehér ingben volt.
A legnagyobb meglepetést azonban az okozta, mikor magamra néztem és megláttam a sárga overálomat.


Nem kötöttem hozzájuk komolyabb jelentést, hiszen csak ruhák. A lányoknak nem szóltam róla, hogy hová is megyünk tulajdonképpen, csak az útvonalat mondtam. Mindnyájan Kate autójával mentünk. A lányok össze-vissza fecsegtek mindenféléről. Nem is tudtam igazán, hogy találjam meg velük a közös hangot. Azt sem értettem, hogy ha régebben én is ilyen fecsegős voltam, akkor ez most miért nem tör a felszínre.
Egész úton csendben voltam, csak akkor szólaltam meg, mikor útbaigazítást adtam. Pár perc után meg is érkeztünk a szokásos sikátorhoz, majd a kis üzlet előtt a lányok már kezdtek sutyorogni. Nem szóltam rájuk, benyitottam a boltba, ahol Dina várt már rám, vagyis ránk.
- Leilah! Szervusz, kedvesem! - mosolygott rám kedvesen, majd tovább nézett a társaságon. - És Kate, nagyon csinos vagy! - simított végig az arcán - Stella! Ó, minő báj! Akárcsak az elődöd! - trillázta boldogan Dina - Amanda, elegáns és finom, tőled nem is vártam mást. Bár olykor vad, nem igaz? - viccelődött - És végül Tiffany, az erő csak úgy sugárzik belőled, gyermekem! - szorította meg az említett kezeit.
A lányok bambán néztek először egymásra, aztán Dinára, majd végül mindenki egyszerre rám.


- Láttam ott a kirakatban egy cuki karkötőt - mutattam az ellenkező irányba - muszáj lesz megvennem... Ne aggódjatok! Én már tudok mindent. Majd jövök - indultam a kijárat felé.
- Lay! - kiáltotta Kate indulatosan, de nem törődtem vele, kimentem a helyiségből. Persze csak kifogás volt a karkötő, mivel nem szándékoztam én semmilyen csecsebecsét venni, főleg most, főleg nem magamnak. Az utca másik oldalán szemben a sikátorral volt egy kávézó, oda igyekeztem éppen. Az ég felhős volt, a nap alig sütött, bár ennek ellenére is meleg volt.
Nem akartam, hogy a lányok esetleg meglássanak itt, ezért bent ültem le. Kikértem magamnak egy hosszú kávét tejjel és cukorral, aztán helyet foglaltam az egyik bokszban. Az előttem ott ülő személy ott hagyta az újságát, amire akaratlanul is rápillantottam.
Nem szoktam újságot olvasni. Nem érdekelnek a sztárpletykák, hogy ki kivel kavar, sem az, hogy kinek és kitől született legutóbb zabigyereke. A politikával sem foglalkozok, és mivel az újságok nagy része ezekkel van tele - na meg azzal, hogyan tüntessük el a pattanásokat az arcunkról - inkább nem fáradozok az engem érintő hírek kimazsolázásával.
Most viszont  megakadt a tekintetem a főcímen: " Halmozódnak a katasztrófák! A kutatók sem értik, mi és miért történik "
Ezek után nem voltam rest, azonnal fellapoztam az aznapi lapot és az adott oldalt kerestem.




"A LA Times hírszerzése nem rendelkezik információról arról, hogy a tudósok milyen véleményen vannak, azonban tény, hogy arab kutatók egyik csoportja - amelyik köztudottan és leplezés nélkül a 2006-os Hamász-Fatah konfliktus kirobbanásában is részt vettek - próbál magyarázatot találni az eddig még ismeretlen eredetű és mértékű káros időjárási viszonyokra. 
Értesüléseink szerint az amerikaiak nem fűznek hozzá különösebb jelentést. Hawaii-n kitörtek a vulkánok, a K-i parton folyamatos viharok tombolnak és közeledik egy - a nemrégiben elcsendesedő - Katarina hurrikánnál vélhetőleg másfélszer nagyobb erejű ciklon. A karibi-térségben első rendű készültséget rendelt el Amerika népvédelmi főtitkára, azonban bővebb információt nem adott az eseményről. Annyi már most biztos, hogy evakuálni kezdték a part menti településeket és városokat. 
A LA Times riportere megkereste a LA-i Természettudományi Egyetem professzorát, Suzanne Adams-t, hátha tud valamilyen magyarázatot adni a történtekre. Mivel azonban ő is Amerika neves kutatói közé tartozik, akik valószínűleg - eddig még nem nyilatkoztak róla, hogy miért van egyre több gyűlésük - dolgoznak a csodaműszereikkel a nagy titok feltárásán.
Az olvasók viszont megnyugodhatnak. Nagy vihar készül ugyan, de a hatóságok minden tőlük tehetőt megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb embert kimenekítsék az érintett területekről. Az ország part menti területeinek szomszédságában lehet számítani kisebb-nagyobb torlódásokra az utakon. 
Riporter: K.S."




