Első fejezet

Sziasztok, bogárkáim! :)

Meghoztam a második kötet első fejezetét, bár ez inkább egy bevezetőnek felel meg. 

Remélem legalább annyira fogjátok élvezni, mint az előzőt!

Puszillak titeket és várom a véleményeket!

Jó olvasást.

Jucii. :)

Mindig is korán kelő típus voltam. Ez most sem volt másképp. Fél hatkor már a szobámban pakoltam a tegnap vásárolt ruháimat a helyére. Hihetetlen, hogy mennyi felesleges dolgot össze tudok vásárolni. Minek nekem egyáltalán túrabakancs?? Életemben nem voltam még túrázni, nem hogy komplett felszerelést vegyek. No, nem baj. Egyszer úgyis elajándékozom valakinek.


Kinéztem az ablakomon és boldogan láttam, hogy süt a nap. Bár ez nem volt meglepő, hiszen itt mindig süt a nap. Mégis szükségem volt a saját szemem általi biztosításra.
Visszasétáltam a szekrényemhez és kivettem belőle egy sortot és egy mell alá érő ujjatlant, aztán kihalásztam a papucsomat az ágyam alól, amit jó szokás szerint mindig berúgok alá, és már szaladtam is le a lépcsőn.
Rosio, a házvezetőnő, már javában benne volt a mai munka kiosztásában, de mikor meglátott egész elsápadt.
- Señorita Veronica, mély tisztelettel megjegyzem, hogy elég hűvös az idő az ilyen lenge öltözékhez - mosolygott rám félénken.
- Ne aggódjon Rosio, futni készülök. Nem látta a cipőmet? Fent a szobámban nincs... - túrtam a hajamba, miközben körülnéztem, de csak a makulátlanul csillogó járólapot láttam körös-körül. 
- Nem volt önnél, mikor hazajött az edzésről, kisasszony. 
- Akkor a kocsiban lesz, köszönöm! - mosolyogtam rá, és elindultam a garázs felé. Útközben láttam, hogy két fekete autó a birtok felé közeledik. Biztos apuhoz jönnek megint megbeszélésre. 
A garázsban lekaptam a kulcsot az akasztóról és kivettem a sportzsákomat az autómból, aztán gondosan visszazártam és ledobtam a táskát a földre. Hamar megtaláltam benne a cipőmet, sőt benne volt az iPodom is.
Bekapcsoltam az egyik kedvenc zenémet és felvettem a cipőmet. Mikor kiértem a garázsból az autók már a ház előtt parkoltak és nem lepődtem meg, hogy megint Marco apja, valamint maga az említett személy is kiszállt a kocsiból. A második autóból két, nekem idegen ember került ki. Mindketten jól öltözöttek voltak. Sebtében megállapítottam róluk, hogy csak is apu kilátásban lévő hatalmas üzleti fogása miatt jelenhettek meg ma ennyien a házunknál, hiszen apu sosem intézi itthon az ügyes-bajos dolgait.
Nem mentem oda hozzájuk, inkább megkezdtem a korai futásomat. Minden reggel korán kelek és mielőtt még nagyon tűzni kezdene a Nap közrefutom a birtokot. 
A munkások már mosolyogva várnak engem, hiszen tudják, hogy sohasem hagyom ki a kocogást. A fülemben még mindig szólt a zene, én pedig egymás után kapkodtam a lábaimat a füvön, ahogy elértem a szőlőst. A legkülső sorban futottam végig, majd fordultam és a hátsó kertbe érkeztem, ahol apu éppen Rosio-val vitatkozott valamin.
A fülhallgatómat azonnal a sortom zsebébe süllyesztettem és füleltem, hátha elkaphatok néhány szófoszlányt, de próbálkozásom hasztalannak bizonyult, hiszen megérkeztek apu tárgyalófelei. 
Miközben elmentem mellettük Marco igencsak megbámult, azt hiszem, ez már szokásává vált. Apunak mosolyogva adtam egy puszit, aztán elnézést kérve az uraktól újra a garázs felé vettem az irányt.
- Kicsim! Ha már úgyis a garázs fele mész, kérlek szólj Martinnak, hogy mossa le a kocsimat - mosolygott rám.
- Persze, apu! 


A garázshoz érve jutott el a tudatomig, hogy fogalmam sincs, ki az a Martin. Talán az egyik új tagja a személyzetnek? 
A garázsban levettem a cipőmet és csak akkor vettem észre, hogy az én autómra is rá férne már egy csutakolás. Gyorsan az órára pillantottam, és mivel még nem volt hét óra sem, gondoltam belefér egy kis autókényeztetés.


Kiálltam a garázsból és előhoztam a slagot, majd az autósampont. Először az egész kocsit lemostam vízzel, utána pedig behaboztam, vagyis... Énrajtam több hab volt mint a kocsin, de ez így volt szokás, ha már egyszer semmi tapasztalatom nincs az autómosásban. 
Tudom, nem egészen érthető, hogy miért nem bízom ezt a munkát is valamelyik alkalmazottra, de az egész családom tudja, hogy az én kicsikémet csak és kizárólag én moshatom le. Utálom, hogyha mások pakolnak helyettem, ha mások csinálják meg az én munkámat vagy ha akármit is helyettem csinálnak meg. Én is ember vagyok. Attól, hogy az apám gazdag és valószínűleg mindenki elkényeztetett csitrinek tart, még nem vagyok az.  Megpróbálom kivenni a részemet a munkából idehaza is, bár kevés sikerrel, mivel Rosio nem sok mindent enged. Viszont az otthonban engednek munkálkodni. Ott nem érdekel senkit sem, hogy gazdag családból származom-e vagy a legszegényebből, hogy van-e jachtunk vagy éppen alig van fedél a fejünk fölött. Ott csak én vagyok. Csak én.


