Első fejezet

Sziasztok, bogárkáim! :)

Meghoztam a második kötet első fejezetét, bár ez inkább egy bevezetőnek felel meg. 

Remélem legalább annyira fogjátok élvezni, mint az előzőt!

Puszillak titeket és várom a véleményeket!

Jó olvasást.

Jucii. :)

Mindig is korán kelő típus voltam. Ez most sem volt másképp. Fél hatkor már a szobámban pakoltam a tegnap vásárolt ruháimat a helyére. Hihetetlen, hogy mennyi felesleges dolgot össze tudok vásárolni. Minek nekem egyáltalán túrabakancs?? Életemben nem voltam még túrázni, nem hogy komplett felszerelést vegyek. No, nem baj. Egyszer úgyis elajándékozom valakinek.


Kinéztem az ablakomon és boldogan láttam, hogy süt a nap. Bár ez nem volt meglepő, hiszen itt mindig süt a nap. Mégis szükségem volt a saját szemem általi biztosításra.
Visszasétáltam a szekrényemhez és kivettem belőle egy sortot és egy mell alá érő ujjatlant, aztán kihalásztam a papucsomat az ágyam alól, amit jó szokás szerint mindig berúgok alá, és már szaladtam is le a lépcsőn.
Rosio, a házvezetőnő, már javában benne volt a mai munka kiosztásában, de mikor meglátott egész elsápadt.
- Señorita Veronica, mély tisztelettel megjegyzem, hogy elég hűvös az idő az ilyen lenge öltözékhez - mosolygott rám félénken.
- Ne aggódjon Rosio, futni készülök. Nem látta a cipőmet? Fent a szobámban nincs... - túrtam a hajamba, miközben körülnéztem, de csak a makulátlanul csillogó járólapot láttam körös-körül. 
- Nem volt önnél, mikor hazajött az edzésről, kisasszony. 
- Akkor a kocsiban lesz, köszönöm! - mosolyogtam rá, és elindultam a garázs felé. Útközben láttam, hogy két fekete autó a birtok felé közeledik. Biztos apuhoz jönnek megint megbeszélésre. 
A garázsban lekaptam a kulcsot az akasztóról és kivettem a sportzsákomat az autómból, aztán gondosan visszazártam és ledobtam a táskát a földre. Hamar megtaláltam benne a cipőmet, sőt benne volt az iPodom is.
Bekapcsoltam az egyik kedvenc zenémet és felvettem a cipőmet. Mikor kiértem a garázsból az autók már a ház előtt parkoltak és nem lepődtem meg, hogy megint Marco apja, valamint maga az említett személy is kiszállt a kocsiból. A második autóból két, nekem idegen ember került ki. Mindketten jól öltözöttek voltak. Sebtében megállapítottam róluk, hogy csak is apu kilátásban lévő hatalmas üzleti fogása miatt jelenhettek meg ma ennyien a házunknál, hiszen apu sosem intézi itthon az ügyes-bajos dolgait.
Nem mentem oda hozzájuk, inkább megkezdtem a korai futásomat. Minden reggel korán kelek és mielőtt még nagyon tűzni kezdene a Nap közrefutom a birtokot. 
A munkások már mosolyogva várnak engem, hiszen tudják, hogy sohasem hagyom ki a kocogást. A fülemben még mindig szólt a zene, én pedig egymás után kapkodtam a lábaimat a füvön, ahogy elértem a szőlőst. A legkülső sorban futottam végig, majd fordultam és a hátsó kertbe érkeztem, ahol apu éppen Rosio-val vitatkozott valamin.
A fülhallgatómat azonnal a sortom zsebébe süllyesztettem és füleltem, hátha elkaphatok néhány szófoszlányt, de próbálkozásom hasztalannak bizonyult, hiszen megérkeztek apu tárgyalófelei. 
Miközben elmentem mellettük Marco igencsak megbámult, azt hiszem, ez már szokásává vált. Apunak mosolyogva adtam egy puszit, aztán elnézést kérve az uraktól újra a garázs felé vettem az irányt.
- Kicsim! Ha már úgyis a garázs fele mész, kérlek szólj Martinnak, hogy mossa le a kocsimat - mosolygott rám.
- Persze, apu! 


A garázshoz érve jutott el a tudatomig, hogy fogalmam sincs, ki az a Martin. Talán az egyik új tagja a személyzetnek? 
A garázsban levettem a cipőmet és csak akkor vettem észre, hogy az én autómra is rá férne már egy csutakolás. Gyorsan az órára pillantottam, és mivel még nem volt hét óra sem, gondoltam belefér egy kis autókényeztetés.


Kiálltam a garázsból és előhoztam a slagot, majd az autósampont. Először az egész kocsit lemostam vízzel, utána pedig behaboztam, vagyis... Énrajtam több hab volt mint a kocsin, de ez így volt szokás, ha már egyszer semmi tapasztalatom nincs az autómosásban. 
Tudom, nem egészen érthető, hogy miért nem bízom ezt a munkát is valamelyik alkalmazottra, de az egész családom tudja, hogy az én kicsikémet csak és kizárólag én moshatom le. Utálom, hogyha mások pakolnak helyettem, ha mások csinálják meg az én munkámat vagy ha akármit is helyettem csinálnak meg. Én is ember vagyok. Attól, hogy az apám gazdag és valószínűleg mindenki elkényeztetett csitrinek tart, még nem vagyok az.  Megpróbálom kivenni a részemet a munkából idehaza is, bár kevés sikerrel, mivel Rosio nem sok mindent enged. Viszont az otthonban engednek munkálkodni. Ott nem érdekel senkit sem, hogy gazdag családból származom-e vagy a legszegényebből, hogy van-e jachtunk vagy éppen alig van fedél a fejünk fölött. Ott csak én vagyok. Csak én.


A hátam mögül mély nevető hang hallatszódott, mire azonnal hátra kaptam a fejemet és meg is pillantottam a hang gazdáját. Letettem a kezemből a slagot és megálltam vele szemben, de tartva a három lépés távolságot.
- Tudod, hogy ez magánterület? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben még mindig magamban füstölögtem, amiért kinevetett.
- Tudod, hogy én itt dolgozom? - nevetett megint, miközben újra végig nézett rajtam.
- Itt lakom, mióta az eszemet tudom. Mégsem láttalak itt még soha. MI ez, ha nem a bizonyíték arra, hogy az imént hazudtál? - néztem fel rá dühösen.
- Kérem tisztelettel a kisasszonyt, hogy vegyen vissza, ugyanis semmi oka nincs a felháborodásra. Valamint... Nem hazudtam. Valóban itt dolgozom... Mától - fejezte be és hátat fordított nekem.


- Mégis mit képzelsz magadról? - kiáltottam utána.
- Parancsolsz? - fordult vissza gúnyos mosollyal az arcán.
- Hogy mersz nekem hátat fordítani? - dühöngtem. Nem volt szokásom a személyzettel veszekedni, ám ez az idegen mégis kihozott a sodromból.
- Miért, talán megfosztasz a saját akaratomtól is? 
- Az előbb kinevettél, most meg... - mutattam felé. - Még gúnyolódsz is...
- Azért nevettelek ki, mert nevetséges voltál, nem másért. Nem sűrűn találkozik az ember egy olyan multimilliomos csemetével, aki azzal van elfoglalva, hogy autót mosson, ahelyett, hogy mondjuk... Hm.. Valami puccos helyre menjen az összes elkényeztetett barátnőjével - válaszolta teljesen higgadtan.
- Köszönöm a megítélést, igazán hízelgő, kedves ... - hagytam félbe a mondatot, mivel a nevét még mindig nem tudtam.
- Idegen... - mosolygott rám rejtélyesen.
- Nagyon vicces... Igazán mehetnél a dolgodra, ha már egyszer ezért vagy fizetve - piszkálódtam vele.
Nem szólt semmit, csak újra hátat fordított és elment ugyanabba az irányba, ahová az előbb is indult, én pedig folytattam az autómosást. 


