Negyedik fejezet

Sziasztok, drága olvasóim! 

Tudom, rengeteget késtem és most nem is húzom az időt a magyarázkodással... Az említett regionális versenyen 7. helyezést ért el a csapat, ami azért nem is olyan rossz...

Előre szólok, hogy a fejezet nincs még bétázva (technikai okok miatt).

Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek ki az az "M.". tehát komiban vagy chaten írjátok meg a tippjeiteket. :)

Köszönöm, hogy még mindig olvastok, nagyon hálás vagyok! :)

Millió puszi, Jucii.

"Az élet apró dolgai ezek, nekem mégis mindegyik a lételemem."

A reggelemet, mint általában ma is futással kezdtem. A délelőttöm nagy részét pedig a kertben töltöttem. Régóta tervezgetem, hogy kellene egy szökőkút és egy rózsalugas is a teljes összképhez, persze apu erről hallani sem akar. Ki nem állhatja a virágaimat. A gyönyörű, mindenki által csodált napsárga virágaimra rá sem néz. Úgy megy el mellettük, mintha ott sem lennének. Minden apró növényre érzéketlen. Persze erre rá lehetne húzni azt a közhelyet, hogy férfiból van, de mégsem.. A férfiak sem lehetnek ennyire érzelemmentes lények...


Éppen a metszőollómat vittem be a garázsba, mikor egy eddig sohasem látott autó parkolt le a kapu előtt és nyomta meg a kapucsengőt. Rosio azonnal sietett is ki az ajtón, de még idejében észrevettem és leintettem őt. Nem kell mindent szegény idős nőnek csinálnia. Igazán meghálálhatom a sok évnyi törődést, amit kaptam tőle az életem során.
A kapuban valamiféle futár állt, a kezében egy irattartót szorongatott, a másikban pedig tollat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat itt.
- Veronica Márquez? - kérdezte rekedt hangon, mire én bólintottam.
Felém nyújtotta az aláírásra váró dokumentumot, amin rajta volt a nevem, a lakcímem és valamiféle nem az országhoz tartozó cím is.
Amint visszanyújtottam neki az irományt, már indult is az autó felé, már azt hittem, hogy elmegy. Ezzel szemben kivett egy hatalmas csokrot a hátsó ülésről és felém nyújtotta. Megszeppenten vettem ki a kezéből a hatalmas csokor fehér rózsát és próbáltam megtartani. Sietősen búcsúztam a szűkszavú futártól, majd a ház felé vettem az irányt. Sajnos nem sokat láttam a csokortól, úgyhogy lehettem az előtérben lévő asztalra. Rosio természetesen már ott volt és mosolyogva nézte, ahogy ténykedek. Nem sokkal ezután három méretes vázát állított az asztalra.
- Köszi! - pillantottam rá hálásan és elkezdtem vízbe tenni a méretes halmot.
Körülbelül a felét vízbe tettem már, mikor a kezembe akadt egy kis fehér boríték. Nem tudtam mi lehet benne, így hát kibontottam. Egy rózsaszín lapocskán a következő kézirat állt:


" Napról napra gyönyörűbb vagy. Mindent sajnálok. Őszinte hódolattal: M. "


- Mi van rajta, drágám? - nézett rám kérdő tekintettel Rosio, mire felé nyújtottam a kis lapocskát.
- Egy biztos. Nagyon elcsavartad ennek a fiúnak a fejét! - nevetett fel, mikor elolvasta. - De most nyomás, az ebéded tálalva. Hogyne.. Ilyenkor ez már nem is ebéd, hanem uzsonnaféle. Apád már elment. Még van néhány megbeszélnivalójuk. Viola kisasszony már nagyban készülődik. Rám parancsolt, hogy pontosan 38 perc múlva menjek fel hozzá és segítsek kiválasztani a ruháját. Na de én?? - motyogta mellékesen az orra alatt.
- Nyugodj meg! Nem kell mást csinálnod, csak bólogatni. Úgyis azt vesz fel, amit akar. Ahogy belőle kinézem, egy tüllel borított babarózsaszín báli ruhát akar majd magára cibálni. De kérlek, arról beszéld le! - mosolyogtam Rosio-ra melegen.


