Új blog! ^^

Sziiasztok!

Nem, még  nem fejezettel jövök, de készülget!

Nyitottam egy új blogot! Akit érdekel, az itt megtalálja.

Remélem lesz egy pár olvasóm! :)

Puszi, Jucii.

30. fejezet

Sziiasztok! 

Csudiszupii napjaim voltak, és ímee.. hoztam nektek egy jó fejezetet. Nem tudom milyen lett, elég depis, de sztem aki elolvassa, az is depis lesz utána..

Lehet, hogy valakinek nem tetszik, de hát nem tudok olyat írni, ami mindenkinek elnyerné a tetszését.

Ja és ... Légyszíves legyetek szívesek oldalt szavazni a szereplőkre, ugyanis a 47-3 arány nem valami bíztató..

Remélem kapok komikat hozzá... Ja és még valami. Nem akarom más helyett a babérokat learatni.. A levelet nem én írtam. Neten találtam, ha valakit érdekel honnan van, vagy csak kíváncsi az írójának a kilétére, nyugodtan írjon e-mailt a magicalchange@freemail.hu címre. (Csendben megjegyzem, hogy tudok a benne lévő helyesírási hibákról, de ettől még drámaibb hatása lesz... )

Puszillak titeket!

Jucii.

A búcsúlevél

Reggel  arra keltem, hogy valaki éppen az éjjeliszekrényemre tesz valamit. A zörgésre ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, mivel a zavaró fény bántotta. Annyit azonban sikerült kivennem a külvilágból, hogy Cam hozta nekem azt a zörgő valamit. Néhány lapos pislogás után a szemem végre megszokta a világost, így óvatosan, szédelegve, de sikerült felülnöm, és a zörgő valamit, vagyis a kávésbögrét a kezembe vettem. Camille nem látta, hogy felkeltem ezért kiment a szobából. Nem is baj... Jobb most egy kicsit egyedül lenni. Bele gondolni a tegnap történtekbe. Abba amit a nő mondott és abba, hogy a legjobb barátnőmet árulónak neveztem, mikor ő csak jót akart. Annyira fájdalmas. De nincs mit tenni. Beszélnem kell vele. 
Ahogy felálltam megláttam, hogy még mindig a tegnap esti piszkos fehér ruhámban vagyok, úgyhogy a fürdő felé vettem az irányt. Útközben pont azt asztalra pislantottam, a laptopon pedig még mindig ott villogott a felirat: " Egy új üzenet ".
Kíváncsian léptem oda hozzá és másodpercek alatt megnyitottam a fájlt. A feladó ismeretlen volt és téma sem volt megadva. Azt gondoltam valami nyaralásos hirdetés vagy ilyesmi. Hol vegyek új mosógépet, vagy regisztráljak jobbnál jobb filmletöltési portálokon. Ezek helyett egy egészen hosszú szöveget láttam meg a monitoron. Az első sorok elolvasása után a kezemből a bögre kicsúszott és hatalmas csörömpölés kísértében millió darabra tört a járólapon.

"Nem tudok veled sehogy sem kapcsolatba lépni, felégettél minden hidat, hogy ne tudjalak elérni. Sírnom kell, ha arra gondolok, nem is olyan rég még pont az ellenkezőjéért harcoltál. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő. Nekem még ahhoz sincs, hogy ezt elviseljem.

