Sziiasztok!
Bocsi a késésért csajszik, de hoztam. Itt van és lehet olvasni. És figyelem 2 komiba kerül a következő fejezet. Az már hamarabb lesz szerintem.
És ez a feji is elég hosszú!
Lay ruhái alul.
Pussz!
A repülőút és egy régen látott személy
A reptéri sokaság között egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel. Volt aki kifelé, mások befelé igyekeztek. Néhányan éppen búcsúzkodtak, voltak akik azonban, a viszontlátás örömének hódoltak. Néhány kislány még pityergett is. Az idősek a terminál közepén elhelyezett asztalokhoz ülve társalogtak és várták a repülők indulását.
Na szuper... Hondurasba közvetlen járat nem megy. Mexikóban át kell szállnom és így is csak késő estére érhetek oda.
A menetrendre pillantva vettem csak észre, hogy az idő nem sokkal múlt fél 10. Délben indul a járat. Csodás... Mit csinálok én még 2 órán keresztül?
A bőröndjeimet magam után húzva indultam el egy üres asztalhoz. Nagy nehezen sikerült csak ingatag ruhatárolóimat úgy letenni, hogy még véletlenül se boruljanak fel. Most, hogy belegondolok jó, hogy nem a magassarkút vettem fel, mert az tuti, hogy legalább kétszer orra buktam volna benne. Anyu az éjszaka azt mondta, hogy ő mindent elintéz, mert úgy volt, hogy csak holnap megyek. Az éjjel után valószínűleg Vick nem szállna le rólam addig, amíg meg nem hallgatom, azonban én nem vagyok kíváncsi a süket meséjére. Jobb lesz nekem most eltűnni egy időre, még ha apuék és a csajok is nagyon fognak hiányozni. Nem akarok kockáztatni egy esetleges botrányt.
Hondurasban legalább felejthetek. Egy ismeretlen ország, egy ismeretlen város, egy ismeretlen család és sok idegen ember... Igen.. Az kell nekem!
Mire végre helyet foglaltam az asztalnál a Washingtonba tartó gép utasai követték a bájos bemondó utasítását, miszerint a járatuk hamarosan indul, így szedelőzködni kezdtek. Bárcsak már az én gépem indulna!
Az éjjel nem volt időm aludni a sietős csomagolás közben, sőt Shontól sem tudtam elbúcsúzni, csak hagytam egy üzenetet neki, majd taxival jöttem a reptérre. Nem volt szívem felkelteni drága bátyámat, amikor olyan édesen tud aludni. Pici kutyusomat is otthon hagytam, de előtte jól megdögönyöztem. Annyira fog hiányozni ő is. Igaz csak láb alatt van szegényke sokszor, de nála édesebb teremtés nincs a Földön. Shon valószínűleg picit mérges lesz rám, de nem tud majd sokáig haragudni.. Ez már tapasztalat. Az meg csak a ráadás, hogy még Natalie-val sem találkoztam. Legalább ma kettesben lehetnek egy kicsit. Bár a vakációm nem tart majd sokáig, azért a mindig gondoskodó, agyament tesóm hiányozni fog.
A táskám után nyúltam - mert ha ez így folytatódik, akkor biztosan nem bírok fennmaradni és az asztalnál alszok el - és kivettem belőle az iPodomat. Éppen a fülembe tettem volna a fülhallgatót, amikor a bájos hang ismét megszólalt, de most nem a repülők indulási idejét hangoztatta:
- Leilah Trentont kérjük az információs pulthoz - zengte a hang.
Azt hittem rosszul hallok... Majd mikor megismételte az előbbi mondatot, lassan felkeltem a székről.
Mit akarhatnak tőlem? Nem férek majd fel a gépre vagy valami gond van a csomagjaimmal? Mekkora marhaság,, Még meg sem nézték a csomagjaimat!! Mégis mi gond lehetne velük!!??
Kicsit félve ugyan és a kíváncsiság minden nyomát az arcomon hordva indultam el mindkét bőröndömmel. Az információs pult a hatalmas terem másik végében volt. Naná, hogy pont akkor hívnak, amikor minden járatra felszállnak az emberek és a hatalmas sorokat kerülgetni kell - bosszankodtam.
Az információs pulthoz érve megdöbbentem. a pult előtt egy magas srác állt. Rajta egy világos farmer és egy fehér póló volt, ami alatt látszódtak az izmai. Meglepődni sem volt időm, mert ahogy közelebb értem meg is fordult és felém igyekezett. Egészen közel jött és egy méterre tőlem megállt, ahogyan én is tettem.