Az ebédlőasztalon tényleg csak egy személyre volt terítve. Meglepett, hogy így elment az idő. Bár a délelőtt folyamán Lucasnál is voltam, úgyhogy már nem is annyira vészes. Közben a kezemre néztem, és láttam, hogy még mindig a földtől és a rózsáktól piszkos, ezért úgy döntöttem, hogy majd a partin eszek. Még fel sem értem a szobámba, már a lépcső tetején vetkőzni kezdtem, hogy minél hamarabb a forró, tisztító zuhany alatt lehessek, így nem nagyon figyeltem arra, hogy járkál-e valaki rajtam kívül a hatalmas ház folyosóján. A pólóm már nem volt rajtam, a cipőmet is lerúgtam és a kezemben vittem tovább, majd a melltartóm kapcsához nyúltam, hogy kikapcsoljam, ám ekkor egy torokköszörülés hangzott valahonnan a hátam mögül, amire automatikusan 180 fokos fordulatot tettem.
- Ne haragudj, én nem... - kezdte Martin és hátat fordított nekem, miközben magyarázni kezdett. - Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, jön érted valaki kocsival, a húgoddal mész vagy kiálljak majd a sajátoddal?
-Hm.. Köszönöm, nagyon aranyos tőled, és megfordulhatsz! Visszavettem a pólót - nevettem fel látva, hogy mennyire zavarba jött majdnem meztelen felsőtestemtől. Az viszont meglepett, hogy ez engem egy cseppet sem zavart.
- Nos, tehát akkor mi legyen? - nyelt nagyot miközben újra felém fordult.
- Azt hiszem, hogy értem küldenek majd apuék. Nem szükséges fáradnod. Szerintem nyugodtan haza is mehetnél akár.
- Sajnos ez nem így megy. Nekem még van néhány elintézni való dolgom - vakarta meg a fejét, miközben újra és újra tetőtől talpig végigmért.
- Rendben - mosolyogtam rá.
- Rendben - válaszolta zavartan.
- Hát akkor... - vontam fel a szemöldökömet.
- .. majd holnap találkozunk - fejezte be a mondatomat. Ő a lépcsőn indult le, én pedig végre beléptem a szobámba.
A fürdőben megengedtem a zuhanyt, majd visszamentem rázárni az ajtót, és hirtelen felkiáltottam: Basszameg!


A forróvíz kicsit kitisztította a fejemet, így már előre tudtam tervezni az este további részét. Persze addig világos volt, hogy Camille néni partit tart, ahová az egész családot meghívta. Ugyan nem tudom, hogy miért hívta meg anyut, de ő is ott lesz az eseményen. Sőt, mi több, ő viszi el a drága szeme fényét, Viola-t. Akárhányszor valahová megyünk, kétségem sincs afelől, hogy Viola és anyu együtt fog érkezni. Persze nem csodálom. Viola olyan, mintha anyu fiatalított mása lenne. Nem mintha anya olyan öregnek nézne ki, sőt, egyáltalán nem látszik rajta, hogy majdnem 40 éves.
Ahogy végeztem a zuhannyal és a hajmosással, már mentem is vissza a szobámba és a gardróbomban kezdtem kutatni a megfelelő ruha után. Persze már tegnap este Rosio előkészített nekem egy hosszú, kék szaténestélyit, de semmi kedvem nem volt azt felvenni. Igazából ma este hódítani akartam. Annyi bókot begyűjteni, amennyit csak lehet és annyi szemet magamra vonzani, ahány csak létezik. Persze reálisan gondolkozva ez cseppet sem kivitelezhető, mégis úgy éreztem, ma lehetek egy kicsit Viola-sabb. Na nem a rózsaszínságát fogom kölcsönvenni, hanem a merészségét.
A húgom váltig állítja, hogy amit ő felvesz, vagy egyáltalán megvesz, az menő, már attól, hogy rajta van. Állítom, hogy születése előtt is inkább az önimádás, mintsem a mások iránti érzelmek voltak nála a dominálóak.


Hála a széleskörű választéknak, a ruhaválasztás nagyon elhúzódott. Végül egy egész kivételes darab mellett döntöttem, ami nem igazán volt feltűnő, bár annál szexibbnek éreztem benne magam.