Nem hibáztatlak, hogy elhagytál. Okod volt rá, talán már jóval előbb meg kellett volna tenned, de te kitartottál, reméltél, míg én csak ültem, és néztem, miként küszködsz értem. Aztán megváltozott valami, nem akartad tovább. Összeszedted minden erőd, és elköszöntél. Én meg csak ültem ott, mint egy kisgyerek, aki addig szorongatta a lufiját, mígnem az kidurrant a kezében, ő pedig még sírni sem tudott az ijedtségtől. Igazad van, gyáva alak vagyok. Nem kértél semmi olyat, ami nagy dolog lett volna, a helyemben egy utolsó féreg is megtette volna. Nem voltam férfi, neked pedig arra van szükséged. Nem voltam elég bátor, kis, szaros dolgokhoz. Most az leszek, Istenemre, az leszek! Nem fogok lassan tönkremenni, nem fogom megvárni, hogy az emberek majd sajnálkozva súgjanak össze a hátam mögött. Nem akarom, hogy én legyek a példa arra, miként tudja valaki tönkretenni az életét egy nő miatt. Ülhetnék kocsmákban, olcsó kurvák fáradt, koszos testét bámulva, a sörömet iszogatva, amíg annyira részeg nem leszek, hogy ne tudjak gondolkodni, de nem akarom. Várhatnék valaki másra, aki legfeljebb megközelíthetne, de azt sem akarom, hogy te járj a fejemben, miközben vele kefélek. Bátor leszek. A számunkat hallgatom, miközben ezt írom. Már bevettem néhány Rivotril-t, kicsit könnyebb így. Kell a segítség, tudod, hogy én nem fogok hibázni. Sokat dumáltunk ilyesmiről is. Veled mindenről lehetett. Sírok, Kicsim. Nem akartam ezt, azt reméltem, te leszel az utolsó, hogy már megtaláltalak. Nem is lesz több, ebben biztos vagyok. Talán ezt sem kéne tennem. Nincs jogom tönkretenni az életed, de nem bírom ki, hogy ne üzenjek. Tudod, mire kell a nyugtató, ugye? Meg fogok halni, de nem akarok félni. Nem akarom, hogy megijedjek, és ne sikerüljön. Bár itt lennél! Sok erőt adna, ha láthatnálak. Kezd hatni a Rivotril. Tudod, miért csinálom? Tudod, ugye? Mert pnt olyan önző vagyok, mint azt mondtad. Semmi sem számít, csak a magam üyge. Meg fogok halni, de nem akarom hgy ezzel vége legyen. Azt akarom hogy sose felejtsel. Engem láőss az avarbna, ha majd a gyereked rugdosssa, engem érez a bor ízében, az én szemem jusson eszedbe, ha az éggre nézel, rám gndolj, bárki is áérjen ozzád. Én fogom simogatni az atrcod, ha sírsz, miatamm hallgatsz majd el hirtelen, ha nevetsz. Bene leszek midnen pillanatodban, mint te mos az enyémnben Nagyon remélem, hogy nincs túlvilágh. Nem akaromhogy tovább hiányozz. Még elküldöm ezt az e-mail-t, atán beveszem av érhígítót. Félek tőle. Szia Kicsm"