A rövid cikk után azon járt az agyam, vajon miért nem hozták fel a lányok útközben a témát. Stella valószínűleg otthon van a témában, ha pedig ő nem - amit azért merőben kétségbe vonok - akkor Amanda biztosan.
Nem tudtam sokáig gondolkozni ezen, mert a telefonom hangos csörgése félbeszakította a gondolatmenetemet. Megrezzentem az éles hangra, de néhány másodperc tétovázás után felvettem a készüléket, meg sem néztem, hogy ki keres.
- Igen? - szóltam a telefonba.
- Leilah! - hallottam a vonal túlsó végéről mély, zengő, dühös hangon a nevemet.
- Apu? - kérdeztem félénken.
- Mondd, mit csináltál?? - kérdezte kétségbe esve. Nem tudtam, mire gondolhat.
- Nem értelek, apu!
- Hazajövünk a nászútról és mi fogad?? Megmondjam?? Biztosan nem tudod?? - hangja egyre dühösebb lett.
- Nem, apu!! Mi történt? - hangom egyre kétségbeesettebben csengett.
- Hát jó! Egy terhességi teszt, és nem is akármilyen!! Egy pozitív teszt! Felfogtad, hogy mit jelent ez, kisasszony?? - dühöngött és a háttérzajból ítélve valamit a földhöz vágott.
Nem tudtam megszólalni, kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta, így becsuktam. Néhányszor ezt eljátszottam, addig a vonal túlsó oldalán csak dühödt hörgések hangzottak el.
- Az nem lehet... - suttogtam halkan a telefonba és letettem az asztalra. A kezem automatikusan a hasamra csúszott, majd a tekintetem is követte azt. Nem lehet, hiszen negatív lett a teszt. Ebben totálisan biztos voltam... Egy csík! EGY! Nem kettő. Hogy lehet ez mégis?? Az isten szerelmére! Én csak egy 17 éves lány vagyok. Hogyan tudnék én egy gyerekről gondoskodni? Pablo gyerekéről! El kell mennem orvoshoz. Lehet, hogy hibás volt a teszt! - gondoltam magamban és biztattam magam erre a lehetőségre, bár tudat alatt biztos voltam benne, hogy a teszt nem hazudik. A rosszulléteim nem múltak el azóta sem. Minden reggel ott görnyedek a fürdőszoba padlóján és nem tehetek ez ellen semmit sem.
És mi lesz most? Először is elmegyek egy orvoshoz. Igen, ezt fogom tenni. Na és azután? Boldogan dúdolgatok az utcán, mint bármelyik másik kismama, aki gyerekruhákat vásárol a kisbabának és a férje társaságában sétálgat? Nem hinném. Egy, nincs férjem. Kettő, valószínűleg apu megfojt, ha megtudja, hogy Pablo az apja. Három, valószínűleg anyu is megfojt, ha megtudja, hogy Pablo az apja. Négy, valószínűleg Pablo életét is tönkretenném ezzel. Öt, én nem vagyok anya típus. Nem tudok tartósan jó viszonyt ápolni a gyerekekkel, sőt, talán csak az első pár óra menne zökkenőmentesen.
- Leilah! Leilah, ott vagy? - hallottam a telefonom hangszórójából apu hangját, pedig még mindig az asztalon volt az említett tárgy.
- Igen. Azt hiszem... - motyogtam zavartan.
- Most azonnal indulok érted, megértetted? Addig ideköltözöl hozzánk, anyád sincs otthon, Shonra pedig nem hárítok ekkora felelősséget.
- Mi?? Én nem megyek sehová! - fakadtam ki.
- De igenis jössz, és mindent elmondasz, de először is Tara elmegy veled orvoshoz - zárta le a témát.
- De apu.. - kezdtem.
- Nincs de apu! - felelte és a vonal megszakadt.
Néhány pillanatig még a fülemnél tartottam még a telefont, de már csak az ismerős búgó hangot hallottam.
Néhány pillanattal később meghozta a felszolgáló a kávémat, amit lassanként megittam. Az időre nem figyeltem. Már majdnem másfél órája ücsörögtem a kávézóban, mikor újra megcsörrent a mobilom.
- Igen? - szóltam bele kelletlenül, közben nagyot sóhajtottam.
- Mégis hol a francban vagy, ha szabad megtudnom? - kiabált velem Kate.
- Máris megyek! Hol vagytok? - kérdeztem kicsit összezavarodva.
- Kerestünk az ékszerüzletben, de színedet sem látták, kettéváltunk és felforgattuk érted a fél utcát, de te sehol sem vagy...
- Mondtam, hogy megyek... - emeltem fel a hangomat.
- Dina üzlete előtt várunk - azzal letette a telefont.
Kifizettem a kávémat és indultam is a szemben lévő sikátor felé. Ahogy egyre közelebb értem a bennem lappangó rossz érzések kezdtek a felszínre törni. Talán nem ez volt a legjobb pillanat arra, hogy elmerengjek, hogy mit is akarok tenni. És valóban...
A sikátorból egyetlen hangos és kétségbeesett kiáltás hangzott fel, én pedig összerezzentem a hang hallatán. Ezer közül is felismertem volna azt az egyetlen szoprán hangot, ami olyan sokat jelentett nekem. Kate.
Megszaporáztam a lépteimet és már kezdtem bánni, hogy magassarkút húztam, hiszen ebben a futás nem a legkönnyebb dolog.
Ahogy befordultam az ismerős sarkon hirtelen megtorpantam. Dina üzlete előtt ott álltak a lányok, Dina nélkül, és mindegyiküknek a karját erősen fogta valaki. Négyen voltak. Férfiak. Az arcukat a sötét fényviszonyok miatt nem láttam, annak ellenére sem, hogy nappal volt. A lányok próbáltak szabadulni, de nem sikerült nekik. Kate fájdalmában újra felszisszent, mivel az őt foglyul ejtő ember még szorosabban tartotta.
- Mibe kevertél minket? - sziszegte felém legjobb barátnőm.
- Hallgass! - rivallt rá a támadója. A hangját már hallottam valahol. De nem ismertem fel. Biztosan hallottam már valahol. Bársonyos volt, mégis érdes és nem kevés akcentussal beszélte az angolt.


Ekkor lépteket hallottam magam mögül, de nem néztem hátra. Szemeimet egyfolytában a lányokon tartottam és nagyot sóhajtottam. Hiszen igazuk van... Én kevertem bele őket. Ha nem erősködök, hogy jöjjenek el, akkor élhették volna a hétköznapi életüket. Most nem lennének idegen karok között, akik ki tudja mire készülnek.
A léptek egyre hangosabbak lettek, én pedig még mindig nem figyeltem rájuk. Majd a hang hirtelen elhalt. Az illető megállt pontosan mellettem, így a periférikus látásom segítségével ki tudtam venni, hogy jóval magasabb nálam és férfi. Meg sem próbáltam felé nézni, egyre csak Kate arcát fürkésztem, aki hirtelen vett egy mély lélegzetet, majd a vártnál tovább tartotta bent azt. Azon törtem a fejemet, mégis hogyan tudnánk innen szabadulni. Persze láttam már sok hasonló filmet. A főhős ilyenkor egy szál fegyver nélkül is képes leszerelni akár a géppuskákat is, miközben megmenti a bajba jutottakat és elintézi a rosszfiúkat. Na és az sem mellékes, hogy közben természetesen nem sérül meg.
Ha én ezt akarnám tenni, akkor valószínűleg az első az lenne, hogy én magam megsérülök, a második az, hogy a lányoknak ez még jobban a kárára válna, a harmadik pedig, hogy még nagyobb slamasztikába kerülnénk és tádáá, újfent miattam.
Nincs más hátra. Szembe kell néznem vele. Muszáj lesz tennem valamit, mindegy mit.
Lassan oldalra fordultam az egész testemmel, de tekintetemet még jobban Kate-ébe fúrtam és próbáltam bocsánatkérően ránézni, bár nem tudom meg-e érdemlem még a bocsánatot. Bárki bocsánatát.
Fejemet hirtelen fordítottam az ismeretlen személy felé, aki mint kiderült, mégsem olyan ismeretlen. Sőt!
- Te? - néztem rá hitetlenül és egy lépést hátráltam meglepettségemben.
- Nem számoltam azzal, hogy pont te vagy az... - válaszolt mézes-mázos hangon és a mondata végét elharapta.
- Fejezd be a mondatot! - utasítottam izzó tekintettel.
- ... de muszáj elintéznünk titeket! - vágta a képembe és közelebb lépett. Már majdnem elérte a karomat, mikor gyorsan elrántottam.
- Hozzám ne érj! - sipítottam cérnavékony hangon.
- Na idefigyelj! Nekem te nem mondod meg, hogy mit csináljak! Így is elég nehéz ez, ne nehezíts meg! - ragadta meg a karomat, ami sajogni kezdett a tenyere szorítása alatt - Kérlek! - tette hozzá lágyan.
Szemeibe néztem és nem láttam mást, csak sajnálatot és szánalmat. Igazat mond, tényleg nem akarja megtenni. Vagy csak kitűnően hazudik. Mindegy mi is a célja, meg kell tudnom, hogy mit akar tenni.
- Mihez kezdesz most? - kérdeztem halkan.
Tekintetét elkapta rólam. Talán nem bír a szemembe nézni? A lelkiismerete nem hagyja neki? - furdalt a kíváncsiság.
- Feltétlenül szükséges ez? - néztem ugyanarra, amerre ő. A lányokra, akiket immár sejtettem, hogy kik tartanak fogva. Antonio, Max, Lázáró és - akin talán a legjobba meglepődtem - Mateo.
- Tudsz más megoldást? - fordult hirtelen felém, de hirtelen feltörő ellenszenvét nem tudtam minek tulajdonítani - Ha tudnék mást, szerinted nem tenném azt? Szerinted én ilyen szörnyeteg vagyok? - mutatott magára.
- Úgy látom igen - vágtam a képébe egy kicsit sem kímélve sem az egóját, sem az érzelmeit.
Ettől egy pillanatra megtántorodott, de nem eresztett. Már-már éreztem, ahogyan a karom nem jut elegendő vérutánpótláshoz és szúr a hiánya miatt.
- Talán igazad van... - hagyta rám és elkezdett húzni a sikátor bejárata felé.
Na akkor most, vagy soha - gondoltam.


- Dina! - üvöltöttem teli torokból, amivel annyit értem el, hogy Pablo a hátam mögé állt és a vállam fölött előrenyúlva befogta a számat. Már majdnem az ott parkoló autónál voltunk, mikor a lányok kórusban felzengték: "Dina!" Majd hangos és kétségbeesett sikítást hallattak.
Néhány pillanatra Pablo megdermedt, majd a háta mögé nézett és visszahúzott a sikátorba.