- Szia! Te biztosan Leilah vagy - nyújtotta kezét felém, én pedig jelentőségteljesen néztem le a kezemben lévő csomagokra, amit immár nem húztam, ugyanis úgy nehéz az embereket kerülgetni. Egyből vette a lapot és kivette a kezemből az egyik csomagot, mire én elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Szia! Igen, én vagyok. És te? - néztem rá félig felhúzott szemöldökkel.
- Gyere menjünk! A pilóta már vár! - indult el abban az irányba, amerről jöttem.
- Hé! Az én gépem délben indul és még nincs annyi! - néztem rá futólag a menetrendre, bizonyságot keresve iménti szavaimra. Igazam volt alig múlt 10.
- Igen, tudom. De te nem azzal mész. Ernesto bácsi küldött érted minket, így nem kell majd átszállnod sehol, hanem közvetlenül a házhoz megyünk. Vagyis nem a házhoz, hanem a közeli reptérre, de ez lényegtelen...
- Indul innen közvetlen járat? - kérdeztem értetlenül.
- Igen, ha az anyád egy pénzes pasas barátnője, akinek történetesen magángépe van - felelte nemes egyszerűséggel.
- Magángépe? Ez mintha kimaradt volna az éjjeli beszélgetésből - puffogtam.
- Na gyerünk tovább.. Neked át kell menni ezen a fémdetektoron, addig én leadom a bőröndödet átvizsgálásra - mondta, majd már ott sem volt.
Az összes ékszert le kellett vennem, most akkor bajban, ha piercingem is lenne - vigyorogtam magamban. A mobilom és a nadrágövem csatja, valamint gombja is sikeresen becsipogott. De leginkább annak örültem, mikor a melltartóm fémcsatjánál kezdett jelezni az a micsoda.
Miután átvizsgáltak és visszakaptam a cuccaimat a srác már ott állt a bőröndjeimmel.
Egyenesen haladt előre egy önműködő üvegajtóig, majd a szabadba érve egy kisgép felé vette az irányt. Kisebb volt, mint a többi, sőt! Vagy huszadrésze a nagy utasszállító gépeknek. Fehér, áramvonalas testén megcsillant a napfény.
A srác egyenesen haladt a lépcsőn fel a csomagokkal, így kénytelen voltam követni őt. Ami bent fogadott az leírhatatlan volt. Mintha egy kisebb nappaliba értem volna. A gép alját gyönyörű, puha szőnyeg borította és a helyiség közepén egy apró asztal állt, körülötte szemben egymással négy fotel kapott helyet piros színben. Az egyik ablak mellé készítve volt egy szék is egy kis asztalkával és rajta egy laptoppal. Én eddig azt hittem, hogy a repülőkön nem lehet netezni, de hát én is tévedhetek.
- Azt neked tettem oda - mutatott a kikészített laptopra a még mindig ismeretlen srác - Tudom, hogy nem olyan, mint a sajátod, főleg mert a húgomé, de a család már nagyon vár téged, gondolták majd egy kicsit beszélgettek az úton is.
- Oké. De azt még mindig nem tudom, hogy mi a neved.... - bosszankodtam.
- Pablo - vigyorgott rám könnyedén.
- Oké!! Szóval Pablo! Mikor érünk oda, ahova mondtad? - kérdeztem vigyorogva.
- Amint felszállási engedélyt kapunk, indulunk és onnan számítva kb 5 és félóra az út. Tudsz pihenni egy kicsit, ha szeretnél.
- Igen! Az rám férne már! - egyeztem bele.
- Na akkor gyere velem - mondta és a kezem után nyúlt, megfogta és lassan húzni kezdett maga után. Hatalmas tenyerében az én kis kézfejem szinte elveszett. Könnyedén, hosszú léptekkel szelte át a kis helységet, majd egy csukott ajtóhoz vezetett. Kinyitotta előttem, de ő nem jött be.
- Hű! - maradt tátva a szám. Mintha egy kész szállodát rejtettek volna ebbe a gépbe.
- Hát igen! Itt tudsz pihenni! - felelte majd hátrált a pici szobából, maga után becsukva az ajtót.
Én még mindig ámultam. A szoba kicsi volt ugyan, feleakkora mint az enyém odahaza, de mégis gyönyörű. Középen egy franciaággyal, amin világoszöld ágytakaró volt. Bár azt nem tudtam, hogy fért ide be ez a hatalmas ágy, mégis örültem neki, hogy egy picit pihenhetek.