Egy szál fehérneműben indultam a fürdőbe, ahol aztán néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kivasalom a hajamat. Persze először megszárítottam, majd némi időbe került, amíg a göndör fürtjeimből egyeneset varázsoltam, de úgy gondoltam megérte.
Ha már megadom a módját az esti partynak, akkor legyen emlékezetes! - döntöttem el magamban és elővettem a piperetáskámat, amit a szimpla hétköznapokon messzire elkerülök. A megszokottól eltérően ma kifejezetten ki akartam emelni magamon mindazt, amit csak lehetett. A szemhéjamra egy sötét, már-már majdnem teljesen fekete púder került, az ajkaimra pedig egy leheletnyi vörös színt kentem, amire még jött az áttetsző szájfény.
A végén az igazi csábító alkotásomat egy kis szempillaspirállal koronáztam meg, ami egyébként a mindennapi életben is nélkülözhetetlen a sminktáskámból.


Mivel a fürdőben már nem volt több teendőm, így a cipős-szekrényemhez mentem, ahol kiválasztottam az egyik régebbi darabomat, ami tökéletesen illett a szintén tollakkal díszített ruhámhoz. Még nem vettem fel, mivel nem akartam feleslegesen kopogni a padlón, szóval a kezemben vittem ki és tettem a földre, az ágyam előtt.
Harisnyát, mint általában, most sem vettem fel, ennek két oka van. Az első az, hogy biztosan kiszakadna az első 10 perc után, akkor pedig bajlódhatok a levételével, a második pedig, hogy a nagy hőség miatt valószínűleg csak kipattognék tőle.
Óvatosan felvettem a ruhát, majd a melltartóm pántjait kezdtem el lecsatolni. Én bolond, hátravetettem a vállamon a már kicsatolt pántokat, és csak ezután döbbentem rá, hogy hátul bizony nem tudom kivenni a kapocsból a másik oldalát. Persze borzalmasan mérges voltam magamra, amiért még több időt elvesztegettem, így nem vettem le a ruhát és szedtem le magamnak a két pántot, hanem Rosioért kiáltottam.
Amint megszólaltam eszembe jutott, hogy az ajtóm bizony zárva van, úgyhogy azon nyomban oda siettem és szélesre tártam, hogy be tudjon jönni. Néhány percig álltam a tükör előtt és próbáltam magam levadászni a nem kívánatos darabokat, de nem sikerült, így feladtam és inkább az ékszerek kiválasztására szántam a maradék időmet. Mivel  a ruhám magában is díszes volt, nem láttam okát külön nyakéket felvenni, de a fülbevalót elmaradhatatlannak ítéltem meg, tehát egy méretben és színben is egyaránt megfelelő fekete darab mellett döntöttem.
Amint az ékszer a helyére került, az ajtókereten valaki kopogott, majd néhány másodperc múlva besétált rajta Martin. A tükrömből láttam, ahogy felém közelít, mire azonnal megdermedtem.
- Hát te? - fordultam felé értetlenül.
- Rosio-ért kiáltottál - felelte magyarázatként, szemét jópárszor végigjáratta rajtam.
- És..??
- Rosio nem érezte túl jól magát, ezért elment lepihenni. Nem akarta, de nem adtam neki más lehetőséget és szavamat adtam neki, hogy addig tartom a frontot, amíg valamivel jobban nem lesz - mosolygott rám. Milyen aranyos.... - Szóval miben segíthetek? - nézett körbe a szobában, miközben a nadrágjába törölte a kezét.
- A pántom... - fordultam neki háttal. - .. le kellene venni - pirultam el elég rendesen.
Nem válaszolt, csak közelebb lépett, a hajamat a vállamon átvetette, majd kezét a lapockámon keresztül lecsúsztatta a kapocsig, ahonnan könnyedén kiakasztotta az első pántot. Ujjával óvatosan végigsimított a ruha szegélyén, majd a másik pánthoz nyúlva azt is lekapcsolta. Közelebb hajolt, forró leheletét már éreztem a bőrömön, mikor azonnal megfordultam.