Dina lépett elő a sötétből és fenyegetően nézett Pablora, aki még mindig szorosan tartott. 
- Őket engedd el! - intett a lányok felé - Nem csináltak semmit. Nem tudnak semmit rólatok.
Pablo valamiért - talán mert tényleg igaza volt az idősödő asszonynak, talán másért - szabadon engedtette a srácokkal a lányokat, akik megkönnyebbülve kezdtek a bejárat felé szaladni.
Egyedül Kate fordult vissza hozzám és rémülten nézte, ahogy engem még mindig fogva tartanak.
- Menj! - kiáltottam neki.
- Nélküled nem! - kezdett közeledni felém.
- Menj már! Nem hallod? - kiáltottam rá - Nem akarom, hogy itt legyél! Nem akarom, érted?? Tűnj el és többet ne keress! - parancsoltam.
Kate zokogni kezdett, de hallgatott rám. A lányokat követte az autóig, majd láttam, ahogyan elhajtanak.
- Intézd el, de gyorsan! - gyűltek körénk a srácok, akik mindeddig értetlenül nézték a jeleneteket.
- Menjetek! - intett a kocsi felé - Ezt egyedül akarom! Nem kell közönség!
Egyedül Dina maradt ott és nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni mellőlem. Még mindig fenyegetően nézett Pablora, aki most állta a tekintetét. Aztán hirtelen arrébb lökte Dinát, aki a földre esett. A kezét a nyakamhoz szorította és így szorított a falhoz.
Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy talán meghalok, legalább nem kell szembenéznem apu haragjával és a többiek furkálódásával a terhességem miatt.
- Tényleg képes volnál megölni a gyermekedet? - nézett Dina kegyetlenül Pablora.

Fontos!

Sziasztok bogárkáim! :D

Nemrég elindultam egy blogos versenyen és szükségem lenne a szavazataitokra! 

Nagyon köszönöm az összes eddigi szavazatot is.

A befejező extrahosszú fejezetet szerdára hozom.

Puszillak titeket! :)

Jucii.

31. fejezet

Sziiasztok!

Meghoztam az új részt! Tudom, késő van már, vagyis inkább korán.. Na mindegy :D

Hatalmas fordulat és talán még nagyobb meglepetés ér majd titeket.

Remélem, azért tetszeni fog. 

Még nem döntöttem el, hogy ez az utolsó előtti fejezet lesz-e, vagy még 2 fejezetben fogom (nem) lezárnia teljes történetet. 

Jó olvasást, és komikat kérek!!

Puszi, Jucii.

u.i.: Bocsi a függővég miatt, de ez kellett ide :D

Az esküvő

"- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést." 