Nem vettem észre, hogy mikor gyűltek körém az emberek, csak annyi maradt meg bennem, hogy kétségbeesetten kutatok a telefonomért és mondogatom, hogy: "NEM!!"
A többiek kérdezgették, hogy mi bajom, de nem válaszoltam. A lábaim felmondták a szolgálatot és összecsuklottak alattam. A telefonom már a kezemben volt és éppen tárcsáztam a mentőket, mikor Kate sikoltott fel mellettem. Ő is elolvasta az emailt.
Nem foglalkoztam most a legkevésbé sem senkivel, csak az illetékesnek mondtam a címet és már én is azon voltam, hogy összeszedem minden erőmet és talpra állok. A kezeimmel a járólapon akartam megtámaszkodni, aminek következtében éppen a törött bögre darabjaiba tenyereltem és a kávé barna tócsájában megjelentek az apró piros csíkok. A kiserkenő vérem. Nem igazán törődtem sem a fájdalommal, sem azzal, hogy kócos és piszkos vagyok, erőt vettem magamon és talpra küszködtem magam. A lábaim viszont mintha külön életet éltek volna újra kicsúsztak alólam. A várt esés azonban elmaradt. Helyette egy erős kart éreztem magam köré fonódni, ami óvatosan a térdhajlatom alá nyúlt, míg a kéz párja a hónom alatt karolt át. Egyetlen mozdulattal emelt fel, én pedig ösztönösen bújtam közelebb Pablo mellkasához és engedtem a kitörni készülő könnyeimnek. Valaki a vállamat simította meg, de momentán egy cseppet sem érdekelt az illető kiléte, csak annyi, hogy Vick-nek ne legyen semmi baja.
Néhány pillanat múlva kattant valami az agyamban és hirtelen durván mocorogni kezdtem az ölelő karok között, amíg Pablo lábra nem állított, de el még mindig nem engedett, így kénytelen voltam kitépni magamat az öleléséből. Azonnal a géphez rohantam és megnéztem a küldés időpontját. Újabb sírógörcs tört rám, mikor láttam, hogy tegnap közvetlenül a veszekedésünk után írta. Nem bírtam nyugton maradni, azonnal az ajtó felé vettem az irányt.. Kócosan, piszkosan, elkenődött sminkkel, úgy ahogy voltam, indultam az ajtó felé. Már majdnem az utcán voltam, mikor utolértek, és visszarántottak a lakásba. 
- Eressz! - kiáltottam a megszeppent Pablo-ra, aki csak még jobban szorított - Eressz, nem hallod?? - sikítottam kétségbeesetten és a könnyeim újra patakokban kezdtek folyni. Dühös lettem... Nem hagy engem elmenni. Pedig nekem nem itt van a helyem... Nekem Vick-kel kellene lennem. Ez az egész Miattam van. Ha tegnap nem viselkedek úgy, ahogy, akkor nem tartanánk most itt. Nem lenne talán már halott az a férfi aki szeretett engem valaha. És mi van akkor, ha tényleg halott?? Édes Istenem, ilyet még csak gondolnom sem szabad... 
Vick él, biztos csak rám akart ijeszteni!! - nyugtattam magam gondolatban, de magam sem hittem el belőle semmit.
- Lay, nem kellene...?? - kérdezte félénken Cam és ő is próbált beljebb vonszolni az ajtóból.
- Kérlek!! Vick!! - sírtam fel ismételten, bár lehet, hogy egy kicsi hiszti is volt már a dologban - Kérlek Pablo! Eressz! - esedeztem neki és újra a padlón találtam magam. 
Nemvolt több erőm felkelni, csak sírtam és vártam. Hogy mire, azt magam sem tudom... Talán arra, hogy Vick vidáman betoppanjon az ajtón, mire én megint elhajtottam volna, vagy arra, hogy én magam öljem meg őt, mikor legközelebb szembetalálkozok vele.. Nem tudom. Talán arra, hogy minden olyan legyen, mint az évzáró bál előtt. vagy mielőtt Elena a képbe került volna.. Talán arra, mikor először randira hívott... Nem kellett volna elfogadnom.. Csendben kellett volna szenvednem és átengednem őt valaki olyannak, aki megérdemli. Aki szereti őt, és aki ad neki második esélyt.. Talán ha én is adtam volna neki második esélyt.. Talán tényleg adhattam volna.. Még most is adhatok. 
Mire újból magamhoz tértem a gondolataimból, csak annyi változott, hogy épp nem a padlón ültem, hanem a kanapén, a véres kezemet pedig Cam éppen egy jókora sebtapasszal ragasztotta le. 
- Beviszlek a kórházba! Ki kell szedni a szilánkokat! - mondta halkan Kate. Eddig meg sem szólalt, de láttam a szemein, hogy ő is sírt, miután elolvasta a levelet. Ez a levél is csak az én hibám...
- Nem! Vick!! - csak ennyit hajtogattam - Vick-hez! - suttogtam halkan és még mindig sírtam, bár nem tudtam, honnan jön ez a sok könny.
Az autóútból csak annyit észleltem, hogy nem Kate kocsijával megyünk, hanem Pablo-éval. A többi kiesett. Megkönnyebbültem mikor Vick-ék házához értünk, viszont akkor rándult igazán görcsbe a gyomrom, mikor megláttam a ház előtt parkoló mentőautót, aminek a lámpái még mindig világítottak, semmi jót nem sejtetve ezzel. 
Nem vártam meg a többieket, bár nem tudom hogyan, de a lábaim most jobbak voltak, mint bármikor máskor. Mire a többiek észbe kaptak én már a járdát tapostam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Két mentős jött éppen kifelé egy hordággyal, amin egy fekete zsák volt. 
- Nem!!! - sikítottam fel és a hajamba túrtam olyan erővel, hogy biztos voltam benne, jó néhány szálat ki is téptem belőle - Nem!! Vick!! - Indultam volna utánuk, de Pablo ismét elém állt és nem engedett. Próbáltam átjutni rajta. Próbáltam kicselezni, de ő nem törődött vele, hogy mivel próbálkozok, egyszerűen megfogta a kezemet és átfogta a vállamat. Szinte mozdulni sem tudtam... 
Aztán feladtam a harcot. Most már nem Vickhez akartam menni, hanem fel a szobájába. Senki nem akadályozott meg abban, hogy a házba szaladjak. Egyenesen az emeletre mentem, ahol már a folyosó is véres volt. Vick szobájába érve hatalmas rendetlenség fogadott. A fürdőajtó be volt törve és ott volt a legtöbb vér. Nem gondolkoztam csak a fürdőjébe vetettem magam. A csempén ültem, körülöttem Vick vére terült el és végig csak azon járt az eszem, hogy miért tettem ezt vele. A lábaimat felhúztam és a kezemmel erősen szorítottam. Előre-hátra kezdtem hintázni, hátha attól jobban leszek de nem. 
A kezeimet végül lefejtettem a lábaimról és a körülöttem lévő vértócsába mártottam. A véres kezemet közelebb emeltem, hogy jobban szemügyre tudjam venni, közben a könnycsatornám kiszáradt. Nem jött több könnycsepp a szemeimből, csak hüppögtem halkan, mégis fájdalmasabb volt ez a pillanat, mint az eddigi életemben bármi más.
Addig-addig kotorásztam a véres járólapon, amíg a kezem egy ismeretlen tárgyba nem ütközött, ami szintén tiszta vér volt. Az Ő vére. Óvatosan a kezembe vettem a halálos fegyvert, ami nem volt más, mint egy penge. A mentősök biztos nem vették észre, ezért van még itt. Még mindig előre-hátra dülöngéltem és a véres pengés a tenyerembe tettem, másik kezemmel megfordítottam. Nem tudtam, mi jöhet még..  
A torkomból egy hangos és kétségbeesett kiáltás hangzott fel és már készültem azt tenni, ami az egyetlen megoldást jelenthette volna nekem ebben a helyzetben. 
Az Ő vére... Az én vérem... Mit számít?? 


