21. fejezet

 Sziiasztok drága olvasók!

Köszönöm a kommenteket :) Nagyon jól estek.. Remélem ehhez is kapok kommenteket..

Higgyétek el ez nagyon sokat számít és jobban megy tőle az írás is.

Nem is szaporítom tovább a szót, nyomás olvasni :)

Pusszi, Jucii.

 

Kísért a múlt?

"Néhány pillanat múlva Pabloék mellénk értek és meghökkent arccal tudatosult bennem a múlt.

- Te? - kérdeztem.
- Te? - visszhangozta."

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte cinikus hangon.
- Még hogy én? - mértem végig.
- Kicsim, ti ismeritek egymást? - nézett rám kérdőn anyu.
- Még hogy ismerjük... - szisszentem fel - Az azért túlzás - feleltem és karba tett kézzel álltam még mindig Camille mellett.
- Honnan ismeritek egymást? - nézett Pablo Larissára.
- Hosszú történet és szerintem jobb neked, ha nem tudja meg - szóltam közbe és mindent tudó mosollyal néztem Larissára.
Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Camille hirtelen felkiáltott, hogy körbevezetne a házban. Szívesen fogadtam el az ajánlatát, hiszen úgy néz ki, hogy ő szeretné ittlétem alatt betölteni a legjobb barátnő szerepét.
 

Ránézésre is gyönyörű volt, hosszú egyenes fekete haja keretezte az arcát. A bőre olajbarna selyemnek látszott és a rajta lévő fehér miniruha még jobban kihangsúlyozta ezt a színt. Nem tűnt túl fiatalnak, olyan 16 éves lehet, de szemei jóval nagyobb intelligenciát tükröztek a kortársaiénál. Pablo az úton nagy szeretettel mesélt róla, ezek szerint köztük is jó testvéri kapcsolat van.
 

A ház már kívülről is hatalmas volt és gyönyörű, a belseje pedig még szebb. Úgy látszik, hogy a régisége csak látszat, hiszen belülről modernebb házat még nem láttam. Az előcsarnok már magában is egy kisebb tornaterem nagyságú helyiség volt. Jobb oldalán egy lépcső vezetett fel az emeletre, a falak hófehérek voltak és képek lógtak rajtuk. Valamennyi képen Pablo és Camille voltak láthatóak, de ahogy a lépcső tetejére értünk egy képen két idegen, de mégis ismerős alakot láttam meg. A két ismerős barna szempár rokonlelkei. Camille meglátta, hogy elmélyülten figyeltem a képet és odajött hozzám.
- Igen, ők a szüleink - felelte mosolyogva a még el sem hangzott kérdésre.
- Nagyon hasonlítotok rájuk - jegyeztem meg halkan, még mindig a képet nézve.
- Igen. Sokan mondták már - nevetett fel és karon ragadott, mintegy jelzésként, hogy induljunk már.
 