Néhány apróbb simítás után az autóm már teljes pompájában tündökölt. Jó ötletnek tartottam, hogy kint hagyjam a napon, egy picit leszáradni, addig is le tudok zuhanyozni.
Mezítláb szaladtam fel a lépcsőn és rontottam be a szobámba, azzal a lendülettel feltéptem a fürdőajtót és lekaptam magamról a felsőt, miközben megengedtem a zuhanyt. A forró víz kissé ellazított, a hajam pedig vizes lett, úgyhogy kénytelen voltam már az egészet bevizezni, ha azt akartam, hogy jól álljon. 
Hamar készen lettem, a hajamat gyorsan megszárítottam. Körbenéztem a gardróbomban és eldöntöttem, hogy egy virágos miniruhát veszek fel. 
Gyorsan a táskámba tettem a bankkártyámat és a telefonomat, aztán már indultam is lefelé.
Mikor leértem nem láttam apuékat sem a teraszon, sem a nappaliban, ezért úgy döntöttem, hogy majd Rosio szól neki, hogy elmentem.


Mikor kiléptem a házból megpillantottam  egyetlen drága húgomat, aki a változatosság kedvéért megint Marco körül lebzselt.  Nem tetettem róla, hogy automatikusan mosolyra húzódott a szám, mikor megláttam a röhejes jelenetet. Marco ügyet sem vetett Violára. Azért ez csak jelent valamit. Nem mintha enélkül nem tudnám, hogy értem van oda, de azért jó tudni, hogy mégis van olyan, akit nem lehet megvenni néhány szőke hajtinccsel és egy  bárgyú vigyorral. 


Ahogy jobban körülnéztem láttam, hogy apuék pont a szőlőből tartanak felénk, így gyorsan irányt váltottam és feléjük igyekeztem. 
- Hová készülsz kicsim?? - nézett végig cseppet sem hétköznapi öltözékemen.
- Lucashoz megyek... Tudod, ma van az aukciós nap. Muszáj ott lennem. 
- Egyedül mész? - nézett rám kétkedve. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - akadékoskodott.
- Máskor is voltam már egyedül az intézetben és láss csodát, még mindig itt vagyok! - bosszankodtam, hogy már megint gardedámot akar velem küldeni. 
- Akkor nem voltak ott annyian, mint most lesznek, kicsim! Majd valaki elkísér. 
- Én szívesen elmegyek veled! - hallottam meg Marco hangját mögülem.
- Ha veled kell mennem, akkor inkább el se megyek... - fordultam felé gúnyos mosollyal az arcomon. 
- Kicsim, ez nem volt szép! - nézett rám szigorúan. - Persze, hogy elmegy veled, Marco! - veregette meg az említett vállát.
- Remek nap lesz! - mondtam a lehető legtöbb iróniával a hangomban és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy percet sem fogok tudni az öcsémmel tölteni.

Írj komit! *-*

Epilógus

Sziiasztok!

Itt a befejezés. Remélem mindenki érti majd a dolgokat, ha pedig mégsem, akkor megnyugtatok mindenkit, hogy a 2. részből mindenre fény fog derülni.

1 évvel később


A kicsi Rony éppen aludt, a meghitt bölcsőt formáló karjaimban, miközben én óvatosan ringattam őt. Ilyenkor mindig nyugodt, az arca kisimul és néha grimaszol, de legalább nem sír. Talán tudja, hogy el kell hagynom őt? Tudja, hogy nem nevelhetem fel? - tettem fel ilyenkor mindig a kérdést magamnak, bár teljesen feleslegesen, mert hogyan tudhatná... Még csak 3 hónapos.
3 hónapja született, itt, az isten háta mögött. Hiába, Pablo biztosra akart menni. Nem akarta, hogy bárki veszélyt jelentsen akár a babára, akár rám nézve. Viszont már lassan 3 hónapja nem láttam őt. Sem őt, sem a srácokat. Remélem nincs semmi bajuk. Komolyan a szívemhez nőttek. Mintha már régóta barátok lennénk, nem pedig azért álltak volna mellém, hogy megvédjék a lányomat.

Persze nagyon hálás vagyok nekik, és leszek is Veronica minden egyes lélegzetvételéért és szívdobbanásáért. Azonban még mindig nem mondták el, hogy miért változtattak taktikát olyan hirtelen. Mivel már tudom, hogy én ki vagyok, nem is nagyon lepődtem meg azon, mikor kiderült róluk, hogy minden egyes életemben ők voltak az üldözőim. Azon már jobban fennakadtam, hogy nem mondták meg, miért szegültek ellen a felsőbb hatalomnak, de inkább nem firtattam a dolgot. Mégis mire számíthatnék, ha hálám jeléül újabb és újabb kérdéslavinát intéznék feléjük??


A körülményekhez képest egészen jól vagyok. Igaz, egyedül, de mégis boldogan. Néha felrémlett bennem a gondolat, mi lenne, ha nem ellenségként, hanem barátként találtunk volna egymásra. Talán akkor most Pablo nem szívódott volna fel, a srácok is itt lennének és egyszerre próbálnák szeretgetni Rony-t.
Akaratlanul is megmosolyogtam az elém táruló képet, mikor 5 nagy mamlasz verseng egy aprótalpú kegyéért, de hát a srácoktól kitelne. Vagy csak kitelt volna.... Nem tudom.


Az órára néztem és láttam, hogy már lassan 8 óra. Már csak fél órám maradt, de nem akartam erre gondolni. Letettem a lányomat a kiságyába, aztán fölé hajoltam és puszit nyomtam a homlokára. Nem akartam, tényleg nem akartam sírni, de nem tudtam megállni és azok az alattomos cseppek kicsordultak a szememből. Szipogtam néhányat, majd óvatosan betakartam őt egy vékony pléddel és újra az asztal felé fordultam.

Már minden el volt készítve. A tetején Pablonak címezve állt egy levél, mellette egy-egy anyunak és apunak. Pablo levele alatt egy doboz is volt, amibe képeket és feljegyzéseket tettem. Benne volt minden, amit a lányommal meg akartam osztani, minden rólam és róla, az apjáról, a lányokról és a nagyszüleiről is. Végezetül írtam néhány sort Sophia könyvébe, majd átkötöttem egy szalaggal és azt is a dobozba tettem.
Néhány pillanatig gondolkoztam, aztán sebesen kiszaladtam a ház elé, az ott álló rózsabokorról pedig letéptem egy éppen bimbózó virágot. Miután visszaértem a házba már tudtam mi következik. Levettem a nyakláncomat, körbetekertem vele a rózsa szárát, és végezetül lezártam a dobozt, ezzel együtt talán az életemet is.


Boldog voltam, mert itt van az az egyetlen kis csöppség, aki nekem a világot jelenti és bár nemsokára magára kell hagynom, én mégis boldogan vállalok bármit, ami ezután következik, mert tudom, hogy volt értelme a fáradozásaimnak.

Vége

Köszönetnyilvánítás

Nyilván tudjátok, hogy rengetegen tettek azért, hogy én meg tudjam írni mindezt, de ha mégsem, akkor ezt most részletezem.