A sebtapasszal borított kezem már csupa vér volt. A másikban pedig ott volt a fegyver. Nem gondolkodtam a dolgon, egyszerűen csak tettem, amit jónak láttam. A megsebzett kezembe vettem a pengét és a csuklómhoz szorítottam. A kezemből újfent kiserkent a vér,én pedig újból felszisszentem. A hüppögő hang abbamaradt, és szédülni kezdtem. Utálom a vért, most mégsem lettem rosszul, pedig ma többet láttam, mint egész eddigi életemben.
Még hallottam ahogy a folyosón kopog két ütemes magassarkú és egy kevésbé hangos, ám annál dinamikusabb sportcipő, mégsem figyeltem már rájuk. Nem tudtam. Akaratom ellenére az érzékeim tompulni kezdtek és elterültem a véres járólapon. A kezemből kiesett a penge, szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és vártam a fájdalom múlását, ami nem akart jönni.




**** 5 nappal később ***




Az ágyamon ültem és vártam. Még mindig nem tudom mire. Talán egy égi jelre, ami mutatja a helyes utat, talán arra, hogy én is meghaljak. Nem tudom. A gondolat, hogy valaki meghalt miattam, rémesen kínzó volt. Már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem lenne-e jobb a világnak, ha én haltam volna meg?? 
Az elmúlt 5 napban alig ettem, inni is csak kényszerből ittam, mert a kórházból nem engedtek volna ki. A kezemen még mindig ott van a kötés és a néhány varrat, a végső elkeseredettségem jelei.
Nem is voltam nagy társaság mostanában. Ha kérdeztek válaszoltam, de a lehető legrövidebb és legtömörebb tőmondatokkal. Tükörbe nézni nem mertem. Épp elég volt nekem a belső összetörtség, külső szemmel még cefetebbül nézhettem ki.
Elhatároztam, hogy most már igazán összeszedem magam. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy Ő sem akarná, hogy ennyire szenvedj miatta. Azt szeretné, hogy légy boldog és lépj tovább. Persze honnan is tudhatnám, hogy Ő mit szeretett volna. Ha boldoggá akart volna tenni, akkor nem csinál hülyeséget... 