Nem gondolkoztam sokat, indultam Camille után, végig egy hosszú folyosón. Sorban mutogatta meg a szobákat : Ernesto szobáját - ami közös volt anyuéval -; mellette egy dolgozószobát; emellett volt egy kisebb szoba, ahová nem mentünk be; a folyosó végén pedig ott volt egymás mellett Camille és Pablo szobája; ezek mellett pedig a vendégszobák. pechemre a Pablo szobája melletti vendégszobát kaptam meg, de kit tudja ez talán még hasznomra is válhat. A két csomagom már fent volt a szobában, így cipekednem nem igen kellett. Nagy megdöbbenésemre a szoba úgy nézett ki, mint amit mindig is akartam. Nyílt belőle egy másik ajtó, gondolom egy kis fürdő vagy ilyesmi. Most ezzel foglalkoztam legkevésbé. Ami legjobban megfogott az az ablaknál kialakított kis "sarok" volt. hatalmas ablaka volt a szobának, a párkány kicsit szélesebb volt az átlagosnál és valamilyen fehér szőrme féle anyaggal volt fedve. Mindkét végén díszpárnák halmozódtak, a fehér szőrmén pedig hanyagul odavetve néhány könyv feküdt. Az egyik nyitott állapotban volt lefelé fordítva, nyílván valaki pont olvasta. Lassan odamentem ügyelve, hogy magassarkúm minél kevesebbet kopogjon a parkettán. Felvettem a könyvet, amiről kiderült, hogy egy verseskötet, egy számomra ismeretlen író tollából.
Camille mellém lépett és felkacagott.
- Bocsi! Tudod a bátyám sokat szokott olvasni és az ő szobájában igen kevés a fény, szóval ez az a hely, ahová olyankor becsörtet, mivel közel van..
- Akkor nem kéne inkább egy másik szobába költöznöm? - vetettem fel egy spontán ötletet, de a szívem mélyén már bántam is a dolgot.
- Jaj, ne butáskodj! Dehogy is! Majd keres magának egy másik szobát! - intett egyet hanyagul - Amúgy is, így közelebb vagy hozzám - nevetett fel.
Ez a csaj mindig ilyen vidám? Kész energiabomba! Meg sem  néztem rendesen a szobámat, már rángatott is tovább. Egyenesen egy kis teraszra. nem kellett meglepődnöm, hiszen itt volt mindenki. Anyu, Ernesto, Larissa, Pablo és a haverjai.
Igaza volt Pablonak, ahogy megjelentünk a srácok felénk kapták a tekintetüket és végig követtek minket a tekintetükkel.
- Ernesto! Ez a ház gyönyörű!! Köszönöm a meghívást! - öleltem meg őt ismét.
- Öh.. asszem mi még nem ismerjük egymást - nézett rám egy magas srác.
- Valóban - bólogattam és nevettem egyet. Közben Larissa csak egy fintort vágott én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet, de közben még mindig mosolyogtam.
Hangosan fújt egyet, majd láthatóan unott képpel másfelé nézett.
- Szóval hogy is hívnak? - kérdezte a srác, mintha észre se vette volna az előbbit.
- Leilah Trenton vagyok, de hívjatok csak Lay-nak - intéztem mindenki felé a mondatot. Ezek után a fiúk is mind bemutatkoztak, viszont hazugság lenne ha azt mondanám, hogy a nevüket is megjegyeztem.
Kezdett oldódni végre a hangulat, már jól elcsevegtem mindenkivel. Hát persze, hogy Larissa ezt nem hagyhatta szó nélkül.
- Hogy van a lábad? - tette fel pökhendien a kérdést félbeszakítva ezzel az egyik srác - ha jól emlékszem Max - mondókáját.A levegő abban a pillanatban megfagyott - annak ellenére is, hogy legalább 40 fok volt.
 

A srácok nem értették a dolgot, szemeik Larissa arca és az én lábaim között cikáztak. Anyu szája kinyílt a meglepetéstől és aggódva kapta rám a tekintetét. Camille és Ernesto összenéztek egy helytelenítő pillantás erejéig, míg Pablo csak kíváncsian fürkészett a válaszomat várva.
A sebek felszakadtak. Fájt, nem... Nem is fájt... A fájdalom ehhez képest jó dolog. Kínzott a gondolata is, hogy két éve az életemet kellett feladnom és egy újat kezdeni. Larissa gondolom tudta, hogy ezzel az elevenembe talált, úgyhogy megengedett magának egy gyors vigyort.
- És a te önbecsülésed? - kérdeztem vissza kurtán.
- Óh.. most el ne mert játszani a kis naivát itt mindenki előtt!! Hirtelen tűntél el a közéletből!
- Biztos lehetsz abban, hogy ugyanolyan tájékozott vagyok most is, mint 2 éve - nevettem fel.
- Óh már 2 éve lett volna? Hogy repül az idő... -tette tovább a fejét, miközben látványosan a körmeivel kezdett foglalkozni.
- Te semmit sem változtál - vetettem oda neki foghegyről.
- De igen! Azóta bajnok vagyok! - közölte, mintha egy csöpp kis tényt mondana el.
- Mindketten tudjuk, hogy Samantha jobb volt, de aki lefizeti a bírákat, azzal a tehetség nem versenyezhet - tettem pontot az ügy végére - Ha megbocsátotok, én most felmegyek - tettem le a poharamat az asztalra.

Gyorsan igyekeztem felfelé az új szobámba, közben próbáltam leküzdeni a kitörni készülő dühömet - kevés sikerrel. Valahol mögöttem léptek zaja hallatszott, ami egyre hanosabb lett. Lépteimet megszaporáztam és már láttam a folyosó végén a szobám ajtaját. A léptek zaja még indig nem ült el. Igyekeztem végig a folyosón és közben azért imádkoztam magamban, hogy hagy ne kelljen beszélnem senkivel sem... Hagy sírhassam ki magam egyedül, szemtanúk nélkül ismét a múlton keseregve. Az ajtóhoz érve a kilincset szinte villámsebességgel nyomtam le és léptem be a szobába. Az ajtót gondosan becsuktam magam után, a hátammal pedig neki támaszkodtam, mintha valaki elől menekültem volna.  A lélegzetem felgyorsult, a szívem eddig soha nem hallott módon dübörgött a mellkasomban, a sötét szobában pedig hirtelen világos lett. Egy ideig csak álltam az ajtónak dőlve hevesen kalapáló szívvel, mire feleszméltem, hogy az ott lévő világosság nem más, mint az a dolog, amitől a legjobban rettegek. Saját magam.
 