Először is és mindenek előtt, nagyon hálás vagyok az édesanyámnak (és tudom, hogy ez most furcsán fog hangzani), akit valahányszor megtaláltam a kérdéseimmel - lefárasztottam ugyan, de - segítséget kaptam tőle. Rájártam kora reggel, rögtön ébredés után, de volt olyan is, hogy éjjel keltettem fel, hogy segítsen nekem egy picit. 

Másodszor, köszönöm a legjobb barátnőimnek, Nikinek és Szintinek, hogy mikor én ideiglenesen nem voltam gépközelben feltették az új részt, valamint, hogy akárhányszor eléjük álltam ezzel a sztorival nem rohantak el segítségért kiáltozva. Pedig higgyétek el, sokszor volt olyan, hogy valószínűleg kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy éppen milyen legyen a hangulata a következő résznek.
Harmadszor, de nem utolsó sorban pedig köszönöm mindazoknak, akik olvasnak és olvastak. Legyetek akár tizenévesek, akár felnőttek, nekem nem számít, viszont az annál inkább, hogy látom napról napra mennyien jöttök fel a blogra. 
Bár nem sokan írnak kommentárt a bejegyzésekhez, de engem ez a kevés is úgy fel tud dobni, hogy az hihetetlen. Ha valamelyikőtök ír blogot, az tudja, hogy mennyire jól esik az alkotónak olvasni az olvasók visszajelzéseit.

És igen! 

Már korábban megszavaztátok, hogy legyen második rész, ami találóan az Az örökös címet kapta.

Remélem továbbra is olvasóim maradtok és ezúton is kérem, hogy a csendes követőim is írjanak megjegyzéseket. Én ezekből a hozzászólásokból rengeteg energiát tudok gyűjteni és akár éjjel is írok. (Naná, mivel nagy éjszakai bagoly vagyok, le se lehet lőni 2-ig!)




És egy kis nyalánkságot is hoztam nektek! Pár kép a 2. rész új szereplőiről :)
(Lényegében ennyi változás lesz, persze jó néhányan el is tűnnek majd a színről...)

Egyenlőre neveket nem mondok, mindent megtaláltok majd a Szereplők oldalon! 

Puszillak titeket!

32. fejezet

Sziiasztok!

Tudom, szerdát mondtam, de készen lettem vele és ha minden igaz, akkor holnap hozom az epilógust.

Tehát komit mint mindig, most is olvasgatnék, minél hosszabb, annál jobb :)

Ne nagyon szidjatok a végéért.

Puszillak titeket! :)

Jucii.

ps: Indultam egy versenyen, mint már említettem.

Szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok ajánlót a blogomról. a határidő augusztus 10.

Előre is mindenkinek köszönöm, aki fáradozik értem.

Itt a vég?

Az esküvő után apuék egy ultrarövid, mindössze 3 napos nászutat tartottak. Ez alatt az idő alatt én megint csak Shonra voltam bízva. Szokásomhoz híven, alig beszéltem és a nap nagy részét a szobámban töltöttem. Nem volt kedvem semmihez. A laptopomat a sarokba tettem már a hét elején. Azóta teljesen belepte a por és pakoltam is már rá dolgokat. A képeket leszedtem a falaimról. Az éjjeliszekrényen is le volt fordítva a bizonyíték, ami arra utalt, hogy nem csak egy hülye vicc az egész.
A telefonom egész nap csörgött, de nem foglalkoztam vele. Eddig úgy gondoltam, hogy tovább tudok lépni, de tévedtem. A külvilágnak sem tudom sokáig a vidám arcomat mutatni.
A térdemet felhúztam és átkulcsoltam a kezeimmel, így hintáztam előre-hátra, amíg Shon újra be nem nézett hozzám.
- Itt vannak a lányok! - mutatott maga mögé - Azt mondták, hogy te hívtak őket!
- Igen, köszi, pár perc és megyek - feleltem.
Felpattantam az ágyból és az első ruhadarabot, amit megláttam a szekrényben felkaptam. Felvettem hozzá az egyik új magassarkúmat, aztán már indultam is le. A gubancos hajamat ki sem fésültem, csak gyorsan felkötöttem, hogy tűrhető legyen.
A nappaliba érve megdöbbentem. Kate egy vörös, flitteres miniruhában volt. Stella egy egyszerű zöld ruhát viselt, míg Tiffany kékben, Amanda pedig fehér ingben volt.
A legnagyobb meglepetést azonban az okozta, mikor magamra néztem és megláttam a sárga overálomat.


Nem kötöttem hozzájuk komolyabb jelentést, hiszen csak ruhák. A lányoknak nem szóltam róla, hogy hová is megyünk tulajdonképpen, csak az útvonalat mondtam. Mindnyájan Kate autójával mentünk. A lányok össze-vissza fecsegtek mindenféléről. Nem is tudtam igazán, hogy találjam meg velük a közös hangot. Azt sem értettem, hogy ha régebben én is ilyen fecsegős voltam, akkor ez most miért nem tör a felszínre.
Egész úton csendben voltam, csak akkor szólaltam meg, mikor útbaigazítást adtam. Pár perc után meg is érkeztünk a szokásos sikátorhoz, majd a kis üzlet előtt a lányok már kezdtek sutyorogni. Nem szóltam rájuk, benyitottam a boltba, ahol Dina várt már rám, vagyis ránk.
- Leilah! Szervusz, kedvesem! - mosolygott rám kedvesen, majd tovább nézett a társaságon. - És Kate, nagyon csinos vagy! - simított végig az arcán - Stella! Ó, minő báj! Akárcsak az elődöd! - trillázta boldogan Dina - Amanda, elegáns és finom, tőled nem is vártam mást. Bár olykor vad, nem igaz? - viccelődött - És végül Tiffany, az erő csak úgy sugárzik belőled, gyermekem! - szorította meg az említett kezeit.
A lányok bambán néztek először egymásra, aztán Dinára, majd végül mindenki egyszerre rám.


- Láttam ott a kirakatban egy cuki karkötőt - mutattam az ellenkező irányba - muszáj lesz megvennem... Ne aggódjatok! Én már tudok mindent. Majd jövök - indultam a kijárat felé.
- Lay! - kiáltotta Kate indulatosan, de nem törődtem vele, kimentem a helyiségből. Persze csak kifogás volt a karkötő, mivel nem szándékoztam én semmilyen csecsebecsét venni, főleg most, főleg nem magamnak. Az utca másik oldalán szemben a sikátorral volt egy kávézó, oda igyekeztem éppen. Az ég felhős volt, a nap alig sütött, bár ennek ellenére is meleg volt.
Nem akartam, hogy a lányok esetleg meglássanak itt, ezért bent ültem le. Kikértem magamnak egy hosszú kávét tejjel és cukorral, aztán helyet foglaltam az egyik bokszban. Az előttem ott ülő személy ott hagyta az újságát, amire akaratlanul is rápillantottam.
Nem szoktam újságot olvasni. Nem érdekelnek a sztárpletykák, hogy ki kivel kavar, sem az, hogy kinek és kitől született legutóbb zabigyereke. A politikával sem foglalkozok, és mivel az újságok nagy része ezekkel van tele - na meg azzal, hogyan tüntessük el a pattanásokat az arcunkról - inkább nem fáradozok az engem érintő hírek kimazsolázásával.
Most viszont  megakadt a tekintetem a főcímen: " Halmozódnak a katasztrófák! A kutatók sem értik, mi és miért történik "
Ezek után nem voltam rest, azonnal fellapoztam az aznapi lapot és az adott oldalt kerestem.