Az esküvőig már csak néhány nap volt, én pedig erre a kis időre apuékhoz költöztem. A csomagjaim már készen voltak az indulásra, csak még egy valamit kellett beszereznem. Tudom ostobaság, de mikor vendégségbe megyek, mindig viszek valamit ajándékba. Tara biztosan fog örülni valami kéknek - mosolyogtam magamban, ha már én ilyen nyomorultul szenvedek, legalább a külvilág felé mutassam azt a látszatot, hogy már minden oké velem.
Shon kivitt a külvárosi bolthoz, ahol régebben olyan csodás karkötőt láttam. Kék és szerintem remekül illik majd Tara csuklójára. Gyorsan megvettem a karkötőt, amin eddig még senki másnak nem akadt meg a szeme, aztán észrevettem a sikátort.
Ez ugyanaz a sikátor, ahol Dina üzlete volt. Shon még nem ért vissza az autóhoz - bár csodálkoztam, hogy el mer engedni egyedül akárhová is, hiszen tudja, hogy milyen labilis az idegállapotom - így lassan a bolt felé igyekeztem.
Volt néhány kérdés, amire mindenképpen választ kell, hogy kapjak.
A boltba érve ugyanaz a pézsma és levendula illat csapott meg, mint a legutóbbi ittjártamkor. Dina automatikusan elém sietett. Kész rejtély, honnan tudja, hogy éppen mikor érkezik új vevő, de nem firtattam. 
- Tuilelaith! - mosolygott rám barátságosan az idős nő.
- Maga tudta igaz?? Tudta, hogy meg fog halni... - emlékeztem vissza a búcsúmondatára. 
- Csak sejthettem... - bizonygatta.
- Miért nem szólt?? Akkor most élne!! - kiáltottam rá és ismét kibuggyantak szemeim sarkából a fájó gyász könnyei.
- Ne engem hibáztass és ne is magadat, gyermekem! Egy új élet csak akkor veheti kezdetét, ha egy régi szív megszűnik dobogni... - akadékoskodott.
- Régi szív??  Hiszen még gyerek volt... Ha annyira kellett az a szív, akkor miért nem egy sokat megélt 80 éves apóka halt meg?? Miért pont neki kellett elmennie?? - zokogtam.
- A halál nem válogat... Lehetett volna éppen egy éppen születő csecsemő, egy lány aki éppen a zongoraóráján van, egy fiú, aki éppen az első futball labdáját kapja, egy nászutas pár, sőt, akár maga az elnök is...
- De maga tudta... Már előre figyelmeztetett... Maga a halál?? - kérdeztem megrökönyödötten és egy lépést hátráltam.
- Ugyan kedvesem... Micsoda vicc... A halált nem látod emberi alakban... Nem is érzed, egyszer csak elragad... Nem számít, hogy mit szakít félbe, egy vitát, és romantikus vagy éppen intrikus pillanatot... A halál a legváratlanabb pillanatban érkezik...
- Maga ismét hazudik!! - mutattam rá.
- Nem hazudok! Csupán rávilágítottam a tényre, hogy bárki más is lehetett volna Cuirithir helyében...
- Mégsem volt senki más a helyében... Öngyilkos lett!! Miattam! - fakadtam ki.
- Ugyan gyermekem! Dehogy! 
- Levelet küldött, mielőtt felvágta az ereit. Én tettem ezt vele... Nekem nem szabadna élnem, egy gyilkos vagyok, semmi több.
- Ugyan! Előtted még rengeteg feladat áll lányom! Mind nagyon nehéz, és szükséged lesz hozzájuk minden erődre...
- Erő.. Az van bőven.. - feleltem flegmán.
- Ezt hogy érted?? - villantak meg a szemei.
- Miután.. Szóval miután Vick... Sokkal nagyobb erőm van azóta... Iszonyatosan fáj, amikor előtör, és begyógyult a sebem is, amit elkeseredésemben okoztam magamnak.
- Tehát ezért... A párod ereje nem tűnt el, nem születik újjá, ezért van még meg az erőtök. Ezért vannak fájdalmaid... Csak ez lehet az oka...
- Tehát Vick ereje is az enyém?? - néztem bambán.
- Nagyon úgy tűnik... Ilyen még nem volt... Nagy feladatok állnak még előtted lányom! - mosolygott rám.
- Most mennem kell, de amint visszajöttem a városba eljövök a lányokkal. Muszáj, hogy találkozzanak Önnel, Dina.
- Rendben! De vigyázz! A telihold éjjelén ne engedj magadhoz senkit közel... 
- Még ha meg is tenném... Mikor is lesz?? 
- Holnap után.. 30-án...
- Nagyszerű.. Az esküvő napján.. Azt hiszem, ez lehetetlen... Mindenkivel táncolnom kell majd... Közel kerülnek hozzám...
- Akkor majd kitalálsz valamit... Az ellenséged a közeledben van, közelebb mint gondolnád... - mondta visszament a függöny mögé, én pedig sietős léptekkel távoztam a boltból. 
Ez a nő tud rólunk mindent. Mindent! Mégsem tudok neki hinni.. Hiszen nekem nincsen ellenségem... Badarság. Ha lenne, arról meg tudnék. Biztos vagyok benne, hogy nem lapul meg a szeretteim között egy elvetemült gazember, aki majd az életemre tör.

~~~~~~

Eljött az esküvő napja. Tegnap éjjel nem volt semmifél legény- és leánybúcsú sem, hiszen apunak egyszer már volt ilyenben része, Tara pedig önként, szolidaritásból mondott le a kéretlen élvezetről.

Reggel korán keltem. Apuék házában már kiismertem magam annyira, hogy megtaláljam a konyhát, így oda igyekeztem és főztem egy kávét, elvégre hosszú nap elé nézünk. 

A szertartás délután kettőkor kezdődik. Addigra mindennek a helyén kell lennie. A vendégek valószínűleg dél környékén kezdenek majd érkezni, tehát a fogadóbizottság tagjai már addigra itt lesznek. Értem ez alatt a két sármos srácot: Dan-t és Justin-t. Nagy megkönnyebbülés, hogy lesznek itt ismerősök is. Sőt, apu még egy rögtönzött szóbeli meghívással a még mindig itt tartózkodó Camille-éket is meghívta. Tegnap este tudtam meg, hogy anyu és Ernesto is eljönnek a nagy eseményre. Tekintve, hogy apu és Ernesto még nem ismerik egymást így ez elég furcsa helyzet lesz. Shon is eljön - jobb meggyőződése ellenére - és magával rángatja Natalie-t is. Legalább társaságból nem szenvedek majd hiányt - főleg, hogy Kate is jelen lesz, hiszen jóban volt apuval mindig is.


A konyhapulton ülve szürcsöltem a frissel lefőtt kávét, mikor megkordult a gyomrom. Gyorsan számításba vettem a lehetőségeket és magamhoz mérten kiválasztottam egy egyszerű és gyors reggelit. Gondoltam ennyit biztosan meg bírok csinálni. Gyorsan előkészítettem egy nagy tálat, beletettem a lisztet, a tojásokat, a tejet és a vizet, hozzá pici sót tettem és elővettem a - kevésbé barát formájú, hatalmas - serpenyőt, ami először a kezem ügyébe akadt.
Negyed óra múlva szép halom palacsintától roskadozott a tányérom - naná, hogy megint eltúloztam az adagot. De nem fog kárba veszni, az biztos. Apu fél perc alatt elintéz egy kétszer ekkora rakást is. 
A konyhaszekrényben kutatva nagy nehezen megtaláltam a legfelső polcon kutatva a juharszirupot is, amivel kiadósan nyakon öntöttem a reggelimet. A gőzölgő palacsinta és a juharszirup illata keveredett és átjárta a levegőt, én pedig hirtelen pattantam fel az asztaltól az undorító szagra. 
Nem tudtam elviselni az eddig annyira szeretett étel illatát. Kezemet a szám elé kaptam és a földszinten lévő fürdő felé vettem az irányt sebes léptekkel. Azon agyaltam közben, hogy mi lehet a bajom, de erre csak nem jöttem rá. Közben Tara jött velem szembe és hirtelen torpant meg, mikor látta, hogy hirtelen a fürdőbe vetem magam, majd utánam jött és óvatosan benyitott. 
- Minden rendben? - kérdezte aggodalmas hangon.
- Persze... csak nem is tudom... Nem volt régi a juharszirup? Olyan furcsa illata van... Rosszul lettem tőle.. Pedig ilyen még sohasem fordult elő velem - néztem rá, miután feltápászkodtam a WC mellől és  alaposan kiöblítettem a számat.
- Tegnap előtt vettem a kisboltban. Biztos, hogy nem volt vele baj - adott választ az előbbi kusza mondatomra - Biztos vagy benne, hogy nem más bajod van?? Esetleg gyomorrontás? Vagy MÁS? - nyomta meg a más szót.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, miközben a fürdőkád szélére ültem.
- Tudod... - kezdte és ő is mellém telepedett közben maga köré csavarta a köntösét - Nem is tudom, hol kezdjem... Viktor és Te.. szóval nem volt köztetek semmi olyan, ami miatt aggódnunk kellene?? - nézett rám fürkésző tekintettel.
- Ha arra gondolsz, hogy terhes vagyok - értettem meg a más szó jelentését -, akkor megnyugodhatsz. Nem vagyok terhes! - mosolyodtam el.
- Biztos vagy benne?? Ahhoz elég egy alkalom is és bizony hamar összejön. Leilah, ha mégis úgy gondolod, hogy talán megvizsgáltatnád magad, akkor szólj nekem. Ismerek szakembereket... Együtt jártunk gimibe... csak szólj.. - simogatta meg a karomat, mintha biztos lenne benne, hogy igaz a meglátása.


A nap többi része gyorsan eltelt, a fiúkkal nem is találkoztam, mivel egyenesen a parkba mentek, hogy az utolsó simításokat elvégezzék a helyszínen. 
Az agyam egész végig azon kattogott, amit reggel Tara mondott. De nem lehetek terhes!! Az főleg nem.. A biztonság kedvéért egész délelőtt nem ettem, nehogy még egyszer elrókázzam magam - ne adj Isten akár a ceremónia közben.
Egész addig filozofáltam a dolgon, amíg arra az elhatározásra jutottam, hogy kellene csinálnom egy tesztet. Addig úgysem nyugszom meg, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Bár 30-a van, és két napot késett, az még nem jelenti azt, hogy terhes vagyok.
Apu a srácok után indult a parkba, de előtte megkértem, hogy vigyen el a gyógyszertárba. Nem tudta mire vélni, ezért egy abszolút gyors kifogással hárítottam a még fel sem tett kérdését: "Ragtapasz kell, nem szeretném, ha a cipő feltörné a lábamat."
A patikában viszont voltak néhányan, vártam negyed órát, mire sorra kerültem, aztán az eladónak halkan odasúgtam, hogy mit szeretnék, mire az idős nő sajnálkozón rám mosolygott és elvette az egyik polcról a kívánt terméket. 
Azonnal a táskámba süllyesztettem, és fizetés után távoztam az üzletből. Apu nem nyugodott addig, amíg haza nem vitt, természetesen ő már késésben volt.
Ahogy a házba értem Tara elkapta a kezemet és a szobája felé húzott. 
- Most kerülsz elő?? Azonnal készülni kell! Fél 12 van!! Mégis hol voltál?? Mindegy is... Gyere.. - ültetett le egy cingár férfi elé, aki azonnal a hajamat kezdte birizgálni. Még csak most jön a java. Miközben az ismeretlen férfi a hajamat tűzte fel, addig Tara-t sminkelték - az ő haja már kész volt. Laza kontyba csavarva díszelgett a tarkóján.
Nem kérdeztem semmit, csak hagytam, hadd dolgozzanak rajtam. A hajamat háromnegyed órába telt, mire a fodrász elfogadhatóan feltűzte és rózsákat tett bele. Nem szóltam közbe, mivel a ruhám kiválasztásában sem vettem ki a részemet, úgy gondoltam így lesz a legjobb. Taranak és nekem megegyezik a méretünk, ezáltal könnyen - a közbenjárásom nélkül is - meg tudta csináltatni a ruhámat. Nyilván nem volt túl boldog, amiért neki kellett felpróbálnia helyettem minden egyes ruhapróbán, de csak kibírta, hiszen most is itt van.
A hajam után az én sminkemet is elkészítették, bár nem sokat engedtem az arcomra kenni... Ilyen vagyok.. Így kell szeretni...
Néhány szusszanásnyi idő után Tara a saját szobám felé lökdösött, mondván, hogy vegyem fel a ruhámat - amit még életemben nem láttam. De nem csalódtam.. Pont mint amit elképzeltem. Most már értettem a rózsákat is a hajamban. A ruhámat is sok száz rózsaminta díszítette, sőt, az övem is rózsás volt. 
Miután felvettem a koszorúslányruhámat és a hozzá kikészített cipőt, azonnal Tara keresésére indultam, persze még előtte a táskámban lapuló dolgot elrejtettem az éjjeliszekrényem fiókjában.


A Tara-nak vett karkötőt az ágyra fektettem, ahol már ki voltak készítve a különböző fehérneműi. Nyilván tudja majd, hogy tőlem van.
A csengő megszólalt és két lány lépett be az ajtón, amit szélesre tártam. Egyforma ruhában voltak ugyan, hasonlóban, mint én, mégis teljesen más stílust vallottak.
- Szia, biztosan te vagy Leilah! Az én nevem Alex - kezdte - Ő pedig - mutatott a mellette álló hosszabb, vörös hajú nőre - Joyce! - azzal hívás nélkül bejöttek és aztán vettem csak észre, hogy mögöttük két tündéri kis szőke lány álldogált, ugyancsak rózsaszín ruhácskákban. Mosolyogva guggoltam le eléjük, ők pedig félénken rám mosolyogtak. A nevüket nem kérdeztem meg, inkább kézen fogtam a kis apróságokat és bevezettem őket a nappaliba Alex és Joyce mellé.
Tara éppen a lépcsőn jött lefelé és indulásra ösztönzött minket, mivel már igencsak fél 2 múlt. A ház előtt már ott állt két fekete autó. Az egyikbe beültek a kislányok, melléjük pedig én, mivel biztosan nem fogok a nevelőanyám két, látszólag pökhendi barátnőjével utazni egy légtérben.
Az út rövid volt, így hamar odaértünk, én pedig megláttam a barátaimat. A két kislány persze rendíthetetlenül jött utánam, de nem bántam, hiszen olyan kis aranyosak.
Először Kate ölelt meg, akivel minden a régi volt. Megbeszéltük a dolgokat, sőt még Dináról is meséltem neki. Talán ő lesz az egyetlen, aki nem néz majd komplett idiótának, amikor a többiek elé vezetem a sztorit.
Kate után már nem néztem, hogy kik kerültek éppen sorra az ölelgetésemben, jártam kézről kézre, mintha én lennék a fő szenzáció, pedig aztán ez közel sem így van.
Néhány lépéssel mögöttem megállt a két nagyzoló liba is és mustráló tekintettel nézett végig a vendégseregen. Közben én kaptam a szebbnél szebb bókokat az öltözékemre és a frizurámra, aztán egyszer csak valaki felkapott, mire felsikoltottam.
- Elrabolom az első számú koszorúslányt! - nevetett hangosan egy rekedtes hang, amit egyből felismertem. Dan volt az, aki halálra rémített.
- Normális vagy?? Szeretnék még néhány évig élni... Na nem sokáig... Mondjuk még úgy 200 évig... - tettem az ártatlan arcomat miközben mindenki nevetett, még én is.
- Ahogy óhajtja Főnökasszony! - tett le bohókásan. 


Már mindenki a helyén ült, mikor Dan hátraküldött, ő maga pedig előre ment Justin mellé, aki apuval állt a feldíszített kis "kápolna" előtt. Látszott rajta, hogy nagyon boldog és izgatott is egyszerre, hiszen most már nincs megállás, Tara a felesége lesz.
Tara már hátul állt, persze takarásban, nehogy akárki is véletlenül meglássa őt vagy a ruháját. Meglepett, hogy az ő ruhája nem hófehér, hanem picit megtört, de ennek ellenére remekül állt rajta. Kezében már szorongatta a csokrát, a másikkal pedig egy idős úr kezébe karolt. Bizonyára az apja. A zene elindult, a két édes kislány pedig elindult, miközben Alex és Joyce beállt az indulásra. Miután mindketten elhaladtak előttem még biztatóan rámosolyogtam Tara-ra, aztán követtem őket. 
Mindenki hátrafordult ültében és már csak a menyasszonyra vártak. Megálltam apuval szemben, miközben azt néztem, hogy újdonsült nevelőanyám milyen kecsesen halad felénk.