Miután kinézelődtem magam, úgy döntöttem Pablonak igaza van. Ha már várnak engem, akkor legalább keltsek jó benyomást. Lassan oda mentem az ágyhoz, leültem a szélére, majd egy picit beljebb csúsztam és lefeküdtem.
Az álom hamar rám talált, a pilláim pedig elnehezültek és a nyugalom tengere felé vettem az irányt.
Egy csomó sületlenséget álmodtam. A legutolsó álomkép viszont mélyen beleivódott az emlékezetembe. Olyan valóságos volt és olyan boldog voltam, mint még soha. Egy boldog család képe. Egy gondoskodó férj, két kicsi gyerkőc és egy házias, odaadó anyuka. Jó lett volna ha ez valóságos, de a mostani kilátás szerint ilyen sohasem lesz. Sohasem engedem meg még egyszer senkinek, hogy ilyen közel kerüljön hozzám. A vége mindig egy összetört szív.
Az álom után hirtelen éber lettem és nem aludtam vissza. Viktor összetörte a szívemet. Apró, pici darabokra. Ebből a helyzetből nincs menekvés, hacsak... De nem.. Nem leszek rámenős senkivel sem azért, hogy felejteni tudjak. De felejteni akarok!! Mindent magam mögött hagyni. Tudom, hogy nehéz lesz és azt is, hogy el kell csábítanom hozzá valakit. Itt még senki nem ismer. nem fog feltűnni nekik, ha nem a megszokott jókislányos ruháimat fogom hordani, sőt elfelejtem őket örökre. Mitöbb az sem, ha nem is Leilah leszek, hanem csak Lay. Ezaz. Jó, hogy Kate kísért el mindig vásárolni, mert ezáltal lett pár ruhadarabom, ami szexi, vadító és irtó nőies egyszerre. Itt az ideje kipróbálni ezeket. Igaz, azzal a céllal hoztam őket magammal, hogy jó lesz majd, ha bulizni megyek, de hát változott a terv és a cél szentesíti az eszközt.
A bőröndjeim nincsenek itt, tehát ki kell mennem. Ha viszont kimegyek, akkor találkozok Pabloval.
Olyan furcsa. Nem ilyennek képzeltem. Vagyis nem is képzeltem el, sehogyan sem. Kellemes csalódást okozott. Eszméletlen jó pasi. Najó, ez egy kicsit úgy hangzik, mintha beleestem volna, de az ki van zárva. Még egyszer nem lesz ilyen. Enyhén olajbarna bőre van, így nem tagadhatná le spanyolságát még akkor sem, ha akarná. És a szemei. Te jó ég. Elvesztem bennük. Gyönyörű, sötétbarna szemei vannak. Hasonlít apuéra. Magassága szerintem bőven üti a 190-et, bár hozzám képest mindenki magasnak számít. Általánosban csúfoltak is miatta törpének, meg hasonlóknak - ami valljuk be nem túl felemelő érzés, de aztán jött a ..... Nem! nem ejtem ki a szót. nem hagyhatom, hogy felszakadjanak a régi sebek. szinte már begyógyultak. És most újra regenerálódnom kell. Ezért vagyok itt, na meg mert megígértem Ernestonak, hogy meglátogatom. Najó! Szóval át kellene öltöznöm.
Vagyis ki kell mennem Pablohoz. talán Ő lenne az ideális alany? Egy kis kaland sosem árt. Elvégre jó pasi, sőt még a jónak is a teteje - mondhatni a legjobb. Egy próbát megér. Ha nem jön össze, akkor sem leszek szomorú, elvégre optimista vagyok. Igen, ezaz! Kimegyek hozzá! Abba, hogy látom még nem fogok belehalni.
Fogtam magam és óvatosan elindultam ki az ajtón, egyenesen Pablo felé, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek a bőröndjeim. Láthatóan nem vette észre érkezésemet, mert nem reagált az apróbb zörejekre, amit keltettem. Ott ült a laptop előtt és éppen beszélgetett valakivel, ha jól láttam Márpedig jól láttam. Figyeltem a gesztusaira és így néha sikerült megfejtenem, hogy miféle üzenetet kapott éppen. Elolvasni nem tudtam őket - ahhoz túl messze voltam, bár fogalmam sincs miért, de a látásom az elmúlt pár napban klasszisokkal javult. Régen - még kislány koromban - szemüveges voltam, a szüleim épp időben vették észre, így egy idő után már nem kellett hordanom azt a borzalmat.