"A LA Times hírszerzése nem rendelkezik információról arról, hogy a tudósok milyen véleményen vannak, azonban tény, hogy arab kutatók egyik csoportja - amelyik köztudottan és leplezés nélkül a 2006-os Hamász-Fatah konfliktus kirobbanásában is részt vettek - próbál magyarázatot találni az eddig még ismeretlen eredetű és mértékű káros időjárási viszonyokra. 
Értesüléseink szerint az amerikaiak nem fűznek hozzá különösebb jelentést. Hawaii-n kitörtek a vulkánok, a K-i parton folyamatos viharok tombolnak és közeledik egy - a nemrégiben elcsendesedő - Katarina hurrikánnál vélhetőleg másfélszer nagyobb erejű ciklon. A karibi-térségben első rendű készültséget rendelt el Amerika népvédelmi főtitkára, azonban bővebb információt nem adott az eseményről. Annyi már most biztos, hogy evakuálni kezdték a part menti településeket és városokat. 
A LA Times riportere megkereste a LA-i Természettudományi Egyetem professzorát, Suzanne Adams-t, hátha tud valamilyen magyarázatot adni a történtekre. Mivel azonban ő is Amerika neves kutatói közé tartozik, akik valószínűleg - eddig még nem nyilatkoztak róla, hogy miért van egyre több gyűlésük - dolgoznak a csodaműszereikkel a nagy titok feltárásán.
Az olvasók viszont megnyugodhatnak. Nagy vihar készül ugyan, de a hatóságok minden tőlük tehetőt megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb embert kimenekítsék az érintett területekről. Az ország part menti területeinek szomszédságában lehet számítani kisebb-nagyobb torlódásokra az utakon. 
Riporter: K.S."




A rövid cikk után azon járt az agyam, vajon miért nem hozták fel a lányok útközben a témát. Stella valószínűleg otthon van a témában, ha pedig ő nem - amit azért merőben kétségbe vonok - akkor Amanda biztosan.
Nem tudtam sokáig gondolkozni ezen, mert a telefonom hangos csörgése félbeszakította a gondolatmenetemet. Megrezzentem az éles hangra, de néhány másodperc tétovázás után felvettem a készüléket, meg sem néztem, hogy ki keres.
- Igen? - szóltam a telefonba.
- Leilah! - hallottam a vonal túlsó végéről mély, zengő, dühös hangon a nevemet.
- Apu? - kérdeztem félénken.
- Mondd, mit csináltál?? - kérdezte kétségbe esve. Nem tudtam, mire gondolhat.
- Nem értelek, apu!
- Hazajövünk a nászútról és mi fogad?? Megmondjam?? Biztosan nem tudod?? - hangja egyre dühösebb lett.
- Nem, apu!! Mi történt? - hangom egyre kétségbeesettebben csengett.
- Hát jó! Egy terhességi teszt, és nem is akármilyen!! Egy pozitív teszt! Felfogtad, hogy mit jelent ez, kisasszony?? - dühöngött és a háttérzajból ítélve valamit a földhöz vágott.
Nem tudtam megszólalni, kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta, így becsuktam. Néhányszor ezt eljátszottam, addig a vonal túlsó oldalán csak dühödt hörgések hangzottak el.
- Az nem lehet... - suttogtam halkan a telefonba és letettem az asztalra. A kezem automatikusan a hasamra csúszott, majd a tekintetem is követte azt. Nem lehet, hiszen negatív lett a teszt. Ebben totálisan biztos voltam... Egy csík! EGY! Nem kettő. Hogy lehet ez mégis?? Az isten szerelmére! Én csak egy 17 éves lány vagyok. Hogyan tudnék én egy gyerekről gondoskodni? Pablo gyerekéről! El kell mennem orvoshoz. Lehet, hogy hibás volt a teszt! - gondoltam magamban és biztattam magam erre a lehetőségre, bár tudat alatt biztos voltam benne, hogy a teszt nem hazudik. A rosszulléteim nem múltak el azóta sem. Minden reggel ott görnyedek a fürdőszoba padlóján és nem tehetek ez ellen semmit sem.
És mi lesz most? Először is elmegyek egy orvoshoz. Igen, ezt fogom tenni. Na és azután? Boldogan dúdolgatok az utcán, mint bármelyik másik kismama, aki gyerekruhákat vásárol a kisbabának és a férje társaságában sétálgat? Nem hinném. Egy, nincs férjem. Kettő, valószínűleg apu megfojt, ha megtudja, hogy Pablo az apja. Három, valószínűleg anyu is megfojt, ha megtudja, hogy Pablo az apja. Négy, valószínűleg Pablo életét is tönkretenném ezzel. Öt, én nem vagyok anya típus. Nem tudok tartósan jó viszonyt ápolni a gyerekekkel, sőt, talán csak az első pár óra menne zökkenőmentesen.
- Leilah! Leilah, ott vagy? - hallottam a telefonom hangszórójából apu hangját, pedig még mindig az asztalon volt az említett tárgy.
- Igen. Azt hiszem... - motyogtam zavartan.
- Most azonnal indulok érted, megértetted? Addig ideköltözöl hozzánk, anyád sincs otthon, Shonra pedig nem hárítok ekkora felelősséget.
- Mi?? Én nem megyek sehová! - fakadtam ki.
- De igenis jössz, és mindent elmondasz, de először is Tara elmegy veled orvoshoz - zárta le a témát.
- De apu.. - kezdtem.
- Nincs de apu! - felelte és a vonal megszakadt.
Néhány pillanatig még a fülemnél tartottam még a telefont, de már csak az ismerős búgó hangot hallottam.
Néhány pillanattal később meghozta a felszolgáló a kávémat, amit lassanként megittam. Az időre nem figyeltem. Már majdnem másfél órája ücsörögtem a kávézóban, mikor újra megcsörrent a mobilom.
- Igen? - szóltam bele kelletlenül, közben nagyot sóhajtottam.
- Mégis hol a francban vagy, ha szabad megtudnom? - kiabált velem Kate.
- Máris megyek! Hol vagytok? - kérdeztem kicsit összezavarodva.
- Kerestünk az ékszerüzletben, de színedet sem látták, kettéváltunk és felforgattuk érted a fél utcát, de te sehol sem vagy...
- Mondtam, hogy megyek... - emeltem fel a hangomat.
- Dina üzlete előtt várunk - azzal letette a telefont.
Kifizettem a kávémat és indultam is a szemben lévő sikátor felé. Ahogy egyre közelebb értem a bennem lappangó rossz érzések kezdtek a felszínre törni. Talán nem ez volt a legjobb pillanat arra, hogy elmerengjek, hogy mit is akarok tenni. És valóban...
A sikátorból egyetlen hangos és kétségbeesett kiáltás hangzott fel, én pedig összerezzentem a hang hallatán. Ezer közül is felismertem volna azt az egyetlen szoprán hangot, ami olyan sokat jelentett nekem. Kate.
Megszaporáztam a lépteimet és már kezdtem bánni, hogy magassarkút húztam, hiszen ebben a futás nem a legkönnyebb dolog.
Ahogy befordultam az ismerős sarkon hirtelen megtorpantam. Dina üzlete előtt ott álltak a lányok, Dina nélkül, és mindegyiküknek a karját erősen fogta valaki. Négyen voltak. Férfiak. Az arcukat a sötét fényviszonyok miatt nem láttam, annak ellenére sem, hogy nappal volt. A lányok próbáltak szabadulni, de nem sikerült nekik. Kate fájdalmában újra felszisszent, mivel az őt foglyul ejtő ember még szorosabban tartotta.
- Mibe kevertél minket? - sziszegte felém legjobb barátnőm.
- Hallgass! - rivallt rá a támadója. A hangját már hallottam valahol. De nem ismertem fel. Biztosan hallottam már valahol. Bársonyos volt, mégis érdes és nem kevés akcentussal beszélte az angolt.


