26. fejezet

Sziiasztok Drágáim! :)

Megkaptam a 4 komit, igaz elég sokat kellett rájuk várni. A fejezetet megírtam, és nem lesz meglepetés, hogy a vége függőben maradt. A következő rész lesz a szülinap.. Ezzel szerintem sok újat nem árultam el, viszont szűk fél hónap és vizsgázok, úgyhogy a legközelebbi fejezet május vége felé várható. Ha összejön a 4 komi akkor is. Kint vannak szavazások is a blogon.. viszont meglepődtem, mert rossz kritika még nem jött, és igazából arra tudok építeni. :)

NA szóóval.. a kövi fejezethez lesz egy külön oldal is majd, a szereplők képei mellett, ahová majd a ruhákat, és a helyszín képeit felteszem.  ;)

Komiit írjatok :)

Puszim nektek, Jucii. :)

Eltűnt a varázs??

"Nem tartott sokáig az út,  és élveztem is, bár tudtam, hogy ami ezután következik, az felér  egy kiadós edzéssel."

Mint kiderült Blanca egy kivételes tehetségű, ám már visszavonult divattervező. Néhány darabja a megjelent nagyobb bemutatótok, de ezen kívül más nem tette híressé a nevét. Személy szerint nem is így képzeltem volna el... Amint az üzletbe értünk szemeimmel keresni kezdtem, a már nyugdíjas éveit igencsak taposó,idősödő, kicsit ősz hajú divatikont. Nagy meglepetés ért azonban, mikor megláttam a felénk tartó harmincas éveiben járható hölgyet. Elegáns vonásai voltak, hosszú barna haja a vállára hullott, barna szemeiben még mindig perzselt a szikra. Mire félúton összetalálkoztunk egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd Camille arcon csókolta őt. Nyilván ez abszolút baráti viszony jelentett. Nem is csodálom, hiszen ízlésük szinte teljesen megegyezett.

A kicsinek nem mondható szalon is gyönyörűen volt berendezve. Az egyik falon mindenféle díjak, elismerések, fotók és modellek képei díszelegtek. A helység közepén egy ízléses vörös ülőgarnitúra helyezkedett el, a másik falnál egy régi vágású paraván biztosította a teljes láthatatlanságot öltözködés közben a kíváncsi szemek elől. Mondani lehetne, hogy kicsit elüt a két stílus, de az összhatás igen kellemes.. A lágyan vajszínű falak pedig éles kontrasztot alkottak a vörös ülőgarnitúrával. Az ember a járólapra nem is figyel, ha belép ide, pedig valljuk be érdekes... A kövön fénycsíkok táncoltak ide-oda, ahogy a bolti lámpa fénye megvilágította, de ami mégis különleges volt ebben az egészben, hogy a falak világossága még jobban kiemelte a fekete járólapot, amin éppen álltam.

Blanca nem teketóriázott sokat, gyorsan, hadarva beszélt meg valamit Cammel én pedig csak álltam és bámultam még mindig a helyiséget. Mikor azonban Blanca felém fordulva végig mért, azonnal befejeztem az álmélkodást és készségesen Cam mellé álltam. Néhányszor végigfuttatta rajtam a szemét tetőtől talpig, majd a nyakába akasztott centivel megmérte a csípőmet - jobban mondva próbálta megmérni. Mivel ruhában néhány centi pluszban rám tekeredett, ezért kedvesen a paraván mögé tessékelt. Mikor már ruhámtól megszabadulva melltartóban és bugyiban álltam előtte, sikeresen befejezhette a mérést. Néhány pillanatig mélyen elgondolkozott, közben magában motyogott valamit és bólogatott hozzá egyre hevesebben, végül rám nézett, elmosolyodott és sietős léptekkel eltűnt a szemem elől.

Nem telt el két perc sem, se már a kezében egy gyönyörűen élénk színű ruhával tért vissza. Az állam is leesett a szépségétől. Nem gondoltam, hogy valaha is ilyen ruhában lesz alkalmam megjelenni bárhol is. Főként nem azt, hogy egy jó barátnőm 16. szülinapi buliján fogom viselni, ahol ki tudja hány ember lesz, akik ráadásul engem még csak nem is ismernek. De most ez foglalkoztatott legkevésbé...

Miután Camille is rábólintott a ruhára és megtaláltuk a megfelelő koktélruhát is a számomra, indultunk is haza. Vagyis Cam-ékhez. A nyüzsgés hatalmas volt. Igaz még van egy teljes nap a buliig, már szinte minden készen állt. A kertben egy hatalmas sátor volt felállítva, gyönyörűen körbevéve virágokkal. A rózsaszín és a fehér szín dominánsan körbefogta az egész helyszínt. Szívem szerint nem is mentem volna máshová, mivel annyira megfagyasztott a látvány, amit a szakemberek alig 4 óra alatt felépítettek.
Nem kellett nagyon keresnek a feliratokat, hiszen hatalmas betűkkel voltak felírva a szavak a sátor elejére.
" Camille és Tamara" alá pedig: "Quinceanera"
Nem igazán tudtam, hogy mi is ez valójában, nyilván errefelé így hívják az álombulikat. Én is örültem volna, ha lett volna egy ilyen bulim, de mégsem kértem ezt a hatalmas ajándékot a szüleimtől. Szerencsére ők nem is tudtak róla, hogy ez volt minden vágyam. De ezáltal egy picit az enyém is lesz az egész.