Amíg a gondolataim megint sikeresen elmerültek az emlékekben, Pablo felém fordult és nem tudta mire vélni azt a bárgyú vigyor és keserves szem keverékét, ami azt hiszem az arcomon látszódott.
- Leilah!Segíthetek? - kérdezte egyszer csak és egész testével felém fordult, én pedig elpirultam.
- Csak a bőröndjeimet keresem, tudod át szeretnék öltözni a jó benyomás miatt. Meg hát mondtad, hogy várnak is. Szóval érted - kezdtem el tördelni a kezeimet, miközben próbáltam nem a gyönyörű szemeiben elveszni.
- Ó, vagy úgy! - vigyorodott el - Ott vannak a sarokban - felelte és oda is mutatott - Mellesleg szerintem így is tök jól nézel ki - kacsintott rám.
Ha lehet olyan fokozat, akkor még a céklánál is vörösebb lettem.
- Oké! Attól én még átöltözök! - mondtam és visszafordultam vörös képemmel együtt a pici szoba irányába.
- Várj! Melyik bőrönd kell?? Segítek! - ajánlkozott és már vette is ki a kezemből azt amit cipelni próbáltam.
Keze hozzáért az enyémhez - igaz, csak egy nagyon kicsit - és bőröm izzani kezdett. Tudtam mi fog következni: a szemem színe változik és kitör majd belőlem az a kezelhetetlen fogalmam sincs, hogy mi vagyis, jobban mondva a kezemből a sárga izzás. Ezt nem engedhetem meg, mert próbálom ezt a dolgot minél jobban elfojtani magamban. kezemet gyorsan elkaptam, mivel ezt nem engedhetem meg magamnak.
Pablo a bőröndöt a kis szobába vitte, majd kihátrált onnan és magamra hagyott. Gyorsan feltéptem a bőröndöm cipzárját és kutatni kezdtem benne a kívánt ruha után. Nem tartott sokáig és meg is találtam a megfelelőt. Ha ebben nem leszek vadító, akkor semmiben. Hozzá illő cipőt is vettem elő és már kezdtem is öltözni. Az egybe ruhát csak felkaptam, a cipővel viszont volt némi gondom. Magassarkú volt és világoslila szaténszalaggal erősítettem bokámra.
- Pablo! Kérlek segítenél? - nyitottam ki az ajtót, majd szóltam ki neki.
- Persze, máris! - felelte és pattant is segíteni. Félúton szemeivel igencsak végigmért, aminek köszönhetően ismét sikerült elpirulnom - Ennek a cuccnak a haverjaim fognak a legjobban örülni - nevette el magát.
- És mi abban a baj? - kezdtem vele incselkedni.
Eldöntöttem. Nem érdekel senki és semmi. Nem akarok komoly kapcsolatot. Bőven beérem 1-2 éjszakával is. A pasik megbízhatatlanok, ez nem is kétséges.
- Ó.. Abban ugyan semmi! De aztán majd vakarhatod le őket magadról! Majd mondd, hogy én mondtam - kacsintott rám.
A telefonom csörögni kezdett én pedig indultam is vissza érte. Nem akartam hinni a szememnek.. Vick hívott... Még volt képe felhívni? Abból nem eszik! Fogtam a telefont és megindultam vele vissza a "nappaliba", közben már másodszorra nyomtam ki.
- Miért nem vetted fel? - érdeklődött kedvesen Pablo.
- Nem vagyok olyan állapotban, hogy beszéljek az illetővel.
- Értem. És nagyon össze vagy veszve, ezzel a .. - rá pillantott a telefonom kijelzőjére - Kate-tel?
Amint a nevet meghallottam automatikusan én is a kijelzőre néztem, majd a fülemhez kaptam a készüléket.
- Jaj, Kate! Úgy örülök neked! - mosolyogta el. Pablo erre csak egy értetlen arckifejezéssel reagált és annyit suttogott : Csajok...
Erre az én válaszom egy intés volt és a kezemmel mutattam neki, hogy később.
- Nem Kate vagyok, de ne tedd le kérlek! - hangzott egy ismerős hang.
- Vick? Viktor, te mit képzelsz magadról? A tegnap este vagyis éjszaka után még van képed felhívni? Tudod mit? Inkább ne válaszolj! add vissza a telefont Kate-nek! Most!! - kezdtem dühös lenni és remegni.Remegek? Te úr Isten! Ilyen még nem volt...