Amint ez az egész helyre kattant az agyamban a pillanatban eszembe jutott az este a szökőkútnál és a félelmem. akkor nem saját magamtól féltem, hanem a titokzatos idegentől, akivel a barátaim próbáltak rám ijeszteni, meg kell hagyni sikeresen.
Az emlék hatására a lélegzetem elakadt, azért próbáltam valami megnyugtató dologra gondolni, de hiba: mindig kellemetlen és fájó emlékek jutottak eszembe. A szüleim válása, az orvosi jelentés a betegségemről, a tegnapi bál...
Életem legszörnyűbb pillanatai. A megnyugtató dolgok nem jöttek be, ennek ellenére a szívműködésem kezdett helyre jönni, a szobában pedig kezdett újra minden elsötétülni.
Mély levegőt vettem és tudatosult bennem valami fontos. Nem tudok megálljt parancsolni ennek az egésznek, sőt még csak irányítani sem tudom. Nem tudok vele bánni és ami a legfontosabb, ez az egész kiszámíthatatlan.
Ha ezt valaki látná, biztosan őrültnek hinne, vagy hasonlók. Ha ez rólam kiderül, akkor a többiekről is...

Néhány perc múlva a szívem és a gondolataim is normalizálódtak, és még mindig az ajtónak támaszkodtam. Most éreztem csak úgy, hogy jó ötlet volt eljönnöm.
Talán kitapasztalom ezt az egészet és segíthetek a többieknek is benne. Bár ahogy láttam őket ez az egész dolog a legkevésbé sem izgatja. Amúgy meg most rám is rám férne a segítség.
Körbenéztem a szobában, a csomagjaimat keresve, de nem találtam őket. Hol lehetnek? lassan körbe indultam a szobában és láttam, hogy csak egy ablak van. te jó ég! Ez nem az én szobám! De akkor kinek a szobájában lehetek?
 

Mielőtt erre rájöhettem volna, úgy gondoltam, hogy semmi jogom sincs turkálni a cuccok között, így indultam is kifelé a szobából. Sietősen akartam távozni az idegen helyről és ez sikerülhetett is volna, ha az ajtóban nem látok meg egy olyan személyt,akire nem számítottam.
Pablo éppen a kilincsre helyezte volna a kezét, de én megelőztem és kitártam az ajtót, tudván, hogy csak így juthatok ki az idegen szobából.
- Hát te? - vigyorgott rám Pablo furcsán.
- Öhm.. Siettem fel és asszem eltévedtem.. Azt hittem az a szobám, de nyílván tévedtem - mosolyodtam el én is.
- Nem nagyon tévedtél el! A másik ajtó - biccentett a fejével az említett ajtó felé, ami immár kiderült, hogy az enyém. Na szuper... Most aztán sikerült beégnem nem is kicsit..
- Kössz! - pirultam el egy kicsit és indultam a szobám felé.
- Várj! - ragadott karon - Beszélhetek veled négyszemközt? - kérdezte nyomatékosan.
- Hát persze - feleltem, mire elengedte a karomat és visszatessékelt a szobájába. Miután az ajtót becsukta felkapcsolta a lámpát. az egész szobát hangulatos kékes fény töltötte be.
Helyet foglalt az ágyon, majd megütögette a mellette heverő takarót - jelezve ezzel, hogy üljek mellé.
- Figyelj! Tudom, hogy nem ismersz még sem engem sem a családot... De azzal tisztában vagyok, hogy most te vagy Larissa szemében a szálka. Nem tudom, hogy mi van vagy volt a köztetek lévő konfliktus oka, abban viszont biztos vagyok, hogy Larissa az ilyen viselkedéstől, mint amit az előbb produkáltál, csak önbizalma merít - kezdtek ömleni belőle a szavak.
- Miért vagy így Larissa ellen? - tettem fel az első kézen fekvő kérdést, ami csak az eszembe jutott és közben próbáltam nyugodt maradni. A közelsége valahogy mindig felzaklatott, de az nem lehet csupán a vonzalom hatása - Hiszen a barátnőd! - vetettem felé foghegyről, nem kis ellenszenvvel a hangomban.
- Ami azt illeti, mi hivatalosan nem vagyunk együtt. nyilván megtévesztett a látszat.. - mosolyodott el cinkosan.
 - Miféle látszat? - kérdeztem fölháborodva - Szerintem igenis jól láttam, hogy milyen önfeledten csüng a nyakadban minden adandó alkalmas és alkalmatlan pillanatban.
- Hidd el, Larissa semmit sem jelent nekem - bizonygatta.
- Nekem nem kell magyarázkodnod miatta, hiszen senkid sem vagyok, agy semmi közöm sincs sem hozzád, sem a dolgaidhoz - feleltem neki enyhén csípősen.
- Igazad van - ismerte be okosságom igazságtartalmát.
- Akkor én most megyek is - mondtam immár az ajtó felé igyekezve.
- Szerintem inkább hallgass bele Larissa lenti mondókájába. Biztosan érdekel téged, hogyan színezi ki a történetedet - tett egy megjegyzést még mindig cinkos mosollyal az arcán.
- Hogy mi? - hüledeztem.
Abban a pillanatban már a folyosón száguldottam a terasz felé. Nem gondolkoztam semmin, ösztönösen cselekedtem és egyre jobban dühbe gurultam. Semmit.. Semmit nem gyűlölök annál jobban, mikor a hátam mögött beszélnek rólam.
 