~~~~~~

A pap a szokásos eskü szövegét mondta, aztán nem győztem kikerülni a gratulálok hadából. Nagyjából fél óra alatt mindenki lerótta az illedelmességi körét, utána átvonultunk az előre feldíszített étkezőbe, ahol mindenki helyet foglalt és megkezdődött a vacsora. Kijjebb volt egy asztal, ahová mindenki tett valami kis apróságot, tekintve, hogy mindene megvan már az ifjú párnak.
Vacsora után elkezdődött a menyasszonytánc, én pedig kezdtem magam furán érezni. Elnézést kértem a mellettem ülőktől, és kimentem a friss levegőre. Néhány pillanatig álldogáltam kint, aztán befelé indultam volna, de megszédültem és meg kellett kapaszkodnom a lépcső korlátjában ahhoz, hogy ne essek el. Hamar visszanyertem az egyensúlyomat, és éppen az ajtó felé igyekeztem, mikor hirtelen elsötétült előttem minden.


Zúgott a fejem és nem tudtam, hogy hol is vagyok. Óvatosan felemeltem a fejemet a párnáról és megláttam azt az egy valakit, akire nem számítottam. Ott ült az ágyam szélén és aggodalmas arccal figyelt.
- Hol vagyok? - kérdeztem tőle rekedten.
-A szobádban... Hazahoztalak. A táskádban volt kulcs. Jól érzed magad? - kérdezte az arcomat fürkészve Pablo.
- Nem tudom mi történt.... - vallottam be neki őszintén.
- Ájultan találtalak a lépcsőknél. 
- Te jó ég!! Apu?? Tara?? Vissza kell mennem! - akartam felülni hirtelen, de visszanyomott az ágyra.
- Már tudják, hogy itthon vagy... Cam szólt nekik, hogy ne aggódjanak. Megígértem nekik, hogy veled maradok..
- De mi?? Te jó ég! Csak én lehetek ekkora lúzer, hogy még az esküvőjüket is elrontom... - szorítottam a kezeimet a fejemre.
- Ugyan... Nem rontottál el semmit..Nem tehetsz róla, hogy rosszul lettél... - próbált vigasztalni.
Rosszullét! Rosszullét! Ez az! A teszt! Nem csináltam meg. Hirtelen keltem fel az ágyamból és az éjjeliszekrényem fiókjából kivettem a kis zacskót, amivel egyenesen a fürdőbe mentem.
Pablo csak értetlenül nézett utánam, de nem szólt egy szót sem.






Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és feltéptem a dobozt. A tájékoztatónak megfelelően megcsináltam a tesztet és már csak várnom kellett. Ez a rész a legrosszabb. A hideg futkosott a hátamon... MI van, ha tényleg terhes vagyok? Mi van, ha lesz egy gyerekem? Én erre nem vagyok felkészülve! Egyszerűen nem megy! 17 vagyok a rohadt életbe! Hogy lennék én kész egy gyerek felnevelésére?? - próbáltam nem kétségbeesni. 
A percek nagyon lassan teltek, én pedig csak egyre idegesebb lettem. Az erőm is elő akart törni, de minden akaratomat összeszedve birtokomba vettem és nem engedtem szabadjára. Most nem! Semmiképp sem! 
Gyorsan átöltöztem, mert még mindig rajtam volt a koszorúslányruhám. Levettem és nemtörődöm módon a padlóra vetettem a vélhetőleg méregdrága ruhát. Felvettem az alvós-szettemet és tovább járkáltam fel-alá a fürdőben. 
Minden percben kétszer-háromszor is ránéztem a tesztre, hátha észreveszek valami változást. Pár perc múltán megjelent az első csík, ami azt jelezte, hogy a teszt működik. Már csak azért imádkoztam, hogy ne legyen második csík. A szívem azonnal negyedik sebességbe kapcsolt és zihálni kezdtem. A részletekbe belegondolni sem mertem. Mit szól majd apu és anyu ehhez az egészhez?? Persze, ha nincs semmi, akkor meg sem kell tudniuk...
Egyfolytában mászkáltam, mint a mérgezett egerek, de nem mertem a tesztre nézni.. Még nem.. Életem leghosszabb tíz perce telt el, mire bátorkodtam a kezembe venni a mindent eldöntő készüléket.






(Várom a megjegyzéseket!! Neked 1 perc, nekem sok öröm és ihlet! :DD)

Hír

Sziasztok! 