- De kérlek.... hallgass meg, én...
- Mond Viktor! Te nem hallasz?? Kate-tel akarok egyedül beszélni! Ha jól tudom, az nem te vagy! és mielőtt azzal jössz, hogy miért vagyok ilyen szemét, talán gondolkodhatnál előtte! Kérem Kate-et! - mondta most már nagyon remegve és ellentmondást nem tűrő hangon.
- Lay? - kérdezte óvatosan.
- Na végre! Miért adtad oda neki a telódat? - kérdeztem legjobb barátnőmet.
- Tudod, annyira el van keseredve... Megsajnáltam... - felelte.
- Kate... te és az a piszkosul jó szíved... - mosolyodtam el.
- Hol vagy?
- Most? Ha hiszed, ha nem egy repülőn.
- Mi? Hogy kerülsz oda? - értetlenkedett.
- Úgy volt, hogy Hondurasba megyek vasárnap, de nem akartam még egy napig várni.
- Mi volt éjjel? Miért menekültél el?
- Én nem menekültem sehova. Csak kell egy kis idő! Egyedül! vagyis az jó lenne, ha te is itt lennél, édes Istenem de jó is lenne, de másra nem vagyok kíváncsi! Az éjjeli dologról meg kérdezd Viktort! Ha nem emlékszik rá, akkor kicsit szelektív a memóriája... - jelentettem ki.
Pablo kimutatott az ablakon, én pedig telefonostól együtt indultam megnézni, amit mutat.
Jól gondoltam, hogy nemsokára megérkezünk és azért szólt.
Ahogy kinéztem az ablakon, egy gyönyörű táj tárult elém. Egy hatalmas birtok volt. Nagy ház. Régi stílusú, de felújított változatnak nézett ki - sőt az is volt -, mellette egy hatalmas kert.
Ezek szerint ereszkedünk - állapítottam meg magamban.
- Bocs Kate, leszállunk. Le kell tennem.Majd beszélünk, és szivem ne aggódj! Viktort meg állítsd le kérlek, mert csak annyit ér el, hogy földhöz vágom a telómat. Légy jó, puszi. Ja és a bálról még beszélünk - kacagtam a telefonba.
- Ahogy szeretnéd, de nem volt semmi. Nagyon vigyázz magadra. Majd akkor jelentkezz! Legalább naponta! Puszi.
ahogy letettem a telefonomat Pablo megkért, hogy üljek le, mert leszállunk.
Miután a repülő megállt Pablo felkapta bőröndjeimet én pedig a kistáskámat és indultam utána. Intett egy középkorú férfi felé, aki már kinyitotta a hangár ajtaját, de mi nem arra tartottunk. Egyenesen egy sportkocsi felé vettük az irányt. Pablo gyorsan bedobta a csomagjaimat és kinyitotta nekem az ajtót. - Hát ezt nem vártam.. Erről a srácról bármit el lehet mondani a külső alapján, de az udvariasságot nem. Ennek ellenére mégis udvarias.
A vezetési stílusa nem mindennapi, de érthető, hiszen pasiból van. Valóban néhány perc múlva megérkeztünk. A ház előtt egy kisebb gyülekezet állt, ahogy látom mindenki engem várt. Külön kis klikkekben voltak az emberek. Először egy csoport, fura kötény volt rajtuk, és egyforma ruha, azt hiszem a háztartásbeliek. A másik csoport nagydarab izmos pasikból állt, valószínűleg ők Pablo haverjai. És középen anyu várt Ernestóval és egy feltűnően csinos fekete szépséggel.
Nem igazán gondolkodtam, egyből anyu felé vettem az irányt. Lehet, hogy kislányos, de hiányzott az anyám. Kipattantam a kocsiból és azzal a lendülettel amivel anyut jól megszorongattam, Ernestot is megöleltem. A fekete szépségről kiderült, hogy Camilla, vagyis Pablo húga.
Amitől viszont meglepődtem egy idegen arc volt, amint Pablo felé szalad, szőke lobonccal és a nyakába ugrik. Egy darabig néztem a jelenetet, majd visszafordultam a családom felé. Az új családom felé.
Néhány pillanat múlva Pabloék mellénk értek és meghökkent arccal tudatosult bennem a múlt.
- Te? - kérdeztem.
- Te? - visszhangozta.