Ekkor lépteket hallottam magam mögül, de nem néztem hátra. Szemeimet egyfolytában a lányokon tartottam és nagyot sóhajtottam. Hiszen igazuk van... Én kevertem bele őket. Ha nem erősködök, hogy jöjjenek el, akkor élhették volna a hétköznapi életüket. Most nem lennének idegen karok között, akik ki tudja mire készülnek.
A léptek egyre hangosabbak lettek, én pedig még mindig nem figyeltem rájuk. Majd a hang hirtelen elhalt. Az illető megállt pontosan mellettem, így a periférikus látásom segítségével ki tudtam venni, hogy jóval magasabb nálam és férfi. Meg sem próbáltam felé nézni, egyre csak Kate arcát fürkésztem, aki hirtelen vett egy mély lélegzetet, majd a vártnál tovább tartotta bent azt. Azon törtem a fejemet, mégis hogyan tudnánk innen szabadulni. Persze láttam már sok hasonló filmet. A főhős ilyenkor egy szál fegyver nélkül is képes leszerelni akár a géppuskákat is, miközben megmenti a bajba jutottakat és elintézi a rosszfiúkat. Na és az sem mellékes, hogy közben természetesen nem sérül meg.
Ha én ezt akarnám tenni, akkor valószínűleg az első az lenne, hogy én magam megsérülök, a második az, hogy a lányoknak ez még jobban a kárára válna, a harmadik pedig, hogy még nagyobb slamasztikába kerülnénk és tádáá, újfent miattam.
Nincs más hátra. Szembe kell néznem vele. Muszáj lesz tennem valamit, mindegy mit.
Lassan oldalra fordultam az egész testemmel, de tekintetemet még jobban Kate-ébe fúrtam és próbáltam bocsánatkérően ránézni, bár nem tudom meg-e érdemlem még a bocsánatot. Bárki bocsánatát.
Fejemet hirtelen fordítottam az ismeretlen személy felé, aki mint kiderült, mégsem olyan ismeretlen. Sőt!
- Te? - néztem rá hitetlenül és egy lépést hátráltam meglepettségemben.
- Nem számoltam azzal, hogy pont te vagy az... - válaszolt mézes-mázos hangon és a mondata végét elharapta.
- Fejezd be a mondatot! - utasítottam izzó tekintettel.
- ... de muszáj elintéznünk titeket! - vágta a képembe és közelebb lépett. Már majdnem elérte a karomat, mikor gyorsan elrántottam.
- Hozzám ne érj! - sipítottam cérnavékony hangon.
- Na idefigyelj! Nekem te nem mondod meg, hogy mit csináljak! Így is elég nehéz ez, ne nehezíts meg! - ragadta meg a karomat, ami sajogni kezdett a tenyere szorítása alatt - Kérlek! - tette hozzá lágyan.
Szemeibe néztem és nem láttam mást, csak sajnálatot és szánalmat. Igazat mond, tényleg nem akarja megtenni. Vagy csak kitűnően hazudik. Mindegy mi is a célja, meg kell tudnom, hogy mit akar tenni.
- Mihez kezdesz most? - kérdeztem halkan.
Tekintetét elkapta rólam. Talán nem bír a szemembe nézni? A lelkiismerete nem hagyja neki? - furdalt a kíváncsiság.
- Feltétlenül szükséges ez? - néztem ugyanarra, amerre ő. A lányokra, akiket immár sejtettem, hogy kik tartanak fogva. Antonio, Max, Lázáró és - akin talán a legjobba meglepődtem - Mateo.
- Tudsz más megoldást? - fordult hirtelen felém, de hirtelen feltörő ellenszenvét nem tudtam minek tulajdonítani - Ha tudnék mást, szerinted nem tenném azt? Szerinted én ilyen szörnyeteg vagyok? - mutatott magára.
- Úgy látom igen - vágtam a képébe egy kicsit sem kímélve sem az egóját, sem az érzelmeit.
Ettől egy pillanatra megtántorodott, de nem eresztett. Már-már éreztem, ahogyan a karom nem jut elegendő vérutánpótláshoz és szúr a hiánya miatt.
- Talán igazad van... - hagyta rám és elkezdett húzni a sikátor bejárata felé.
Na akkor most, vagy soha - gondoltam.


- Dina! - üvöltöttem teli torokból, amivel annyit értem el, hogy Pablo a hátam mögé állt és a vállam fölött előrenyúlva befogta a számat. Már majdnem az ott parkoló autónál voltunk, mikor a lányok kórusban felzengték: "Dina!" Majd hangos és kétségbeesett sikítást hallattak.
Néhány pillanatra Pablo megdermedt, majd a háta mögé nézett és visszahúzott a sikátorba.


Dina lépett elő a sötétből és fenyegetően nézett Pablora, aki még mindig szorosan tartott. 
- Őket engedd el! - intett a lányok felé - Nem csináltak semmit. Nem tudnak semmit rólatok.
Pablo valamiért - talán mert tényleg igaza volt az idősödő asszonynak, talán másért - szabadon engedtette a srácokkal a lányokat, akik megkönnyebbülve kezdtek a bejárat felé szaladni.
Egyedül Kate fordult vissza hozzám és rémülten nézte, ahogy engem még mindig fogva tartanak.
- Menj! - kiáltottam neki.
- Nélküled nem! - kezdett közeledni felém.
- Menj már! Nem hallod? - kiáltottam rá - Nem akarom, hogy itt legyél! Nem akarom, érted?? Tűnj el és többet ne keress! - parancsoltam.
Kate zokogni kezdett, de hallgatott rám. A lányokat követte az autóig, majd láttam, ahogyan elhajtanak.
- Intézd el, de gyorsan! - gyűltek körénk a srácok, akik mindeddig értetlenül nézték a jeleneteket.
- Menjetek! - intett a kocsi felé - Ezt egyedül akarom! Nem kell közönség!
Egyedül Dina maradt ott és nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni mellőlem. Még mindig fenyegetően nézett Pablora, aki most állta a tekintetét. Aztán hirtelen arrébb lökte Dinát, aki a földre esett. A kezét a nyakamhoz szorította és így szorított a falhoz.
Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy talán meghalok, legalább nem kell szembenéznem apu haragjával és a többiek furkálódásával a terhességem miatt.
- Tényleg képes volnál megölni a gyermekedet? - nézett Dina kegyetlenül Pablora.

Fontos!

Sziasztok bogárkáim! :D

Nemrég elindultam egy blogos versenyen és szükségem lenne a szavazataitokra! 

Nagyon köszönöm az összes eddigi szavazatot is.

A befejező extrahosszú fejezetet szerdára hozom.

Puszillak titeket! :)

Jucii.

31. fejezet

Sziiasztok!

Meghoztam az új részt! Tudom, késő van már, vagyis inkább korán.. Na mindegy :D

Hatalmas fordulat és talán még nagyobb meglepetés ér majd titeket.

Remélem, azért tetszeni fog. 

Még nem döntöttem el, hogy ez az utolsó előtti fejezet lesz-e, vagy még 2 fejezetben fogom (nem) lezárnia teljes történetet. 