A lépcsőn lefelé menet a csuklómat hátulról elkapta valaki. Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy Pablo szorongatja a kezemet.
- Ha már lemész, legalább ne támadjad le őket! Minél óvatosabb vagy Larissa annál zavartabb lesz és belesül majd az egész sztoriba - adott tanácsot az említett.
- Még hogy legyek óvatos? Én? Legyek óvatos? - kérdeztem magamból kikelve.
- Igen! Te! Ha most nem állítalak meg, akkor nyilván rárontasz a mulatozó népre! - emelte fel a hangját.
- Rendben! De nem értelek! Egyáltalán nem - néztem rá furcsán - Most már elengedhetnél! - tettem hozzá.
nem szólt semmit, csak elengedte a csuklómat és már indultam is eredeti célom felé.
A teraszra érve mindenki felém kapta a tekintetét és végig aszisztálta a maradék néhány lépést, amit megtettem.
- Áh! Pont rólad beszéltünk, meg hogy milyen kár, hogy már nem versenyzel! - vágott álszent képet Larissa.
- Akkor most elmeséljem és is a dolgokat? Nyilván szeretnétek hallani az elferdítetlen igazságot - kezdtem bele a hosszú mesélésbe a tőlem telő legnyugodtabb hangon.
- Mi? Ez azt jelenti, hogy Riss hazudott? - kérdezte az egyik srác, miközben Pablo is csatlakozott a népes társasághoz.
- Nem állítom, hogy hazudott, csak szerintem korrektebb első kézből hallani a dolgot, tudván, hogy ha akarnék sem tudnék változtatni a fennálló helyzeten - folytattam síri nyugalommal.
Közben sorra vettem az arcokat. Mindenki arcán kíváncsiság volt, egyedül anyu nézett rám aggódón. A nagy csend nyilván arra utalt, hogy mindenki egyet ért velem, még maga Larissa is.
- Már nagyon kicsi koromban megmutatkozott, hogy valójában mennyire kötődök a zenéhez. Négy éves voltam, amikor anyuék a szülinapomra megvették az első balettcipőmet. Akkor voltam abban az időszakban, amibe minden csöpp lány belekerül valamikor, akkor döntöttem úgy, hogy híres balerina leszek - kuncogtam fel a feszült csendben - Egészen 11 éves koromig meg is voltam elégedve ezzel, akkor viszont megváltozott valami. Anyuék akkor kezdtek válni, én pedig úgy éreztem, hogy a balettel már nem teljes az életem. Biztos furcsa, hogy egy 11 éves lány így gondolkozik, de én már akkor is tudtam, hogy mi a jó nekem - grimaszoltam egyet az irónia kedvéért - 11 évesen végleg abbahagytam a balettot, annak ellenére, hogy ígéretes karriert futhattam volna be, hiszen ösztöndíjat kaptam egy neves akadémiára. Ekkor csöppentem a latin-táncok kavalkádjába. A balettot ugyan abbahagytam, de a táncot nem adtam fel. Az életem részévé vált. Kezdetben anyunak annyit nyavalyogtam, hogy a végén már ő is azt mondta, hogy hagyjam abba. Sokan kinevettek a túl merev, szinte görcsös tartásom miatt, de mentségem legyen, hogy a baletthez ez kellett. Aztán.. 2 év gyötrelmes kínszenvedés után a tanárnő már elég jónak talált ahhoz, hogy egy kisebb rendezvényen is táncoljak, de az egész rosszul sült el... A forgás közben elestem és elég ciki volt az egész helyzet. Ezek után ezt is abba akartam hagyni. Félbehagyni, mint olyan sok mindent már ezelőtt, de anyuék tartották bennem a lelket és nem hagyták. Újabb 2 év után a tanárnő felajánlotta, hogy felkészít a texasi bajnokságra, amit elfogadtam. 