Tudom fejezetet ígértem a hétvégére, de nem tudtam befejezni. Sajnos múlt hétvégén volt egy kisebb balesetem, de mindenkit megnyugtatok a mentős (iszonyatosan helyes, kb. 26 éves és zöld szemű volt *-*) szerint nincs semmi bajom, sőt még kórházba sem kellett mennem. A combomon és a hasamon még ott vannak a foltok, de nincs komoly bajom. A kezeim is megrándultak így döntenem kellett, hogy melyik blogra hozok frisset, és mivel a Breaking 3. fejezetéből több volt már megírva, így azt fejeztem be. 

Lehet, hogy most haragszotok rám, de még így is fáj a kezem. Remélem, hogy a jövő hét közepén fel tudom tenni nektek itt is az új részt. 

Remélem ezért nem pártoltok el tőlem. 

És még valami... 

Örömmel jelentem, hogy már 20 rendszeres olvasóm van, aminek kimondottan nagyon örülök.

Puszii, Jucii. :)

Új blog! ^^

Sziiasztok!

Nem, még  nem fejezettel jövök, de készülget!

Nyitottam egy új blogot! Akit érdekel, az itt megtalálja.

Remélem lesz egy pár olvasóm! :)

Puszi, Jucii.

30. fejezet

Sziiasztok! 

Csudiszupii napjaim voltak, és ímee.. hoztam nektek egy jó fejezetet. Nem tudom milyen lett, elég depis, de sztem aki elolvassa, az is depis lesz utána..

Lehet, hogy valakinek nem tetszik, de hát nem tudok olyat írni, ami mindenkinek elnyerné a tetszését.

Ja és ... Légyszíves legyetek szívesek oldalt szavazni a szereplőkre, ugyanis a 47-3 arány nem valami bíztató..

Remélem kapok komikat hozzá... Ja és még valami. Nem akarom más helyett a babérokat learatni.. A levelet nem én írtam. Neten találtam, ha valakit érdekel honnan van, vagy csak kíváncsi az írójának a kilétére, nyugodtan írjon e-mailt a magicalchange@freemail.hu címre. (Csendben megjegyzem, hogy tudok a benne lévő helyesírási hibákról, de ettől még drámaibb hatása lesz... )

Puszillak titeket!

Jucii.

A búcsúlevél

Reggel  arra keltem, hogy valaki éppen az éjjeliszekrényemre tesz valamit. A zörgésre ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, mivel a zavaró fény bántotta. Annyit azonban sikerült kivennem a külvilágból, hogy Cam hozta nekem azt a zörgő valamit. Néhány lapos pislogás után a szemem végre megszokta a világost, így óvatosan, szédelegve, de sikerült felülnöm, és a zörgő valamit, vagyis a kávésbögrét a kezembe vettem. Camille nem látta, hogy felkeltem ezért kiment a szobából. Nem is baj... Jobb most egy kicsit egyedül lenni. Bele gondolni a tegnap történtekbe. Abba amit a nő mondott és abba, hogy a legjobb barátnőmet árulónak neveztem, mikor ő csak jót akart. Annyira fájdalmas. De nincs mit tenni. Beszélnem kell vele. 
Ahogy felálltam megláttam, hogy még mindig a tegnap esti piszkos fehér ruhámban vagyok, úgyhogy a fürdő felé vettem az irányt. Útközben pont azt asztalra pislantottam, a laptopon pedig még mindig ott villogott a felirat: " Egy új üzenet ".
Kíváncsian léptem oda hozzá és másodpercek alatt megnyitottam a fájlt. A feladó ismeretlen volt és téma sem volt megadva. Azt gondoltam valami nyaralásos hirdetés vagy ilyesmi. Hol vegyek új mosógépet, vagy regisztráljak jobbnál jobb filmletöltési portálokon. Ezek helyett egy egészen hosszú szöveget láttam meg a monitoron. Az első sorok elolvasása után a kezemből a bögre kicsúszott és hatalmas csörömpölés kísértében millió darabra tört a járólapon.

"Nem tudok veled sehogy sem kapcsolatba lépni, felégettél minden hidat, hogy ne tudjalak elérni. Sírnom kell, ha arra gondolok, nem is olyan rég még pont az ellenkezőjéért harcoltál. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő. Nekem még ahhoz sincs, hogy ezt elviseljem.

Nem hibáztatlak, hogy elhagytál. Okod volt rá, talán már jóval előbb meg kellett volna tenned, de te kitartottál, reméltél, míg én csak ültem, és néztem, miként küszködsz értem. Aztán megváltozott valami, nem akartad tovább. Összeszedted minden erőd, és elköszöntél. Én meg csak ültem ott, mint egy kisgyerek, aki addig szorongatta a lufiját, mígnem az kidurrant a kezében, ő pedig még sírni sem tudott az ijedtségtől. Igazad van, gyáva alak vagyok. Nem kértél semmi olyat, ami nagy dolog lett volna, a helyemben egy utolsó féreg is megtette volna. Nem voltam férfi, neked pedig arra van szükséged. Nem voltam elég bátor, kis, szaros dolgokhoz. Most az leszek, Istenemre, az leszek! Nem fogok lassan tönkremenni, nem fogom megvárni, hogy az emberek majd sajnálkozva súgjanak össze a hátam mögött. Nem akarom, hogy én legyek a példa arra, miként tudja valaki tönkretenni az életét egy nő miatt. Ülhetnék kocsmákban, olcsó kurvák fáradt, koszos testét bámulva, a sörömet iszogatva, amíg annyira részeg nem leszek, hogy ne tudjak gondolkodni, de nem akarom. Várhatnék valaki másra, aki legfeljebb megközelíthetne, de azt sem akarom, hogy te járj a fejemben, miközben vele kefélek. Bátor leszek. A számunkat hallgatom, miközben ezt írom. Már bevettem néhány Rivotril-t, kicsit könnyebb így. Kell a segítség, tudod, hogy én nem fogok hibázni. Sokat dumáltunk ilyesmiről is. Veled mindenről lehetett. Sírok, Kicsim. Nem akartam ezt, azt reméltem, te leszel az utolsó, hogy már megtaláltalak. Nem is lesz több, ebben biztos vagyok. Talán ezt sem kéne tennem. Nincs jogom tönkretenni az életed, de nem bírom ki, hogy ne üzenjek. Tudod, mire kell a nyugtató, ugye? Meg fogok halni, de nem akarok félni. Nem akarom, hogy megijedjek, és ne sikerüljön. Bár itt lennél! Sok erőt adna, ha láthatnálak. Kezd hatni a Rivotril. Tudod, miért csinálom? Tudod, ugye? Mert pnt olyan önző vagyok, mint azt mondtad. Semmi sem számít, csak a magam üyge. Meg fogok halni, de nem akarom hgy ezzel vége legyen. Azt akarom hogy sose felejtsel. Engem láőss az avarbna, ha majd a gyereked rugdosssa, engem érez a bor ízében, az én szemem jusson eszedbe, ha az éggre nézel, rám gndolj, bárki is áérjen ozzád. Én fogom simogatni az atrcod, ha sírsz, miatamm hallgatsz majd el hirtelen, ha nevetsz. Bene leszek midnen pillanatodban, mint te mos az enyémnben Nagyon remélem, hogy nincs túlvilágh. Nem akaromhogy tovább hiányozz. Még elküldöm ezt az e-mail-t, atán beveszem av érhígítót. Félek tőle. Szia Kicsm"