- Köszönöm! - akartam mondani, de hirtelen egy szó sem jött ki a torkomon. Hatalmas kék szemeibe nézve elámultam. Akkora vágyat keltett bennem egyetlen érintésével, amekkorát eddig senki iránt sem éreztem. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, miközben a tekintete a szemeim és ajkam között ugrált. A kezét, ami hátamon volt, most előre vezette és a kulcscsontomon kúszott fel, egyenesen a nyakam ívére.
Néhány pillanatig tétovázott, aztán ajkait óvatosan az enyéimhez érintette. Elmondhatatlan érzés tört rám, és azonnal többet akartam. Egyik karommal átöleltem a nyakát, míg másikat mellkasán pihentettem. Martin a másik kezével a derekam után nyúlt, majd vadul magához rántott, így testünk összepréselődött.
Szenvedélyesen csókoltam őt, miközben éreztem, hogy a vágy egyre jobban korbácsolódik benne is. Mellkasát ölelő karomat most felcsúsztattam az arcára, majd a tarkóján túrtam sűrű, barna hajába.
A nap még bőven az égen volt, de úgy éreztem, hogy csukott szemhéjamon keresztül egyre sötétebbnek sejtem a szobát, majd a vaksötétből hirtelen hatalmas fényesség támadt, mintha minden fehér lenne körülöttem, szinte égette a szemeimet. Néhány másodperccel később a vakító fehérség visszaváltozott a szoba békés, narancsos árnyalatára, végül teljesen barnásra.
Csókunkat levegőhiány miatt szakítottuk meg. Eszembe sem jutott ezidáig, hogy mit is művelek én itt tulajdonképpen egy alkalmazottal. Majd a tudatlanságomból egy éles hang rántott ki, ami a fejemben szólalt meg. Mit csinálsz?? Ezt nem teheted! 