4 hónappal ezután a 2 napos versenyen bekerültem az első 5 pár közé, a döntőbe. Ott volt Larissa is, akkor 15 éves voltam, ő néhány hónappal idősebb. Samantha is indult, de ő nem jutott az első 5 közé. Azóta sokat fejlődött - tértem ki - Mi akkortól "ismerjük" egymást Larissával. Akkor mindenki nagy meglepetésére a kis újonc, vagyis én nyertem  a kupát. Nem sokkal ez után végleg eltűntem a közszférából. Innentől kezdve csak találgatások vannak a miértekre. Igen... Igaz.... A lábam miatt kellett abbahagynom a versenyzést. Eddig talán tudjátok is - néztem végig ismét az arcokon - De itt nincs vége! - tettem hozzá - Én maximálisan elégedett voltam a teljesítményemmel és ismét a kiszállást fontolgattam, amit anyuék ha nehéz szívvel is, de elfogadtak. Nem sokkal ez után ráeszméltem, hogy a tánc az életem, ez által fejeztem ki magam és akármilyen hihetetlen is, az agresszivitást is le tudtam vezetni általa. Mivel a latin-táncokban már jártas voltam, valami újat és mást akartam kipróbálni. Itt jött a képbe egy másik irányzat, méghozzá a hip-hop. Nem akartam én nagy sztár lenni ezáltal, nem akartam mást, csak visszakapni önmagamat, akit akkor a parketten hagytam. Ezután kerestem magamnak egy csapatot. Nem voltak annyira menők és túl felkapottak sem, de én mégis közéjük akartam tartozni. akartam valakihez tartozni. Ők viszont, akár menők voltak, akár nem... Nem adták könnyen magukat. Meg kellett felelnem a követelményeknek, aztán jött a beavatás. Gördeszkáznom kellett, vagyis gördeszkával kellett volna egy egyszerű  ugrást megcsinálnom, ami azelőtt már profin ment. Akkor azonban  nem sikerült.. A deszka kigurult alólam és hatalmasat estem. A koponyacsontom zúzódott, a karom eltört és kórházba kerültem. Az orvosok biztattak, hogy minden rendben van, de anyu nem állt le addig, amíg alaposan ki nem vizsgáltak. Ekkor volt a fordulópont. Ha akkor nem vizsgálnak ki, akkor most talán nem járnék. Kiderült ugyanis, hogy térdporc-kopásom van, ami már egészen súlyos volt. Ezután eltiltottak minden sporttól és fizikai terheléstől, valamint kaptam kezelést. Ez nem jön már helyre teljesen soha. Soha nem táncolhatok többet, legalábbis versenyszerűen soha. Fel kellett adnom az életem felét. Igen, csak a felét - néztem az értetlen arcokra és folytattam -  ugyanis attól, hogy én magam nem táncolok, attól még minden eredményt tudok és tisztában vagyok a teljesítményekkel is - vetettem egy szúrós pillantást Larissa irányába - A tánc most is az életem része, bár nem úgy, ahogyan mindig is szerettem volna. Az életem fenekestől megváltozott... Találnom kellett valamit a sok megmaradt időmre is, úgyhogy mondhatni, hogy a családban én néztem a legtöbbször a TV-t és én olvastam a legtöbb könyvet. Ez alatt a 2 év alatt sok minden változott meg körülöttem - pillantottam az édesanyámat ölelő Ernesto felé -, de úgy érzem, ezek pozitív változások. Most már tisztán láttok mindent úgyhogy úgy érzem, hogy fel is mennék pihenni - tettem hozzá gyorsan, még mielőtt sajnálkozni kezdenek.

Újra célba vettem az ajtót. Miközben anyu mellett mentem el, megsimította a kezemet, azonban valaki váratlanul átölelt. Camille volt az, aki szorosan megölelt és éreztem, ahogy rázkódik a teste: zokogott. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát nyugtatásképpen. Néhány pillanat múlva hüppögve eleresztett, én pedig egy mosolyt engedtem meg magamnak.
Camille visszament a bátyja mellé, én pedig folytattam az utamat a szobám felé.
Milyen furcsa... Már sajátomnak nevezem a szobát... Nem szoktam ilyen gyorsan az új környezethez szokni. Úgy látszik, hogy jót tett nekem ez a kis levegőváltozás.