Nem vettem észre, hogy mikor gyűltek körém az emberek, csak annyi maradt meg bennem, hogy kétségbeesetten kutatok a telefonomért és mondogatom, hogy: "NEM!!"
A többiek kérdezgették, hogy mi bajom, de nem válaszoltam. A lábaim felmondták a szolgálatot és összecsuklottak alattam. A telefonom már a kezemben volt és éppen tárcsáztam a mentőket, mikor Kate sikoltott fel mellettem. Ő is elolvasta az emailt.
Nem foglalkoztam most a legkevésbé sem senkivel, csak az illetékesnek mondtam a címet és már én is azon voltam, hogy összeszedem minden erőmet és talpra állok. A kezeimmel a járólapon akartam megtámaszkodni, aminek következtében éppen a törött bögre darabjaiba tenyereltem és a kávé barna tócsájában megjelentek az apró piros csíkok. A kiserkenő vérem. Nem igazán törődtem sem a fájdalommal, sem azzal, hogy kócos és piszkos vagyok, erőt vettem magamon és talpra küszködtem magam. A lábaim viszont mintha külön életet éltek volna újra kicsúsztak alólam. A várt esés azonban elmaradt. Helyette egy erős kart éreztem magam köré fonódni, ami óvatosan a térdhajlatom alá nyúlt, míg a kéz párja a hónom alatt karolt át. Egyetlen mozdulattal emelt fel, én pedig ösztönösen bújtam közelebb Pablo mellkasához és engedtem a kitörni készülő könnyeimnek. Valaki a vállamat simította meg, de momentán egy cseppet sem érdekelt az illető kiléte, csak annyi, hogy Vick-nek ne legyen semmi baja.
Néhány pillanat múlva kattant valami az agyamban és hirtelen durván mocorogni kezdtem az ölelő karok között, amíg Pablo lábra nem állított, de el még mindig nem engedett, így kénytelen voltam kitépni magamat az öleléséből. Azonnal a géphez rohantam és megnéztem a küldés időpontját. Újabb sírógörcs tört rám, mikor láttam, hogy tegnap közvetlenül a veszekedésünk után írta. Nem bírtam nyugton maradni, azonnal az ajtó felé vettem az irányt.. Kócosan, piszkosan, elkenődött sminkkel, úgy ahogy voltam, indultam az ajtó felé. Már majdnem az utcán voltam, mikor utolértek, és visszarántottak a lakásba. 
- Eressz! - kiáltottam a megszeppent Pablo-ra, aki csak még jobban szorított - Eressz, nem hallod?? - sikítottam kétségbeesetten és a könnyeim újra patakokban kezdtek folyni. Dühös lettem... Nem hagy engem elmenni. Pedig nekem nem itt van a helyem... Nekem Vick-kel kellene lennem. Ez az egész Miattam van. Ha tegnap nem viselkedek úgy, ahogy, akkor nem tartanánk most itt. Nem lenne talán már halott az a férfi aki szeretett engem valaha. És mi van akkor, ha tényleg halott?? Édes Istenem, ilyet még csak gondolnom sem szabad... 
Vick él, biztos csak rám akart ijeszteni!! - nyugtattam magam gondolatban, de magam sem hittem el belőle semmit.
- Lay, nem kellene...?? - kérdezte félénken Cam és ő is próbált beljebb vonszolni az ajtóból.
- Kérlek!! Vick!! - sírtam fel ismételten, bár lehet, hogy egy kicsi hiszti is volt már a dologban - Kérlek Pablo! Eressz! - esedeztem neki és újra a padlón találtam magam. 
Nemvolt több erőm felkelni, csak sírtam és vártam. Hogy mire, azt magam sem tudom... Talán arra, hogy Vick vidáman betoppanjon az ajtón, mire én megint elhajtottam volna, vagy arra, hogy én magam öljem meg őt, mikor legközelebb szembetalálkozok vele.. Nem tudom. Talán arra, hogy minden olyan legyen, mint az évzáró bál előtt. vagy mielőtt Elena a képbe került volna.. Talán arra, mikor először randira hívott... Nem kellett volna elfogadnom.. Csendben kellett volna szenvednem és átengednem őt valaki olyannak, aki megérdemli. Aki szereti őt, és aki ad neki második esélyt.. Talán ha én is adtam volna neki második esélyt.. Talán tényleg adhattam volna.. Még most is adhatok. 
Mire újból magamhoz tértem a gondolataimból, csak annyi változott, hogy épp nem a padlón ültem, hanem a kanapén, a véres kezemet pedig Cam éppen egy jókora sebtapasszal ragasztotta le. 
- Beviszlek a kórházba! Ki kell szedni a szilánkokat! - mondta halkan Kate. Eddig meg sem szólalt, de láttam a szemein, hogy ő is sírt, miután elolvasta a levelet. Ez a levél is csak az én hibám...
- Nem! Vick!! - csak ennyit hajtogattam - Vick-hez! - suttogtam halkan és még mindig sírtam, bár nem tudtam, honnan jön ez a sok könny.
Az autóútból csak annyit észleltem, hogy nem Kate kocsijával megyünk, hanem Pablo-éval. A többi kiesett. Megkönnyebbültem mikor Vick-ék házához értünk, viszont akkor rándult igazán görcsbe a gyomrom, mikor megláttam a ház előtt parkoló mentőautót, aminek a lámpái még mindig világítottak, semmi jót nem sejtetve ezzel. 
Nem vártam meg a többieket, bár nem tudom hogyan, de a lábaim most jobbak voltak, mint bármikor máskor. Mire a többiek észbe kaptak én már a járdát tapostam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Két mentős jött éppen kifelé egy hordággyal, amin egy fekete zsák volt. 
- Nem!!! - sikítottam fel és a hajamba túrtam olyan erővel, hogy biztos voltam benne, jó néhány szálat ki is téptem belőle - Nem!! Vick!! - Indultam volna utánuk, de Pablo ismét elém állt és nem engedett. Próbáltam átjutni rajta. Próbáltam kicselezni, de ő nem törődött vele, hogy mivel próbálkozok, egyszerűen megfogta a kezemet és átfogta a vállamat. Szinte mozdulni sem tudtam... 
Aztán feladtam a harcot. Most már nem Vickhez akartam menni, hanem fel a szobájába. Senki nem akadályozott meg abban, hogy a házba szaladjak. Egyenesen az emeletre mentem, ahol már a folyosó is véres volt. Vick szobájába érve hatalmas rendetlenség fogadott. A fürdőajtó be volt törve és ott volt a legtöbb vér. Nem gondolkoztam csak a fürdőjébe vetettem magam. A csempén ültem, körülöttem Vick vére terült el és végig csak azon járt az eszem, hogy miért tettem ezt vele. A lábaimat felhúztam és a kezemmel erősen szorítottam. Előre-hátra kezdtem hintázni, hátha attól jobban leszek de nem. 
A kezeimet végül lefejtettem a lábaimról és a körülöttem lévő vértócsába mártottam. A véres kezemet közelebb emeltem, hogy jobban szemügyre tudjam venni, közben a könnycsatornám kiszáradt. Nem jött több könnycsepp a szemeimből, csak hüppögtem halkan, mégis fájdalmasabb volt ez a pillanat, mint az eddigi életemben bármi más.
Addig-addig kotorásztam a véres járólapon, amíg a kezem egy ismeretlen tárgyba nem ütközött, ami szintén tiszta vér volt. Az Ő vére. Óvatosan a kezembe vettem a halálos fegyvert, ami nem volt más, mint egy penge. A mentősök biztos nem vették észre, ezért van még itt. Még mindig előre-hátra dülöngéltem és a véres pengés a tenyerembe tettem, másik kezemmel megfordítottam. Nem tudtam, mi jöhet még..  
A torkomból egy hangos és kétségbeesett kiáltás hangzott fel és már készültem azt tenni, ami az egyetlen megoldást jelenthette volna nekem ebben a helyzetben. 
Az Ő vére... Az én vérem... Mit számít?? 


A sebtapasszal borított kezem már csupa vér volt. A másikban pedig ott volt a fegyver. Nem gondolkodtam a dolgon, egyszerűen csak tettem, amit jónak láttam. A megsebzett kezembe vettem a pengét és a csuklómhoz szorítottam. A kezemből újfent kiserkent a vér,én pedig újból felszisszentem. A hüppögő hang abbamaradt, és szédülni kezdtem. Utálom a vért, most mégsem lettem rosszul, pedig ma többet láttam, mint egész eddigi életemben.
Még hallottam ahogy a folyosón kopog két ütemes magassarkú és egy kevésbé hangos, ám annál dinamikusabb sportcipő, mégsem figyeltem már rájuk. Nem tudtam. Akaratom ellenére az érzékeim tompulni kezdtek és elterültem a véres járólapon. A kezemből kiesett a penge, szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és vártam a fájdalom múlását, ami nem akart jönni.