A hátam mögül mély nevető hang hallatszódott, mire azonnal hátra kaptam a fejemet és meg is pillantottam a hang gazdáját. Letettem a kezemből a slagot és megálltam vele szemben, de tartva a három lépés távolságot.
- Tudod, hogy ez magánterület? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben még mindig magamban füstölögtem, amiért kinevetett.
- Tudod, hogy én itt dolgozom? - nevetett megint, miközben újra végig nézett rajtam.
- Itt lakom, mióta az eszemet tudom. Mégsem láttalak itt még soha. MI ez, ha nem a bizonyíték arra, hogy az imént hazudtál? - néztem fel rá dühösen.
- Kérem tisztelettel a kisasszonyt, hogy vegyen vissza, ugyanis semmi oka nincs a felháborodásra. Valamint... Nem hazudtam. Valóban itt dolgozom... Mától - fejezte be és hátat fordított nekem.


- Mégis mit képzelsz magadról? - kiáltottam utána.
- Parancsolsz? - fordult vissza gúnyos mosollyal az arcán.
- Hogy mersz nekem hátat fordítani? - dühöngtem. Nem volt szokásom a személyzettel veszekedni, ám ez az idegen mégis kihozott a sodromból.
- Miért, talán megfosztasz a saját akaratomtól is? 
- Az előbb kinevettél, most meg... - mutattam felé. - Még gúnyolódsz is...
- Azért nevettelek ki, mert nevetséges voltál, nem másért. Nem sűrűn találkozik az ember egy olyan multimilliomos csemetével, aki azzal van elfoglalva, hogy autót mosson, ahelyett, hogy mondjuk... Hm.. Valami puccos helyre menjen az összes elkényeztetett barátnőjével - válaszolta teljesen higgadtan.
- Köszönöm a megítélést, igazán hízelgő, kedves ... - hagytam félbe a mondatot, mivel a nevét még mindig nem tudtam.
- Idegen... - mosolygott rám rejtélyesen.
- Nagyon vicces... Igazán mehetnél a dolgodra, ha már egyszer ezért vagy fizetve - piszkálódtam vele.
Nem szólt semmit, csak újra hátat fordított és elment ugyanabba az irányba, ahová az előbb is indult, én pedig folytattam az autómosást. 


Néhány apróbb simítás után az autóm már teljes pompájában tündökölt. Jó ötletnek tartottam, hogy kint hagyjam a napon, egy picit leszáradni, addig is le tudok zuhanyozni.
Mezítláb szaladtam fel a lépcsőn és rontottam be a szobámba, azzal a lendülettel feltéptem a fürdőajtót és lekaptam magamról a felsőt, miközben megengedtem a zuhanyt. A forró víz kissé ellazított, a hajam pedig vizes lett, úgyhogy kénytelen voltam már az egészet bevizezni, ha azt akartam, hogy jól álljon. 
Hamar készen lettem, a hajamat gyorsan megszárítottam. Körbenéztem a gardróbomban és eldöntöttem, hogy egy virágos miniruhát veszek fel. 
Gyorsan a táskámba tettem a bankkártyámat és a telefonomat, aztán már indultam is lefelé.
Mikor leértem nem láttam apuékat sem a teraszon, sem a nappaliban, ezért úgy döntöttem, hogy majd Rosio szól neki, hogy elmentem.


Mikor kiléptem a házból megpillantottam  egyetlen drága húgomat, aki a változatosság kedvéért megint Marco körül lebzselt.  Nem tetettem róla, hogy automatikusan mosolyra húzódott a szám, mikor megláttam a röhejes jelenetet. Marco ügyet sem vetett Violára. Azért ez csak jelent valamit. Nem mintha enélkül nem tudnám, hogy értem van oda, de azért jó tudni, hogy mégis van olyan, akit nem lehet megvenni néhány szőke hajtinccsel és egy  bárgyú vigyorral. 


Ahogy jobban körülnéztem láttam, hogy apuék pont a szőlőből tartanak felénk, így gyorsan irányt váltottam és feléjük igyekeztem. 
- Hová készülsz kicsim?? - nézett végig cseppet sem hétköznapi öltözékemen.
- Lucashoz megyek... Tudod, ma van az aukciós nap. Muszáj ott lennem. 
- Egyedül mész? - nézett rám kétkedve. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - akadékoskodott.
- Máskor is voltam már egyedül az intézetben és láss csodát, még mindig itt vagyok! - bosszankodtam, hogy már megint gardedámot akar velem küldeni. 
- Akkor nem voltak ott annyian, mint most lesznek, kicsim! Majd valaki elkísér. 
- Én szívesen elmegyek veled! - hallottam meg Marco hangját mögülem.
- Ha veled kell mennem, akkor inkább el se megyek... - fordultam felé gúnyos mosollyal az arcomon. 
- Kicsim, ez nem volt szép! - nézett rám szigorúan. - Persze, hogy elmegy veled, Marco! - veregette meg az említett vállát.
- Remek nap lesz! - mondtam a lehető legtöbb iróniával a hangomban és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy percet sem fogok tudni az öcsémmel tölteni.

Írj komit! *-*