Végre kikászálódtam az ágyamból és csak akkor vettem észre, hogy milyen szertelen is vagyok. Már két napja ugyanaz a felső van rajtam, lassan két napja, hogy ki se keltem az ágyból. Lassan egy hete nincs életkedvem, lassan egy hete öltem meg azt az embert, aki szeretett. Mert kétségkívül az én hibám volt, senki másé... 
Óvatosan a fürdőbe totyogtam és megengedtem a hideg vizet. Nem éreztem fájdalmat mikor a jeges víz alá álltam, csak megborzongatott. A ruháim teljesen átvizesedtek, de nem érdekelt. Próbáltam leszedni magamról a rám tapadt ruhadarabot, aminek az lett a következménye, hogy elszakadt. Nagyon mérges lettem... Az egyik kedvenc felsőm volt. Könnyed, nyárias és aranyos. Éreztem, hogy ha nem higgadok az lesz, mint alig egy hete. Kitör belőlem az erőm. Amiről immár tudom, hogy mi is és tudom, hogy néhányan tudnak róla rajtam kívül is. 
Az agyamat elborította a köd és vártam a csillogást. De elmaradt. Vártam, az ijedtségemet, de nem jött. Nincs erőm?? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nekidőltem a zuhanyzó falának, ám ekkor egy éles fájdalom nyilallt a fejembe. A kezeimet ösztönösen a halántékomhoz kaptam, hátha csillapítani tudom a hasogatást. Mindennek az ellenkezője történt. Túl korán örültem. A csukott szemeimen keresztül tompán átsejlő fény annak a bizonyítéka volt, hogy mégis van erőm. Lassan tompult a fejfájásom, de a fájdalom nem múlt el, csak továbbítódott a csuklómba. Hangosan felszisszentem, olyan érzés volt, mintha a húsomat szaggatnák le a csontomról, mégsem könnyeztem. Fájdalmat akartam, szenvedni akartam.


A víz eláztatta a kötésemet, így kénytelen voltam levenni. A varrat azonban eltűnt. Nem tudom, hogyan és nem tudom mikor, de abban teljesen biztos voltam, hogy néhány perce még sajgott és húzódott. Talán ez egyfajta erő?? Valami gyógyítóféleség?? Minden estere eléggé furcsa..


Nem törődtem vele, siettem, hogy elkészüljek. A hajamat megmostam és gyorsan lezuhanyoztam. Mintha visszatért volna a régi Lay, csak éppen kevesebbet beszél és össze-vissza gondolkozik. 
A hajamat megszárítottam és feltűztem, sminket nem tettem fel. Nem tenne jót, ha elbőgném magam ismét - és magamat ismerve tuti, hogy ez be is következik - és szétfolyna a fekete massza az arcomon. 
A ruhámat már Natalie elővette, amilyen rendes volt. Gyorsan felvettem, hozzá illő fekete magassarkúval és már indultam is lefelé a szobámból a lépcsőn. A nappaliban ott volt már a díszes társaság. Kate, Reed, Tiffany, Amanda, Stella, Michael, Adam és Kevin is, valamint a bátyám és Natalie, sőt apu és Tara is. Ahogy leértem hirtelen fagyos lett a levegő és mindenki engem nézett. 
Valószínűleg azt várták, hogy mikor kapok ismét hisztirohamot, vagy mikor borulok ki annyira, hogy pszichiátriai osztályra kényszerülök. Azonban ez nem fog bekövetkezni. Mostantól nem fogják látni rajtam, hogy mennyire megvisel ez az egész. Nem kell nekik is velem együtt szenvedniük, elég ha én tönkremegyek ebben az egészben.


A temetőbe érve népet tömeggel találtam szembe magam. Ahogy megláttak engem rögtön halk suttogások futottak végig a megjelentek között és mindenki rám kapta a szemét. Kezdett irritálni ez a sok szempár, úgyhogy elfordultam és Shon-ra néztem, aki végigsimított az arcomon és puszit nyomott a fejem búbjára. Natalie nem jött el, így Shon végig velem tudott maradni. A leghátsó sorból néztük végig, ahogy egy lovaskocsiszerű valamin hozzák a koporsót. Aztán négy férfi óvatosan a sírgödör fölé helyezte, és  - megvárták, amíg a pap méltóan elbúcsúztatja - leengedték a gödörbe. Hangos koppanás jelezte, hogy elérte végső nyughelyét, nekem pedig végiggördült az arcomon az első könnycsepp. 
Megfogadtam, hogy erős leszek, mégsem tudom állni a magamnak adott szavamat. Shon vigasztalóan átölelt és a kezemet dörzsölgette. Néhányan a sírhoz léptek, köztük Vick szülei is - ekkor vettem észre, hogy Mrs. Andrewsnak is potyognak a könnyei - és egy-egy szál vörös rózsát dobtak a koporsóra. A többire már nem is figyeltem, mivel elkezdték betemetni a sírt, én pedig aligha bírtam volna még a föld kopogását is elviselni minden egyes lapát után. 