Amint fény gyúlt a fejemben, azonnal hátráltam egy lépést, majd hirtelenjében még kettőt, aminek következtében beleütköztem az ágyam szélébe, és minden kétséget kizáróan rá is zuhantam volna, ha Martin az utolsó pillanatban el nem kap. Valószínűleg fülig vörösödtem, de azt nem tudtam, hogy Ő mennyire érzi magát zavarban, mert kerültem a tekintetét. Mindenhová szívesebben néztem volna, de sajnos nem tudtam, mivel néhány centire lévő arca csak úgy vonzotta a pillantásomat.
Arcára elégedettség és némi szomorúság ült ki. Szemei még mindig rettentően csillogtak, szája sarkában apró mosoly bujkált.
Újfent derekamon pihenő karjával szorosabban ölelt, míg másik kezével leheletfinoman végigcirógatta szabad jobb kezemet a vállam csúcsától egészen a csuklómig, majd vissza, miközben tekintetével végig követte a mozdulatot. A hideg futkosott a hátamon az érintésétől, a belsőm teljesen beleborzongott.
Derekamat ölelő keze felkúszott egészen az állam vonaláig, óvatosan megemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni és elmosolyodott. Néhány másodpercre ismét elveszítettem a józan eszemet, de aztán erőt vettem magamon, és finoman eltoltam magamtól, majd sietősen elléptem mellőle, immár arra is ügyelve, hogy ne botoljak meg semmiben. Hallottam, ahogy felém fordulva nagyot sóhajt, majd távolodó lépteinek zaja ütötte meg a füleimet.
Azon nyomban 180 fokos fordulatot vettem és utána iramodtam.
- Várj! - kaptam az utolsó pillanatban a kezét, mire megtorpant.
Nem szólt semmit, csak szomorú tekintettel felém fordult, és kérdőn nézett rám.
- Ez, én nem tudom, mi volt... Ne haragudj, én nem ilyen vagyok... Tényleg... Én... - kezdtem mentegetőzni.
- Ebben mindketten nyakig benne voltunk - küldött felém egy félmosolyt.
- Ha ezt apu megtudja... Sőt, ha bárki megtudja... Téged kirúgnak!! - suttogtam halkan, félve néztem rá.
- Ezek szerint az lenne a legjobb, ha a kettőnk titka maradna - fordult egész testtel felém, és egyre közelebb araszolt.
- Valóban, viszont ha ezt folytatod a nyitott ajtónál, akkor több mint valószínű, hogy a fél ház tudni fogja... - tértem ki az útjából és még szélesebbre tártam az ajtót előtte, jelezve, hogy igazán magamra hagyhatna.
- Nincs is itthon senki sem - ellenkezett hevesen.
- Rosio és Viola neked senkik?? Érdekes... - fontam keresztbe a kezeimet a mellkasomon.
- Rosio sosem ártana neked. Viola pedig már nincs itthon, elment az édesanyáddal néhány perccel azelőtt, hogy feljöttem volna.
- Úristen! A party... Teljesen elfelejtettem...
- Én azt azért nem mondanám... Eléggé kiöltöztél, úgyhogy csak észben tartottad - nézett végig hosszú lábaimon, amit a rövid fekete ruhám csak még jobban hosszított.
- Mennem kellene nekem is... - indultam a cipőim felé, amik még mindig a földön álltak, egyik időközben eldőlt. Gyorsan belebújtam a magassarkúimba, aztán magamhoz vettem a kistáskámat, amiben a telefonomon, némi púderen és papírzsebkendőn kívül csak a hitelkártyám és a személyim volt, aztán megelőzve Martint az ajtó felé igyekeztem.
- Mivel mész? - kérdezte mosolyogva.
- Azt hiszem a sajátommal. Mivel eddig nem úgy tűnt, mintha küldtek volna akárkit is értem... - sóhajtottam nagyot.
- Ha szeretnéd, elviszlek... Aztán édesapáddal hazajössz - ajánlkozott, én pedig úgy éreztem, hogyha még néhány percig kettesben lennék vele egy szűk légterű autóban, akkor nagyon könnyen megismétlődhetne az előbbi incidens.
- Köszönöm, nem szükséges. Viszont Rosio-ra ránézhetnél néha.. Nem szeretném, hogyha valami baja lenne - indultam el lefelé a lépcsőn, az előcsarnokban viszont megtorpantam. Az asztalon ott állt a három méretes váza, tele a rózsákkal, én pedig nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek hozzájuk, és ne szagoljak bele egyenesen a csokor közepébe. Bár a helyiséget szinte belengte a mámorító virágillat, nekem még ennél is több kellett. Boldogan húztam ki a hozzám legközelebb eső csokorból egy szálat, majd önfeledten  csavargatni kezdtem két ujjam között.
- A rózsa a kedvenc virágod? - kérdezte hirtelen mögülem Martin, amire megrezzentem. Hátra fordulva láttam, ahogy hanyagul a korlátnak dől, mennyire otthon érzi magát.
- Nem, nem a kedvencem... A tűzliliom a kedvencem, de sajnos itt nem honos. Persze, mesterséges körülmények között, félárnyékos helyen megélne, de nem szeretem úgy látni.. Ez volt az első virág, amit... - kezdtem volna csacsogni, aztán eszembe jutott, hogy nem mondhatom el minden apró titkomat egy idegennek, sőt, már rég el kellett volna indulnom is.
- Amit? - kérdezett rá legnagyobb meglepetésemre. Valóban érdekli, hogy miért fontos nekem annyira egy virág?
- Amit olyasvalakitől kaptam, aki az egyik legfontosabb személy volt és lesz is mindig az életemben - néztem rá és apró mosolyt küldtem felé. Szemében szomorúság és elégedetlenség csillant, így hozzátettem: - Az öcsémtől - mire láthatóan kicsit felengedett.
- Ezért kertészkedsz annyit?? - óvatoskodott.
- Ő nem lehet velem... - szomorodtam el, és automatikusan a vázák melletti képre kaptam a tekintetem, amin az öcsémmel voltam lefényképezve. - Minden virág, minden ami természetes, minden ami valahogyan a segítséghez fűződik, őrá emlékeztet. Tudom, hülyeségnek hangzik, hiszen akkor mehetek el hozzá amikor csak akarok, ennek ellenére akkor sem vagyok teljes, hogyha mellettem van. Ahhoz több kellene. Hogy itthon legyen, hogy reggel mikor felkelek, ő még félálomban mászkál a konyha és a nappali közötti kis folyosón, mikor tanulni akarok idegesít, mikor levelet kapok, kikapja a kezemből és elszalad.... - csuklott el a hangom az olyan emlékképek felidézésekor, ami egykor talán megtörténhetett volna, de sosem történt.
- Sajnálom.. Minden rendben? - lépett mellém, én pedig már rutinszerűen bólintottam és a rózsát az asztalra téve indultam a kijárat felé.
- Valószínűleg későn érek haza... Ha megkérlek, maradnál és figyelnél Rosio-ra? Persze használhatod a vendégszobát. Apunak majd szólok. A mai napot úgy vesszük, hogy 24 órás szolgálatban voltál - mosolyogtam rá. - Na mit szólsz??
- Hát persze, hogy figyelek rá, hiszen olyan, mintha  a második anyám lenne... - kuncogott - A pénzre pedig nincs szükség, viszont hazatelefonálnék, még a végén édesanyám azt hiszi, hogy valami bajom történt, a húgom akkor viszont nagyon kiakadna.
- Igeeen... Én is így érzem néha. Persze, használd nyugodtan a telefont. Azt hiszem, tudod, hogy hol van. Most megyek, szia.
- Vigyázz magadra! - búcsúzott.