A napom tényleg úgy telt el, mintha egy fárasztó edzésen lettem volna túl. Igaz nem voltam túl sok helyen, de már a látvány önmagában is fárasztó volt. Sőt, amióta itt vagyok, azóta mindig nyűgösebb is vagyok. Pedig igazán hozzá vagyok szokva a sok napsütéshez és a meleg időjáráshoz.

Hamar felmentem hát a szobámba és nem nagyon tudott érdekelni a tény, hogy még alig múlt el 5 óra, az ágyamba dőltem. Alig, hogy félálomba szenderültem volna, már hallottam is a kopogást az ajtón. Mérgesen ugyan, de ezt egy cseppet sem mutatva ajtót nyitottam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy aki az ajtóm előtt áll, az nem más mint Pablo.

Egy egyszerű fekete izompóló és egy rövidnadrág volt rajta, amitől izmai még jobban kirajzolódtak. Nem legeltettem rajta sokáig a szememet, mivel azonnal csuklón ragadott és húzni kezdett maga után. Azonban néhány lépés után megtorpant, mivel valószínűleg észrevette, hogy semmilyen lábbeli nincs rajtam, a kő pedig nyár ellenére is eléggé hideg. 

Elmosolyodott és elengedte a kezemet, én pedig visszamentem a szobámba és felvettem a hozzám legközelebbi cipőt, mivel nem voltam hajlandó kikotorni az ágy alól a pink sarumat, ami pontosan illett a ruhámhoz. Utólag visszagondolva jobban tettem volna, ha inkább időt szánok rá és megkeresem, mivel azt a magassarkút vettem fel, amit a bárban is viseltem.

Nem is tudom miért, de hajtott a vágy, hogy megtudjam mégis mit akart tőlem Pablo, hogy ilyen sietősre vette a figurát. Általában ő a laza helyi vagány csávó, de ez most nem látszott rajta, és mintha egy picit ideges is lett volna. 

Miután végre visszaértem hozzá már indult is tovább, közben magában mosolygott. A néhány pár lépcső után el is értünk a nappaliba, ahol minden a feje tetejére állt az elmúlt néhány perc alatt. Mikor alig 10 perce felmentem az emeletre, még minden a helyén volt, erre most pedig a bútorok szanaszét tolva, némelyik teljesen a falnak támasztva árválkodott, szabadon hagyva ezzel az egész nappali területét, ahol éppen Cam beszélt meg valami fontosnak látszó dolgot Pablo haverjaival.

Amint közelebb értünk hozzájuk, Mateo cinkosan elmosolyodott, amit ugyanúgy nem tudtam mire vélni, mint ezt a nagy zűrzavart. Camille is felénk fordult, majd csípőre tett kézzel csúnyán nézett rám.
- Most meg mi van? - kérdeztem tőle ártatlanul, miközben próbáltam kicsire összehúzni magam.
- Hát főpróba van.. te meg táncolsz.. Stimm?? - nézett rám úgy, mint egy ötévesre.
- Mi?? Nekem most táncolnom kellene?
- Nem csak kellene, hanem kell is.. - szigorú pillantása elől nem volt menekvés, és már bele is törődtem, hogy hiába is kezdenék el kötekedni vele, semmi esélyem a győzelemre.
- Na rendben.. És mit táncolunk? Vagyis.. pontosabban, kivel táncolok? - sóhajtottam nagyot.
- Ott áll melletted - nevetett fel Mateo.

Tompán rémleni kezdett, hogy ki is áll jelenleg mellettem, de nem tetszett egy cseppet sem. A tény, hogy Pabloval kell táncolnom kicsit sem volt ínyemre. Talán csak előítéletes vagyok vele szemben, vagy nem is tudom.. Eddig nagyon bejött, de talán csak azért, mert egy álomképnek hittem. Most viszont, hogy Cam szerint érez valamit, akármit is.. Nem is tudom..  Eltűnt a varázs.. Nem vonz annyira, mint eddig.. Most, hogy talán egyetlen szavamba kerülne és megkapnám őt rájöttem, hogy nem is vágyok rá.. Csak az volt a célom, hogy elcsábítsam.. És ahogy látom, ez sikerült is..
- Ez csak valami vicc ugye? - nevettem fel.
- Miért lenne vicc? - kérdezte mérgesen Pablo, majd azzal a lendülettel ki is kacsázott az ajtón.

Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy az én kis megjegyzésem okozta ezt a feszültséget. Vagyis Pabloban keltett feszültséget. Nem akartam én megbántani őt, sőt.. Ő lenne az utolsó személy a jelenlegi társaságból, akit bántanék. Egy gyors elnézést kérő pillantást vetettem Camillera, majd Pablo után vetettem magam. Magassarkúban eléggé nehézkes volt a nagy sietség, de muszáj volt megmagyaráznom az előbbi szavaimat.
Pablot a kertben értem utol. A fű eléggé hosszú volt, de én még mindig rendíthetetlenül haladtam Pablo felé, aki nekem háttal állt a sövénynél. Bizonyára hallotta, hogy jövök, de nem fordult meg, amit majdnem hangos szóval is megköszöntem neki. Nem bírnám elviselni a fájdalmat, amit a szemében látnék saját magam miatt.

- Pablo.. - kezdtem.
- Tudod mit? Ne is mondj semmit se.. - fordult meg hirtelen, majd rám nézett. A szemében nem fájdalom ült, hanem valami egészen más dolog...