Nem mentem oda a szüleihez, nem bírtam volna a szemükbe nézni és részvétet nyilvánítani nekik. Ők is pontosan jól tudták, hogy az egész az én hibám. Mégsem pocskondiáztak, mégsem szidtak, nem is vágtak semmit a fejemhez. Pedig talán nekik is könnyebb lett volna, ha tudtak volna valakit okolni. Még ha én vagyok az, akkor is.


A temetés után újra a szobámba zárkóztam. Nem válaszoltam a hívásokra, a telefont sem vettem fel, és az e-mailjeimet sem  néztem meg. Néha-néha léptek zaja csapta meg a fülemet, ahogyan valaki elsétált az ajtóm előtt, néhányszor bekopogtak - legtöbbször apu volt - és megkérdezték minden oké-e. Ezekre a kérdésekre csak egy "ühümm" volt a válasz.
Estefelé már képes voltam letenni a kezemből a párnát és lemenni a családomhoz. Apu és Tara éppen azt fontolgatták, hogy nekem könnyebb lenne, ha az esküvőt elhalasztanák, hiszen már csak alig 3 hét van hátra addig.
- Nem! - mondtam határozottan.
- Kicsim! Így lenne a legjobb, hidd el... - kezdte apu, miközben elindult felém, láthatóan meglepte őt a felszólalásom.
- Nem apu! Jól vagyok... Jól leszek... Miattam ne halasszatok! Kérlek! - néztem felváltva Tarára és apura.
- Leilah, biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb eltolni egy-két hónappal?? Hidd el, nekünk ez nem fáradtság... - lépett közelebb Tara és megölelt.
- Biztos vagyok benne, hogy jól leszek - feleltem magabiztosan és viszonoztam az ölelést.

29. fejezet

Sziiasztok!

Tudom, hogy hónap elejére ígértem, de közbejöttek dolgok, úgyhogy csak most tudtam hozni az új fejit. Viszont komikat nem kapok... Tisztelet a kivételnek. Remélem ehhez a fejezethez azért kapok néhányat, mert szinte minden kiderült benne a lányokról... 

Frisset nem tudom pontosan mikor kaptok, de ez függ a komiktól is.

Remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket.

Puszii, Jucii.

A főpapnő

Nagy meglepetésemre viszont Mateo-t nem a saját szobájában találtam, hanem Camille ágyában. Na bumm... Nem mintha engem zavarna vagy valami, de azért nekik is több eszük lehetett volna ennél... Tudják nagyon jól, hogy Pablo nem tűrné el, hogy együtt legyenek, ennek ellenére észre sem veszik, hogy mekkora bajba kerülnének, ha ez kiderülne.
- Ugye nem mondod el Pablonak?? - esedezett nekem barátnőm egy szál lepedőt maga köré csavarva.
- Nem, nem mondom el, ennél azért jobban ismerhetnél... De a jövőben azt javaslom, hogy ne Pablo orra előtt essetek egymásnak. Legalább azt várjátok meg, amíg hazavisz engem. Akkor legalább fel tudom tartani egy picit... - oktattam ki az ifjú párt.
- Meglesz főnök! - felelte mosolyogva Mateo, aki már egy szál rövidnadrágban állt Cam mögött és a hajába csókolt.
- Na! Valójában nem a kis légyottot akartam megzavarni, hanem más miatt jöttem. Mateo! Kéne a segítséged! Pablo ugyanis odakint heverészik a homokban teljesen kiütve, szóval szerintem be kéne hozni.. Nem tudom te hogy vagy vele... - mosolyodtam el a végére.
- Azonnal megyek főnökasszony! - kacérkodott, mire én picit meglöktem.


Elég nagy kínszenvedés volt, mire Mateo-nak sikerült Pablot behoznia a házba és nem is kínlódott tovább, csak lefektette a kanapéra. Én gyorsan a konyhába mentem és főztem egy kávét, majd ettem egy kis müzlit. A gyors reggelim után gondoltam felhívom Kate-et is - csak nem lesz rám kiakadva amiért ilyen korán zavarom.