Nem néztem hátra, most már így is késésben voltam, szerintem apu már nagyon aggódik értem. Bár semmi oka nincs rá, hiszen ha akartam volna, már elköltözhettem volna itthonról. Persze valószínűleg akkor is nagyon kiakadt volna.
Ahogy leértem a lépcső láttam, hogy az autóm már kint áll. Ugyan nem mondtam Martinnak, hogy készítse elő, mégis előrelátó volt és megtette. Gyorsan bepattantam a volán mögé, persze előbb levettem a hatalmas sarkú cipőmet, mivel utálok magassarkúban vezetni, viszont hordani imádom őket. Ettől igazán nőiesnek érzem magam, minden helyzetben.
Az autóm halkan indult el, halkabban mint általában szokott. Valószínűleg ez a pozitív változás is Martin keze munkájának volt köszönhető. El ne felejtsem majd megemlíteni neki.


A majd 40 perces utat, röpke 25 perc alatt tettem meg, megjegyzem a megengedett sebesség majdnem kétszeresével hajtottam. Camille néniék háza előtt gyorsan leparkoltam, a cipőimet felvettem, a táskámat kézbe kaptam és elindultam a bejárat felé.
A nappaliban és a konyhában sürögtek-forogtak a személyzet tagjai, én pedig mosolyogva köszöntem nekik, miközben végigmértem az igencsak csicsásra díszített helyiséget. Eszembe nem jutott volna, hogy a kávébarna berendezési tárgyakhoz rózsaszín díszítést készítsek, de ízlések és pofonok.
Ahogy beljebb értem már láttam a hátsó kertben a fényeket, és az egyik férfi is felém igyekezett, nagy lelkesedéssel fogadott, majd intett, hogy kövessem, valószínűleg szóltak neki, hogy kit kell keresnie. A másik alternatíva pedig az volt, hogy feltűnt neki, egyedül én vagyok partihoz öltözve, mégis a személyzet tagjait gyarapítom egy ideje, annak ellenére, hogy úgy ismerem a járást, mintha haza járnék ide.


Kint egy nagyobb tömeg fogadott, akiket szinte nem is ismertem. Persze, apu rögtön felém sietett, de nem szólt semmit, csak mérgesen nézett rám, mire én automatikusan mentséget keresve annyit mondtam, hogy azt vártam, hogy értem küldjenek valakit, ami tulajdonképpen valamilyen szinten igaz is volt. Láttam, ahogy tekintete megenyhül, miközben fújtat egy nagyot és a népes gyülekezet felé fordul, akik eddig minket tanulmányoztak elég feltűnően. Nem hiába, mivel eddig volt mentségem, kibúvóm az ilyen rendezvények alól. Egyszerűen annyit kellett mondanom az edzésről hazajövet, hogy nagyon elfáradtam - ami egyébként teljes mértékben igaz is volt - és mindenki egyetlen zokszó nélkül nézte, ahogy kényelmesen elterpeszkedek az ágyamon, miközben ők újabbnál újabb partikra igyekeznek.
- Szeretném bemutatni Önöknek az idősebbik lányomat, Veronicát! - intett felém, mire én a formalitás kedvéért bólintottam egy aprót és elindultunk lefelé a lépcsőn, de mikor apuba karoltam, mintha a felmordulások és enyhe taps abbamaradt volna és egy teljesen más helyre kerültem volna. Apu karját még éreztem magamon, viszont a vendégsereg egy tized másodperc alatt eltűnt a szemem elől és az ürességben egyetlen hang maradt csak meg. A végtelenségig tudnám hallgatni azt a kellemes, magas, női hangot, ami most magával ragadott.
Nem értettem ugyan, hogy mit akar mondani, pedig több nyelven is beszélek, mégsem jutott el a tudatomig, hogy nem értem a mondanivalóját, magamban próbáltam lefordítani, sőt még válaszolni is neki, egy pillanatra, mintha láttam is volna valakit magam mellett hófehér ruhában. Mielőtt még megbizonyosodhattam volna róla, hogy tényleg áll valaki mellettem, már el is tűnt, vagy talán nem is volt ott.