Jó olvasást, és komikat kérek!!

Puszi, Jucii.

u.i.: Bocsi a függővég miatt, de ez kellett ide :D

Az esküvő

"- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést." 

Az esküvőig már csak néhány nap volt, én pedig erre a kis időre apuékhoz költöztem. A csomagjaim már készen voltak az indulásra, csak még egy valamit kellett beszereznem. Tudom ostobaság, de mikor vendégségbe megyek, mindig viszek valamit ajándékba. Tara biztosan fog örülni valami kéknek - mosolyogtam magamban, ha már én ilyen nyomorultul szenvedek, legalább a külvilág felé mutassam azt a látszatot, hogy már minden oké velem.
Shon kivitt a külvárosi bolthoz, ahol régebben olyan csodás karkötőt láttam. Kék és szerintem remekül illik majd Tara csuklójára. Gyorsan megvettem a karkötőt, amin eddig még senki másnak nem akadt meg a szeme, aztán észrevettem a sikátort.
Ez ugyanaz a sikátor, ahol Dina üzlete volt. Shon még nem ért vissza az autóhoz - bár csodálkoztam, hogy el mer engedni egyedül akárhová is, hiszen tudja, hogy milyen labilis az idegállapotom - így lassan a bolt felé igyekeztem.
Volt néhány kérdés, amire mindenképpen választ kell, hogy kapjak.
A boltba érve ugyanaz a pézsma és levendula illat csapott meg, mint a legutóbbi ittjártamkor. Dina automatikusan elém sietett. Kész rejtély, honnan tudja, hogy éppen mikor érkezik új vevő, de nem firtattam. 
- Tuilelaith! - mosolygott rám barátságosan az idős nő.
- Maga tudta igaz?? Tudta, hogy meg fog halni... - emlékeztem vissza a búcsúmondatára. 
- Csak sejthettem... - bizonygatta.
- Miért nem szólt?? Akkor most élne!! - kiáltottam rá és ismét kibuggyantak szemeim sarkából a fájó gyász könnyei.
- Ne engem hibáztass és ne is magadat, gyermekem! Egy új élet csak akkor veheti kezdetét, ha egy régi szív megszűnik dobogni... - akadékoskodott.
- Régi szív??  Hiszen még gyerek volt... Ha annyira kellett az a szív, akkor miért nem egy sokat megélt 80 éves apóka halt meg?? Miért pont neki kellett elmennie?? - zokogtam.
- A halál nem válogat... Lehetett volna éppen egy éppen születő csecsemő, egy lány aki éppen a zongoraóráján van, egy fiú, aki éppen az első futball labdáját kapja, egy nászutas pár, sőt, akár maga az elnök is...
- De maga tudta... Már előre figyelmeztetett... Maga a halál?? - kérdeztem megrökönyödötten és egy lépést hátráltam.
- Ugyan kedvesem... Micsoda vicc... A halált nem látod emberi alakban... Nem is érzed, egyszer csak elragad... Nem számít, hogy mit szakít félbe, egy vitát, és romantikus vagy éppen intrikus pillanatot... A halál a legváratlanabb pillanatban érkezik...
- Maga ismét hazudik!! - mutattam rá.
- Nem hazudok! Csupán rávilágítottam a tényre, hogy bárki más is lehetett volna Cuirithir helyében...
- Mégsem volt senki más a helyében... Öngyilkos lett!! Miattam! - fakadtam ki.
- Ugyan gyermekem! Dehogy! 
- Levelet küldött, mielőtt felvágta az ereit. Én tettem ezt vele... Nekem nem szabadna élnem, egy gyilkos vagyok, semmi több.
- Ugyan! Előtted még rengeteg feladat áll lányom! Mind nagyon nehéz, és szükséged lesz hozzájuk minden erődre...
- Erő.. Az van bőven.. - feleltem flegmán.
- Ezt hogy érted?? - villantak meg a szemei.
- Miután.. Szóval miután Vick... Sokkal nagyobb erőm van azóta... Iszonyatosan fáj, amikor előtör, és begyógyult a sebem is, amit elkeseredésemben okoztam magamnak.
- Tehát ezért... A párod ereje nem tűnt el, nem születik újjá, ezért van még meg az erőtök. Ezért vannak fájdalmaid... Csak ez lehet az oka...
- Tehát Vick ereje is az enyém?? - néztem bambán.
- Nagyon úgy tűnik... Ilyen még nem volt... Nagy feladatok állnak még előtted lányom! - mosolygott rám.
- Most mennem kell, de amint visszajöttem a városba eljövök a lányokkal. Muszáj, hogy találkozzanak Önnel, Dina.
- Rendben! De vigyázz! A telihold éjjelén ne engedj magadhoz senkit közel... 
- Még ha meg is tenném... Mikor is lesz?? 
- Holnap után.. 30-án...
- Nagyszerű.. Az esküvő napján.. Azt hiszem, ez lehetetlen... Mindenkivel táncolnom kell majd... Közel kerülnek hozzám...
- Akkor majd kitalálsz valamit... Az ellenséged a közeledben van, közelebb mint gondolnád... - mondta visszament a függöny mögé, én pedig sietős léptekkel távoztam a boltból. 
Ez a nő tud rólunk mindent. Mindent! Mégsem tudok neki hinni.. Hiszen nekem nincsen ellenségem... Badarság. Ha lenne, arról meg tudnék. Biztos vagyok benne, hogy nem lapul meg a szeretteim között egy elvetemült gazember, aki majd az életemre tör.

~~~~~~

Eljött az esküvő napja. Tegnap éjjel nem volt semmifél legény- és leánybúcsú sem, hiszen apunak egyszer már volt ilyenben része, Tara pedig önként, szolidaritásból mondott le a kéretlen élvezetről.

Reggel korán keltem. Apuék házában már kiismertem magam annyira, hogy megtaláljam a konyhát, így oda igyekeztem és főztem egy kávét, elvégre hosszú nap elé nézünk. 

A szertartás délután kettőkor kezdődik. Addigra mindennek a helyén kell lennie. A vendégek valószínűleg dél környékén kezdenek majd érkezni, tehát a fogadóbizottság tagjai már addigra itt lesznek. Értem ez alatt a két sármos srácot: Dan-t és Justin-t. Nagy megkönnyebbülés, hogy lesznek itt ismerősök is. Sőt, apu még egy rögtönzött szóbeli meghívással a még mindig itt tartózkodó Camille-éket is meghívta. Tegnap este tudtam meg, hogy anyu és Ernesto is eljönnek a nagy eseményre. Tekintve, hogy apu és Ernesto még nem ismerik egymást így ez elég furcsa helyzet lesz. Shon is eljön - jobb meggyőződése ellenére - és magával rángatja Natalie-t is. Legalább társaságból nem szenvedek majd hiányt - főleg, hogy Kate is jelen lesz, hiszen jóban volt apuval mindig is.


A konyhapulton ülve szürcsöltem a frissel lefőtt kávét, mikor megkordult a gyomrom. Gyorsan számításba vettem a lehetőségeket és magamhoz mérten kiválasztottam egy egyszerű és gyors reggelit. Gondoltam ennyit biztosan meg bírok csinálni. Gyorsan előkészítettem egy nagy tálat, beletettem a lisztet, a tojásokat, a tejet és a vizet, hozzá pici sót tettem és elővettem a - kevésbé barát formájú, hatalmas - serpenyőt, ami először a kezem ügyébe akadt.
Negyed óra múlva szép halom palacsintától roskadozott a tányérom - naná, hogy megint eltúloztam az adagot. De nem fog kárba veszni, az biztos. Apu fél perc alatt elintéz egy kétszer ekkora rakást is. 
A konyhaszekrényben kutatva nagy nehezen megtaláltam a legfelső polcon kutatva a juharszirupot is, amivel kiadósan nyakon öntöttem a reggelimet. A gőzölgő palacsinta és a juharszirup illata keveredett és átjárta a levegőt, én pedig hirtelen pattantam fel az asztaltól az undorító szagra. 
Nem tudtam elviselni az eddig annyira szeretett étel illatát. Kezemet a szám elé kaptam és a földszinten lévő fürdő felé vettem az irányt sebes léptekkel. Azon agyaltam közben, hogy mi lehet a bajom, de erre csak nem jöttem rá. Közben Tara jött velem szembe és hirtelen torpant meg, mikor látta, hogy hirtelen a fürdőbe vetem magam, majd utánam jött és óvatosan benyitott. 
- Minden rendben? - kérdezte aggodalmas hangon.
- Persze... csak nem is tudom... Nem volt régi a juharszirup? Olyan furcsa illata van... Rosszul lettem tőle.. Pedig ilyen még sohasem fordult elő velem - néztem rá, miután feltápászkodtam a WC mellől és  alaposan kiöblítettem a számat.
- Tegnap előtt vettem a kisboltban. Biztos, hogy nem volt vele baj - adott választ az előbbi kusza mondatomra - Biztos vagy benne, hogy nem más bajod van?? Esetleg gyomorrontás? Vagy MÁS? - nyomta meg a más szót.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, miközben a fürdőkád szélére ültem.
- Tudod... - kezdte és ő is mellém telepedett közben maga köré csavarta a köntösét - Nem is tudom, hol kezdjem... Viktor és Te.. szóval nem volt köztetek semmi olyan, ami miatt aggódnunk kellene?? - nézett rám fürkésző tekintettel.
- Ha arra gondolsz, hogy terhes vagyok - értettem meg a más szó jelentését -, akkor megnyugodhatsz. Nem vagyok terhes! - mosolyodtam el.
- Biztos vagy benne?? Ahhoz elég egy alkalom is és bizony hamar összejön. Leilah, ha mégis úgy gondolod, hogy talán megvizsgáltatnád magad, akkor szólj nekem. Ismerek szakembereket... Együtt jártunk gimibe... csak szólj.. - simogatta meg a karomat, mintha biztos lenne benne, hogy igaz a meglátása.


A nap többi része gyorsan eltelt, a fiúkkal nem is találkoztam, mivel egyenesen a parkba mentek, hogy az utolsó simításokat elvégezzék a helyszínen. 
Az agyam egész végig azon kattogott, amit reggel Tara mondott. De nem lehetek terhes!! Az főleg nem.. A biztonság kedvéért egész délelőtt nem ettem, nehogy még egyszer elrókázzam magam - ne adj Isten akár a ceremónia közben.
Egész addig filozofáltam a dolgon, amíg arra az elhatározásra jutottam, hogy kellene csinálnom egy tesztet. Addig úgysem nyugszom meg, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Bár 30-a van, és két napot késett, az még nem jelenti azt, hogy terhes vagyok.
Apu a srácok után indult a parkba, de előtte megkértem, hogy vigyen el a gyógyszertárba. Nem tudta mire vélni, ezért egy abszolút gyors kifogással hárítottam a még fel sem tett kérdését: "Ragtapasz kell, nem szeretném, ha a cipő feltörné a lábamat."
A patikában viszont voltak néhányan, vártam negyed órát, mire sorra kerültem, aztán az eladónak halkan odasúgtam, hogy mit szeretnék, mire az idős nő sajnálkozón rám mosolygott és elvette az egyik polcról a kívánt terméket. 
Azonnal a táskámba süllyesztettem, és fizetés után távoztam az üzletből. Apu nem nyugodott addig, amíg haza nem vitt, természetesen ő már késésben volt.
Ahogy a házba értem Tara elkapta a kezemet és a szobája felé húzott. 
- Most kerülsz elő?? Azonnal készülni kell! Fél 12 van!! Mégis hol voltál?? Mindegy is... Gyere.. - ültetett le egy cingár férfi elé, aki azonnal a hajamat kezdte birizgálni. Még csak most jön a java. Miközben az ismeretlen férfi a hajamat tűzte fel, addig Tara-t sminkelték - az ő haja már kész volt. Laza kontyba csavarva díszelgett a tarkóján.
Nem kérdeztem semmit, csak hagytam, hadd dolgozzanak rajtam. A hajamat háromnegyed órába telt, mire a fodrász elfogadhatóan feltűzte és rózsákat tett bele. Nem szóltam közbe, mivel a ruhám kiválasztásában sem vettem ki a részemet, úgy gondoltam így lesz a legjobb. Taranak és nekem megegyezik a méretünk, ezáltal könnyen - a közbenjárásom nélkül is - meg tudta csináltatni a ruhámat. Nyilván nem volt túl boldog, amiért neki kellett felpróbálnia helyettem minden egyes ruhapróbán, de csak kibírta, hiszen most is itt van.
A hajam után az én sminkemet is elkészítették, bár nem sokat engedtem az arcomra kenni... Ilyen vagyok.. Így kell szeretni...
Néhány szusszanásnyi idő után Tara a saját szobám felé lökdösött, mondván, hogy vegyem fel a ruhámat - amit még életemben nem láttam. De nem csalódtam.. Pont mint amit elképzeltem. Most már értettem a rózsákat is a hajamban. A ruhámat is sok száz rózsaminta díszítette, sőt, az övem is rózsás volt. 
Miután felvettem a koszorúslányruhámat és a hozzá kikészített cipőt, azonnal Tara keresésére indultam, persze még előtte a táskámban lapuló dolgot elrejtettem az éjjeliszekrényem fiókjában.


A Tara-nak vett karkötőt az ágyra fektettem, ahol már ki voltak készítve a különböző fehérneműi. Nyilván tudja majd, hogy tőlem van.
A csengő megszólalt és két lány lépett be az ajtón, amit szélesre tártam. Egyforma ruhában voltak ugyan, hasonlóban, mint én, mégis teljesen más stílust vallottak.
- Szia, biztosan te vagy Leilah! Az én nevem Alex - kezdte - Ő pedig - mutatott a mellette álló hosszabb, vörös hajú nőre - Joyce! - azzal hívás nélkül bejöttek és aztán vettem csak észre, hogy mögöttük két tündéri kis szőke lány álldogált, ugyancsak rózsaszín ruhácskákban. Mosolyogva guggoltam le eléjük, ők pedig félénken rám mosolyogtak. A nevüket nem kérdeztem meg, inkább kézen fogtam a kis apróságokat és bevezettem őket a nappaliba Alex és Joyce mellé.
Tara éppen a lépcsőn jött lefelé és indulásra ösztönzött minket, mivel már igencsak fél 2 múlt. A ház előtt már ott állt két fekete autó. Az egyikbe beültek a kislányok, melléjük pedig én, mivel biztosan nem fogok a nevelőanyám két, látszólag pökhendi barátnőjével utazni egy légtérben.
Az út rövid volt, így hamar odaértünk, én pedig megláttam a barátaimat. A két kislány persze rendíthetetlenül jött utánam, de nem bántam, hiszen olyan kis aranyosak.
Először Kate ölelt meg, akivel minden a régi volt. Megbeszéltük a dolgokat, sőt még Dináról is meséltem neki. Talán ő lesz az egyetlen, aki nem néz majd komplett idiótának, amikor a többiek elé vezetem a sztorit.
Kate után már nem néztem, hogy kik kerültek éppen sorra az ölelgetésemben, jártam kézről kézre, mintha én lennék a fő szenzáció, pedig aztán ez közel sem így van.
Néhány lépéssel mögöttem megállt a két nagyzoló liba is és mustráló tekintettel nézett végig a vendégseregen. Közben én kaptam a szebbnél szebb bókokat az öltözékemre és a frizurámra, aztán egyszer csak valaki felkapott, mire felsikoltottam.
- Elrabolom az első számú koszorúslányt! - nevetett hangosan egy rekedtes hang, amit egyből felismertem. Dan volt az, aki halálra rémített.
- Normális vagy?? Szeretnék még néhány évig élni... Na nem sokáig... Mondjuk még úgy 200 évig... - tettem az ártatlan arcomat miközben mindenki nevetett, még én is.
- Ahogy óhajtja Főnökasszony! - tett le bohókásan. 


Már mindenki a helyén ült, mikor Dan hátraküldött, ő maga pedig előre ment Justin mellé, aki apuval állt a feldíszített kis "kápolna" előtt. Látszott rajta, hogy nagyon boldog és izgatott is egyszerre, hiszen most már nincs megállás, Tara a felesége lesz.
Tara már hátul állt, persze takarásban, nehogy akárki is véletlenül meglássa őt vagy a ruháját. Meglepett, hogy az ő ruhája nem hófehér, hanem picit megtört, de ennek ellenére remekül állt rajta. Kezében már szorongatta a csokrát, a másikkal pedig egy idős úr kezébe karolt. Bizonyára az apja. A zene elindult, a két édes kislány pedig elindult, miközben Alex és Joyce beállt az indulásra. Miután mindketten elhaladtak előttem még biztatóan rámosolyogtam Tara-ra, aztán követtem őket. 
Mindenki hátrafordult ültében és már csak a menyasszonyra vártak. Megálltam apuval szemben, miközben azt néztem, hogy újdonsült nevelőanyám milyen kecsesen halad felénk.

~~~~~~

A pap a szokásos eskü szövegét mondta, aztán nem győztem kikerülni a gratulálok hadából. Nagyjából fél óra alatt mindenki lerótta az illedelmességi körét, utána átvonultunk az előre feldíszített étkezőbe, ahol mindenki helyet foglalt és megkezdődött a vacsora. Kijjebb volt egy asztal, ahová mindenki tett valami kis apróságot, tekintve, hogy mindene megvan már az ifjú párnak.
Vacsora után elkezdődött a menyasszonytánc, én pedig kezdtem magam furán érezni. Elnézést kértem a mellettem ülőktől, és kimentem a friss levegőre. Néhány pillanatig álldogáltam kint, aztán befelé indultam volna, de megszédültem és meg kellett kapaszkodnom a lépcső korlátjában ahhoz, hogy ne essek el. Hamar visszanyertem az egyensúlyomat, és éppen az ajtó felé igyekeztem, mikor hirtelen elsötétült előttem minden.


Zúgott a fejem és nem tudtam, hogy hol is vagyok. Óvatosan felemeltem a fejemet a párnáról és megláttam azt az egy valakit, akire nem számítottam. Ott ült az ágyam szélén és aggodalmas arccal figyelt.
- Hol vagyok? - kérdeztem tőle rekedten.
-A szobádban... Hazahoztalak. A táskádban volt kulcs. Jól érzed magad? - kérdezte az arcomat fürkészve Pablo.
- Nem tudom mi történt.... - vallottam be neki őszintén.
- Ájultan találtalak a lépcsőknél. 
- Te jó ég!! Apu?? Tara?? Vissza kell mennem! - akartam felülni hirtelen, de visszanyomott az ágyra.
- Már tudják, hogy itthon vagy... Cam szólt nekik, hogy ne aggódjanak. Megígértem nekik, hogy veled maradok..
- De mi?? Te jó ég! Csak én lehetek ekkora lúzer, hogy még az esküvőjüket is elrontom... - szorítottam a kezeimet a fejemre.
- Ugyan... Nem rontottál el semmit..Nem tehetsz róla, hogy rosszul lettél... - próbált vigasztalni.
Rosszullét! Rosszullét! Ez az! A teszt! Nem csináltam meg. Hirtelen keltem fel az ágyamból és az éjjeliszekrényem fiókjából kivettem a kis zacskót, amivel egyenesen a fürdőbe mentem.
Pablo csak értetlenül nézett utánam, de nem szólt egy szót sem.






Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és feltéptem a dobozt. A tájékoztatónak megfelelően megcsináltam a tesztet és már csak várnom kellett. Ez a rész a legrosszabb. A hideg futkosott a hátamon... MI van, ha tényleg terhes vagyok? Mi van, ha lesz egy gyerekem? Én erre nem vagyok felkészülve! Egyszerűen nem megy! 17 vagyok a rohadt életbe! Hogy lennék én kész egy gyerek felnevelésére?? - próbáltam nem kétségbeesni. 
A percek nagyon lassan teltek, én pedig csak egyre idegesebb lettem. Az erőm is elő akart törni, de minden akaratomat összeszedve birtokomba vettem és nem engedtem szabadjára. Most nem! Semmiképp sem! 
Gyorsan átöltöztem, mert még mindig rajtam volt a koszorúslányruhám. Levettem és nemtörődöm módon a padlóra vetettem a vélhetőleg méregdrága ruhát. Felvettem az alvós-szettemet és tovább járkáltam fel-alá a fürdőben. 
Minden percben kétszer-háromszor is ránéztem a tesztre, hátha észreveszek valami változást. Pár perc múltán megjelent az első csík, ami azt jelezte, hogy a teszt működik. Már csak azért imádkoztam, hogy ne legyen második csík. A szívem azonnal negyedik sebességbe kapcsolt és zihálni kezdtem. A részletekbe belegondolni sem mertem. Mit szól majd apu és anyu ehhez az egészhez?? Persze, ha nincs semmi, akkor meg sem kell tudniuk...
Egyfolytában mászkáltam, mint a mérgezett egerek, de nem mertem a tesztre nézni.. Még nem.. Életem leghosszabb tíz perce telt el, mire bátorkodtam a kezembe venni a mindent eldöntő készüléket.






(Várom a megjegyzéseket!! Neked 1 perc, nekem sok öröm és ihlet! :DD)

Hír

Sziasztok! 

Tudom fejezetet ígértem a hétvégére, de nem tudtam befejezni. Sajnos múlt hétvégén volt egy kisebb balesetem, de mindenkit megnyugtatok a mentős (iszonyatosan helyes, kb. 26 éves és zöld szemű volt *-*) szerint nincs semmi bajom, sőt még kórházba sem kellett mennem. A combomon és a hasamon még ott vannak a foltok, de nincs komoly bajom. A kezeim is megrándultak így döntenem kellett, hogy melyik blogra hozok frisset, és mivel a Breaking 3. fejezetéből több volt már megírva, így azt fejeztem be. 

Lehet, hogy most haragszotok rám, de még így is fáj a kezem. Remélem, hogy a jövő hét közepén fel tudom tenni nektek itt is az új részt. 

Remélem ezért nem pártoltok el tőlem. 

És még valami... 

Örömmel jelentem, hogy már 20 rendszeres olvasóm van, aminek kimondottan nagyon örülök.

Puszii, Jucii. :)