**** 5 nappal később ***




Az ágyamon ültem és vártam. Még mindig nem tudom mire. Talán egy égi jelre, ami mutatja a helyes utat, talán arra, hogy én is meghaljak. Nem tudom. A gondolat, hogy valaki meghalt miattam, rémesen kínzó volt. Már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem lenne-e jobb a világnak, ha én haltam volna meg?? 
Az elmúlt 5 napban alig ettem, inni is csak kényszerből ittam, mert a kórházból nem engedtek volna ki. A kezemen még mindig ott van a kötés és a néhány varrat, a végső elkeseredettségem jelei.
Nem is voltam nagy társaság mostanában. Ha kérdeztek válaszoltam, de a lehető legrövidebb és legtömörebb tőmondatokkal. Tükörbe nézni nem mertem. Épp elég volt nekem a belső összetörtség, külső szemmel még cefetebbül nézhettem ki.
Elhatároztam, hogy most már igazán összeszedem magam. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy Ő sem akarná, hogy ennyire szenvedj miatta. Azt szeretné, hogy légy boldog és lépj tovább. Persze honnan is tudhatnám, hogy Ő mit szeretett volna. Ha boldoggá akart volna tenni, akkor nem csinál hülyeséget... 


Végre kikászálódtam az ágyamból és csak akkor vettem észre, hogy milyen szertelen is vagyok. Már két napja ugyanaz a felső van rajtam, lassan két napja, hogy ki se keltem az ágyból. Lassan egy hete nincs életkedvem, lassan egy hete öltem meg azt az embert, aki szeretett. Mert kétségkívül az én hibám volt, senki másé... 
Óvatosan a fürdőbe totyogtam és megengedtem a hideg vizet. Nem éreztem fájdalmat mikor a jeges víz alá álltam, csak megborzongatott. A ruháim teljesen átvizesedtek, de nem érdekelt. Próbáltam leszedni magamról a rám tapadt ruhadarabot, aminek az lett a következménye, hogy elszakadt. Nagyon mérges lettem... Az egyik kedvenc felsőm volt. Könnyed, nyárias és aranyos. Éreztem, hogy ha nem higgadok az lesz, mint alig egy hete. Kitör belőlem az erőm. Amiről immár tudom, hogy mi is és tudom, hogy néhányan tudnak róla rajtam kívül is. 
Az agyamat elborította a köd és vártam a csillogást. De elmaradt. Vártam, az ijedtségemet, de nem jött. Nincs erőm?? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nekidőltem a zuhanyzó falának, ám ekkor egy éles fájdalom nyilallt a fejembe. A kezeimet ösztönösen a halántékomhoz kaptam, hátha csillapítani tudom a hasogatást. Mindennek az ellenkezője történt. Túl korán örültem. A csukott szemeimen keresztül tompán átsejlő fény annak a bizonyítéka volt, hogy mégis van erőm. Lassan tompult a fejfájásom, de a fájdalom nem múlt el, csak továbbítódott a csuklómba. Hangosan felszisszentem, olyan érzés volt, mintha a húsomat szaggatnák le a csontomról, mégsem könnyeztem. Fájdalmat akartam, szenvedni akartam.


A víz eláztatta a kötésemet, így kénytelen voltam levenni. A varrat azonban eltűnt. Nem tudom, hogyan és nem tudom mikor, de abban teljesen biztos voltam, hogy néhány perce még sajgott és húzódott. Talán ez egyfajta erő?? Valami gyógyítóféleség?? Minden estere eléggé furcsa..


Nem törődtem vele, siettem, hogy elkészüljek. A hajamat megmostam és gyorsan lezuhanyoztam. Mintha visszatért volna a régi Lay, csak éppen kevesebbet beszél és össze-vissza gondolkozik. 
A hajamat megszárítottam és feltűztem, sminket nem tettem fel. Nem tenne jót, ha elbőgném magam ismét - és magamat ismerve tuti, hogy ez be is következik - és szétfolyna a fekete massza az arcomon. 
A ruhámat már Natalie elővette, amilyen rendes volt. Gyorsan felvettem, hozzá illő fekete magassarkúval és már indultam is lefelé a szobámból a lépcsőn. A nappaliban ott volt már a díszes társaság. Kate, Reed, Tiffany, Amanda, Stella, Michael, Adam és Kevin is, valamint a bátyám és Natalie, sőt apu és Tara is. Ahogy leértem hirtelen fagyos lett a levegő és mindenki engem nézett. 
Valószínűleg azt várták, hogy mikor kapok ismét hisztirohamot, vagy mikor borulok ki annyira, hogy pszichiátriai osztályra kényszerülök. Azonban ez nem fog bekövetkezni. Mostantól nem fogják látni rajtam, hogy mennyire megvisel ez az egész. Nem kell nekik is velem együtt szenvedniük, elég ha én tönkremegyek ebben az egészben.


A temetőbe érve népet tömeggel találtam szembe magam. Ahogy megláttak engem rögtön halk suttogások futottak végig a megjelentek között és mindenki rám kapta a szemét. Kezdett irritálni ez a sok szempár, úgyhogy elfordultam és Shon-ra néztem, aki végigsimított az arcomon és puszit nyomott a fejem búbjára. Natalie nem jött el, így Shon végig velem tudott maradni. A leghátsó sorból néztük végig, ahogy egy lovaskocsiszerű valamin hozzák a koporsót. Aztán négy férfi óvatosan a sírgödör fölé helyezte, és  - megvárták, amíg a pap méltóan elbúcsúztatja - leengedték a gödörbe. Hangos koppanás jelezte, hogy elérte végső nyughelyét, nekem pedig végiggördült az arcomon az első könnycsepp. 
Megfogadtam, hogy erős leszek, mégsem tudom állni a magamnak adott szavamat. Shon vigasztalóan átölelt és a kezemet dörzsölgette. Néhányan a sírhoz léptek, köztük Vick szülei is - ekkor vettem észre, hogy Mrs. Andrewsnak is potyognak a könnyei - és egy-egy szál vörös rózsát dobtak a koporsóra. A többire már nem is figyeltem, mivel elkezdték betemetni a sírt, én pedig aligha bírtam volna még a föld kopogását is elviselni minden egyes lapát után. 


Nem mentem oda a szüleihez, nem bírtam volna a szemükbe nézni és részvétet nyilvánítani nekik. Ők is pontosan jól tudták, hogy az egész az én hibám. Mégsem pocskondiáztak, mégsem szidtak, nem is vágtak semmit a fejemhez. Pedig talán nekik is könnyebb lett volna, ha tudtak volna valakit okolni. Még ha én vagyok az, akkor is.


A temetés után újra a szobámba zárkóztam. Nem válaszoltam a hívásokra, a telefont sem vettem fel, és az e-mailjeimet sem  néztem meg. Néha-néha léptek zaja csapta meg a fülemet, ahogyan valaki elsétált az ajtóm előtt, néhányszor bekopogtak - legtöbbször apu volt - és megkérdezték minden oké-e. Ezekre a kérdésekre csak egy "ühümm" volt a válasz.
Estefelé már képes voltam letenni a kezemből a párnát és lemenni a családomhoz. Apu és Tara éppen azt fontolgatták, hogy nekem könnyebb lenne, ha az esküvőt elhalasztanák, hiszen már csak alig 3 hét van hátra addig.
- Nem! - mondtam határozottan.
- Kicsim! Így lenne a legjobb, hidd el... - kezdte apu, miközben elindult felém, láthatóan meglepte őt a felszólalásom.
- Nem apu! Jól vagyok... Jól leszek... Miattam ne halasszatok! Kérlek! - néztem felváltva Tarára és apura.
- Leilah, biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb eltolni egy-két hónappal?? Hidd el, nekünk ez nem fáradtság... - lépett közelebb Tara és megölelt.
- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést.