Sziiasztok!
Először is.. Köszönöm a 14 rendszeres olvasót és a 3000 látogatót :)
Tudom, hogy megint késtem meg minden, de végre itt van az új rész..
Mivel a 4 komi már 2 nap alatt összejött, ezért most komihatárt emelem 6-ra.
Bocsi, de tényleg nem tudok olyan iramban frisset hozni.
Most viszont itt az új rész és várom hozzá a komikat :)
És figyelem!!
Bal oldalt van egy szavazás!! Kérek szépen mindenkit aki itt jár, hogy szavazzon.
Jó olvasást! :)
Puszi, Jucii.
Beszélgetés... Vagy mégsem?
- Ki vagyok én? - néztem rá kérdőn, hiszen ő nem tudhatja a nevemet, annak ellenére sem, hogy én tisztában vagyok az övével.
Sokáig csak nézett engem, ezután a felszólalás után. Nem lehetett olvasni az arcáról, mert azonnal rendezte a vonásait. Azonban az előbb mintha, félelem és meglepettség suhant volna át az arcán. A meglepettséget még értem, de a félelmet nem tudtam hová sorolni. Olyan nem lehet, hogy pont tőlem félne. Ugyan még ilyet...
Közben annyit vettem észre, hogy Pablo kezd bepipulni, amit pedig végképp nem értettem, hogy miért. Hiszen semmi rosszat nem csináltam sem én, sem Carol. Na jó.. Ő leöntött engem, de ezen kívül semmi sem történt.
Az egyik pillanatban még Carol arckifejezését láttam magam előtt, a következőben pedig elmosódott előttem a világ, majd Pablo hátától nem láttam többé Carolt.
- Te tudtad! - kiáltotta az immár vele szemben álló Pablonak a lány - Egész végig tudtad!! Igaz?
Megrémített ez a hangszín. Mintha egy őrjöngéshez közeli állapotba került volna. Nem mintha el tudtam volna képzelni mást róla az aranyos bemutatkozása után, de azért nem gondoltam volna, hogy kapásból hisztirohamot kap.
- Nem! Csak sejtettem - felelte halkan Pablo, talán azt akarta, hogy én ne halljam meg, viszont akkor csalódnia kell, mert a hallásom rég nem volt már ilyen jó, mint most - De most már biztos. Már nem kell találgatnom - suttogta még mindig - És tévedsz, ha azt hiszed, hogy kettesben hagyom veled - szűrte a fogain keresztül.
Eddig észre sem vettem, hogy még mindig ideges, de ez után a megnyilvánulása után, azt sem tartottam kizártnak, hogy itt helyben neki megy a védtelen lánynak. Persze alapjában véve nem agresszív, de egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt az egész dolgot.
- Azt hadd döntse el Ő, ha lehet! Neked ehhez semmi közöd nincs! - vetette oda Carol a még mindig előttem tornyosuló Pablonak, majd egy gyors és határozott, mégis kecses mozdulattal kikerülte őt. Pablo sem volt rest, egyszerre mozdult a lánnyal, így még mindig közöttünk állt, ezzel takarva előlem a kilátást.
- Semmiről sem tud és nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő hely és időpont a dolgok tisztázására. Sőt, mint már korábban is mondtam, nem kellene tisztáznunk semmit sem. Csak hagyjál minket békén. Ne gyere a közelünkbe, ne üzengess Laynak és semmi hasonló dolog ne legyen - emelte fel a hangját Pablo, majd egy hirtelen lépést tett Carol felé.
- Még fenyegetsz? Te? Fenyegetni mersz engem? - nevetett fel gonoszan a lány - Talán nem ismersz kellőképpen ahhoz, hogy még csak meg se forduljon ilyesmi a fejedben? - lépett ő is előre egyet, ezzel jelezve, hogy egy cseppet sem fog meghátrálni Pablo elől.
- A múlt elmúlt. A jelennek élek! - suttogta vigyorogva Pablo, mintha ezzel egy hatalmas sértést mondott volna ki.
- Ne becsülj alá! - kiabálta Carol, tehát jól értettem és valóban egy célzást kapott valamire, amit én nem érthettem - Nem szeretném újra megtenni a egyik volt tettemet sem, de ha rá kényszerítesz, akkor megteszem - mondta fennhangon a lány, majd ismét felém lépett egyet. Pablo azonban még mindig közöttünk állt.
- Nem fogod Őt bántani! - lépett egyet közelebb hozzám, így teljesen a hátának nyomódtam. A helyzet viszont eléggé nevetségesen nézhetett ki, ugyanis az, hogy Pablo egy nála sokkal gyengébb elől hátrál meg, nem éppen a bátorságra utal. De könyörgöm egy lány... Egy nő... Ha a tényt vesszük, hogy Pablo ezt a lányt kétszer is kitenné, akkor sem változtat semmin, hiszen meghátrált előle.
- Beszélhetnék vele? - kérdezte bájosan Carol, majd Pablo válla felett próbált átkukucskálni, kevés sikerrel.
- Nem! - vágta rá azonnal Pablo és oldalazva a kijárat felé kezdett tolni engem, közben ügyelve arra, hogy egy pillanatra se mozduljak el mögüle.
- A kérdés csak udvariasság volt! - súgta oda halkan, minden szót jól érthetően artikulálva. Tudta jól, hogy ezzel csak Pablo idegeivel játszik és szemlátomást élvezte ennek minden egyes másodpercét.
Pablo már tényleg kezdte elveszíteni a türelmét, én viszont ekkor, mint egy kis jótétlélek, minden előzmény nélkül kiléptem a háta mögül és Carollal vettem fel a szemkontaktust.
Abban a minutumban, mikor Pablonak végre leesett, hogy már nem vagyok a biztonságot rejtő zugban a háta mögött, kezdett volna visszatuszkolni oda. Nem kis meglepetésemre egy reflexszerű mozdulattal kitéptem a csuklómat az erős szorításából, amin magam is meglepődtem. Mikor lettem én ilyen erős? Hiszen ha Pablonál erősebb vagyok, akkor lényegében a teremben mindenkinél. Ha Pablo nem tud visszatartani, akkor ki az akinek ez sikerülne?
A kérdésekre viszont magam is tudtam a választ. A szívem mélyén, a legeslegmélyén tudtam. Csak egy valaki van, aki vissza tudna most tartani engem, de Ő nincs itt. Őt most látni sem bírnám, ha itt lenne, akkor sem. Ha itt lenne, valószínűleg Ő is minden áron azon lenne, hogy védjen úgy, ahogyan most Pablo teszi helyette.
- Majd én eldöntöm, hogy akarok e beszélni Carollal vagy sem! - emeltem fel a hangomat és néztem haragosan Pablora, aki meglepetten konstatálta, hogy ellentmondtam az összes eddigi szavának.
- Nem hiszem, hogy éppen most van itt az ideje a vitának! - válaszolta rám sem nézve Pablo.
- Én pedig azt hiszem, hogy ebbe nincs beleszólásod! - vágtam rá és már indultam is ki az ajtón, Carol pedig követett.
Miután kiértünk az épületből, nem álltam meg. Egyenesen mentem végig a járdán, ami az épület előtt volt, egészen egy kisebb térig. A földet nagy macskakövek borították, aminek persze sem én sem a cipőim nem örültünk túlságosan. Szinte láttam magam előtt Pablo őrjöngését is. Nem is tudom, miért jöttem ki.... De úgy érzem, beszélnem kell Carollal.
- Szóval? Ha lehet fogd rövidre, mert Pablo így is pipa - vetettem oda neki közönyösen.
- Tudod te, hogy mi történik veled? - kérdezte - Úgy értem igazából...
- Miről beszélsz? Nem történik velem semmi... Te drogozol? - kérdeztem rá óvatosan.
- Jaj, ne játszd a hülyét.. Tudod, hogy miről van szó.. - válaszolt indulatosan. Egy lépést tett felém hirtelen, majd mintha egy falba ütközött volna, hirtelen megállt és visszahátrált. Egy újabb dolog, amit nem értettem. Néhány percig álltunk egymással szemben, pár lépés távolságra egymástól, de a sötétben én így is tisztán láttam minden rezdülését és minden mozdulatát.
Hirtelen lépteket hallottam magam mögül.. Nem is egyet, hanem többet. Hátra fordultam, hogy tudatosítsam magamban "barát" vagy "ellenség" közeledik-e. Megnyugtató volt látnom, hogy Pablo lépkedett magabiztosan és immáron egy csepp harag és indulat nélkül felénk. De nem volt egyedül.. A srácok is mind felhagytak a tánccal, és mögötte kullogtak, mint valami díszkíséret.
Pablo közvetlenül mellettem állt meg, a srácok egy kicsit hátrébb, de úgy, hogy minden egyes szót tisztán halljanak. Nyilván őket is érdekelte a dolog, ez volt az egyik ok. A másik az, hogy én keveredtem bele ebbe az egészbe, amiről azt sem tudom, hogy mi. Harmadik okot pedig egyenlőre nem találtam.
- Carol! Akarsz még valamit?? - kérdeztem tőle a lehető legellenségesebb hangon.
- Ami azt illeti úgy, hogy itt van a kis rohamosztag nem fogok beszélni veled egy szót sem! - csattant fel.
- Akkor részemről ennyi volt - feleltem és hátat fordítottam neki, majd mint aki jól végezte dolgát, indultam is az autók felé. Pablo a kezét végig a derekamon nyugtatta, most pedig szorosan kezébe zárta az enyémet. Hihetetlen erősen szorította az ujjaimat, ennek ellenére én egy csepp fájdalmat sem éreztem.
Az autóhoz érve hátra pillantottam, vissza a kis térre, ahol Carol még mindig ott állt, de most már nem egyedül volt. Mellette, egy magas sötét alakot pillantotta meg, ahogy tekintetével az enyémet fürkészi. Nem volt több időm megfigyelni az arcot, mert Pablo egy óvatos rándítással tudatosította bennem, hogy ideje lenne beszállnom az autóba.
A hazafelé út csendesnek ígérkezett. Legalábbis azt hittem... Nagyot tévedtem, de még mekkorát... Alig, hogy elindultunk Pabloból kitört a vadállat. A gázt tövig nyomta a tiltakozásom ellenére is és üvöltözni kezdett. Nem igazán figyeltem rá, nem volt célom az, hogy összevesszek vele. Halkan meghúztam magam az anyósülésen és vártam, hogy csillapodjon némiképp a dühkitörése. Várhattam volna ítéletidőig is erre, hiszen minél jobban akartam, a csendes hangnemet, annál hangosabban és érhetetlenebben ordított. Mintha csak egy fatális hibát követtem volna el, vagy hasonlók. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Először Carol, aztán Pablo, aztán megint Carol... Mi van itt az emberekkel?? Mind megzakkantak? Vagy csak én vagyok túl más? Nem tartozom ide?
Ez vicces.. Még hogy nem tartozom ide.. Eddig sem tartoztam ide.. Soha nem is fogok ide tartozni.. Ha annyira ide szeretnék tartozni, akkor már rég Carollal ülnék bent valahol és faggatnám őt a legújabb helyi pletykákról. Vele lennék és nem érdekelne egy kicsit sem mások, főleg nem Pablo véleménye.
Ahogy viszont a helyzet most áll, nagyon is érdekel mások és Pablo véleménye is, hiszen nem lehetek annyira hálátlan, hogy ügyet sem vetek rájuk. Azonban nem tagadom, nagyon szívesen végig hallgattam volna Carol mondandóját, már csak azért is, hátha rájövök,hogy mi a fenére akart kilyukadni. Az nem lehet, hogy tudja azt amit rajtam kívül csak néhányan még... Nem lehet, hogy tudja a kis titkomat, amiről soha senkinek nem szeretnék beszélni. Nem tudom, hogy annak mi lenne a következménye, de hogy nem jó dolog az is biztos...
Néhány perccel később - Pablo vezetési stílusának köszönhetően - megérkeztünk a házhoz. Nekem sem kellett kétszer mondani, már szálltam is ki az autóból. Pablo méltatlankodását figyelmen kívül hagytam és azonnal indultam is fel a szobámba. Nem akarok vele összeveszni, inkább hagyom az egészet addig, amíg egy kicsit lenyugszik. Mondjuk holnap délelőttig.
A folyosó sötét volt, de a halvány holdfényben ki lehetett venni a formákat és simán lehetett tájékozódni a hatalmas házban. Nem tellett sok időbe és már az emeleti szobák mellett sétáltam el halkan. Mielőtt elhaladtam volna anyu és Ernesto szobája előtt, jól megfontolt szándékkal levettem a magassarkúmat. Más sem hiányozna, mint hogy anyu is felébredjen.
Az ajtómhoz érve nagy megkönnyebbüléssel nyomtam le a kilincset, tudva hogy ott bent vár rám a megérdemelt pihenés, amit akárhogy is nézek valóban kellemes lesz és délnél hamarabb fel nem kelek. A szobába lépve tejes, de megnyugtató sötétség fogadott. Az ágyam szinte hívogatott, de tudtam jól, ha most ledőlök, akkor egész éjjel - már ami még az éjjelből hátra van - és délelőtt ebben az eléggé ragacsos ruhában maradok. Nem akartam ugyan, de muszáj volt elmennem a fürdőig, majd lámát kapcsolni. A kellemetlen fény erőteljesen hatotta át a szobát,én pedig néhány másodpercig sűrűn pislogtam, és még a könnyeim is kicsordultak. Nemhiába.. Elég éles az átmenet a fény és a sötét között.. Szinte megszokhatatlan.
Ahogy a szemeim hozzá szoktak a fényárban úszó szoba látványához, indultam is el a zuhany felé. A kezemben lévő cipőimet hanyagul a földre dobtam és megnyitottam a vizet.
Már alig vártam, hogy alá állhassak... Vagyis inkább azt, hogy utána lefeküdhessek aludni. Rég voltam már ennyire kipurcanva, nem is csoda, hiszen régen edzettem annyit mint ma. Amíg a víz folyt, addig én lehámoztam magamról a miniruhát és azt is a cipő mellé dobtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy szépen, rendesen összehajtsam..
A zuhany alatt kezdtem egy kicsit oldódni, és így már nyugodtan végig tudtam gondolni a mai napot, ami elég eseménydús volt. Nem számítottam ilyen dolgokra, és nagyon remélem, hogy a kis kiruccanásom nem csak ebből fog állni, mert előbb-utóbb ki fogok készülni. A testem is ugyanúgy, elévezte a forró vizet, mint a szellemem. Nem igazán törődtem semmivel, csak hagytam a vízsugárnak, hogy tegye a dolgát és lazítson el. Néhány perccel később - de az is lehet, hogy már félórát is eltöltöttem a zuhanyzóban - kiléptem a hideg kőre, amitől az immár felforrósodott bőrömet kirázta a hideg. A törölközőt magam köré csavarva próbáltam megnézni magamat a tükörben - aminek a párásságát egyetlen jól irányzott kézmozdulattal el is tüntettem - és láttam, hogy a külsőmön semmi változás nincs a reggeli tükörképemhez képest. Igaz, a hajam vizes és a szemeim sem csillognak már, mivel túl fáradt vagyok, de azon kívül semmi változás nincs.
A törölközőt magamon hagyva kerestem a pizsimet, de naná, hogy nem találtam meg. Egyetlen dolgot hagytam kint... Pont azt... Nem volt mit tenni, pedig utálok egy szál semmiben mászkálni, de hát ez van.
A fürdőből kilépve meglepetten vettem észre, hogy ég a villany a szobámban is, viszont arra tisztán emlékszek, hogy nem én kapcsoltam fel. Meg is találtam a kis garázdálkodót.. Pablo ült az párkányon, kezében egy könyvvel, amit nem olvasott, csak bámult ki az ablakon.
Halkan megmosolyogtam a jelenetet, majd a vonásaimat rendezve megköszörültem a torkomat.
A hangra azonnal felém kapta a fejét, majd fel is pattant azon nyomban ültéből. Óvatosan felém vette az irányt, majd néhány lépésre tőlem megállt. Jól láthatóan nem mért végig a tekintetével, csak az arcomra fókuszált, amibe még mindig bele lógtak a vizes tincseim.
Mosolygott egyet, majd szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
- Lay... Én nagyon.. - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Nem ér rá holnapig? Itt fogok kipurcanni.. - ásítottam egy nagyon és egy kicsit rá is játszottam a dologra, miközben a törölközőt szorosabban fogtam magam körül. Láthatóan egy cseppet sem zavarta vagy hozta zavarba Pablot ez a helyzet. Engem viszont annál inkább.
- Én csak... - kezdett bele megint, de ismét belé fojtottam a szót.
- Bármi is az, ráér holnapig! - vetettem oda, majd megpróbáltam őt finoman az ajtó felé terelni. Ahogy mellé értem már éreztem, hogy nem teljesen van magánál - bűzlött a piától. Karon fogtam és egészen az ajtóig húztam, majd rá is akartam csukni, de megállított. Óvatosan visszafordult, és még egyszer mosolyt küldött felém.
- Aludj jól! - köszönt el, a tőle telhető legaranyosabb módon.
- Te is! - válaszoltam neki már félálomban.
Miután az ajtót magamra zártam - megvédve magamat egy újabb esetleges nemkívánatos személytől - felvettem a topp-sort együttesemet és már feküdtem is le aludni.
Nem kellett sokáig várnom, hamar elaludtam. Viszont olyat álmodtam, amit nem szívesen élnék át valójában. Sőt, senkinek sem kívánom, hogy ezt átélje.