- Szia csajszi! - vette fel vidáman a telefont, még ilyen korán reggel is.
- Kate! Jajj... annyira hiányzol!
- Ott mennyi az idő?? - kérdezte mosolygós hangon.
- Khm... reggel 6 körül, azt hiszem... - nevettem fel.
- Itt is!! Ez komoly??
- Igen!!
- Visszajöttél?? És még csak nem is szóltál?? Szégyelld magad!!
- Most rögtön vagy ráér később is??
-  Hékás.. Ha már a későbbnél vagyunk.. Összefuthatnánk...
- Délelőtt otthon leszek, aztán fogalmam sincs hogyan tovább, de Cam biztos nem utasítana vissza egy kiadós vásárlást... - adtam tippet.
- Hm... Rendben.. Mit szólnál, a ...  délután 2 órához??
- 2-kor tali nálunk! Addig puszi!
- Vigyázz magadra! - búcsúzott el.


Pablo lassan ébredezni kezdett, én pedig már azt vártam mikor kerül végre olyan állapotba, hogy a tegnap estéről valamit ki tudjak szedni belőle. Lassan tápászkodott fel a kanapéról, szemét álmosan nyitogatta majd újra becsukta és megadva magát a kimerültségnek visszahuppant a két kispárna közé, a fejét pedig a kanapé karfájának döntötte.
Szótlanul mentem oda hozzá és leültem közvetlenül mellé a kőre, lábaimat felhúztam  és vártam, amíg kinyitja a szemét. Viszont azt várhattam volna, mert csendes szuszogása néhány perc múlva betöltötte a légteret. Szívem szerint hagytam volna még őt pihenni egy picit, de nem volt más választásom, ha még ma haza akarok érni. Óvatosan a vállához értem, majd mikor még mindig nem reagált megcirógattam az arcát. Tenyerem az arcán pihent, mire ő lassan elfordította a fejét pontosan felém, így már a kezemen feküdt. A szemei még mindig csukva voltak, de már elmosolyodott, így tudtam, hogy felkelt.
- Nem utasítanám vissza ha minden reggel így keltenének fel - suttogta álmos, rekedt hangon és a halántékát kezdte dörzsölni. Biztosan fáj a feje.
- Én pedig nem utasítanám vissza, hogyha még időben felkelnél és végre indulnánk, mivel még be kell mennem a boltba is. Ugyanis ha nem tűnt volna fel a semmiből én nem tudok ebédet főzni - vettem picit cinikusra a fazont.
- Mennyi az idő? - kérdezte még mindig a kezemen fekve.
- Pontosan 9:48. Ideje indulni nem?? - vetettem fel a legésszerűbb ötletet.
- Oké, oké. Két perc, felöltözök és iszok egy kávét, meg veszek be valamit fejfájás ellen - mondta és végre felült. - Miért nem a szobámban vagyok? Hogy kerülök a kanapéra?? - húzta fel a szemöldökét.
- Mateo szedett össze hajnalban a parton, miután én észrevettelek - mondtam a jó előre kigondolt szöveget.
- És te mit kerestél hajnalban a parton?? - nézett a szemembe.
- Jól bevett szokásom, hogy ha nem tudok aludni, akkor sétálok egyet... - sóhajtottam nagyot.
- Rendben. Akkor két perc. Az autóban várj meg - utasított és elment felöltözni.


A boltba érve gyorsan pakoltam a kosárba az alapanyagokat és már mentem is a kasszához. Nem volt időm nézelődni és amúgy is, délután megyünk vásárolni a csajokkal.
Mikor hazaértünk nagy meglepetésemre Shon éppen a konyhában ült és újságot olvasott. Én azt hittem, hogy 11 előtt ki sem kel az ágyból.
- Na húgi?? Lesz kaja?? - nevetett rám vidáman.
- Hm.. De még mennyire!! - feleltem és már álltam is neki a kiadósan laktató ebédnek.
Pablot viszont nem láttam sehol. A nappaliba pillantva pedig észrevettem, hogy az autója is eltűnt a ház elől. Nagyot szusszantva fordultam ismét az edények felé és folytattam a főzést. Idő közben megérkezett Natalie is, aki besegített egy kicsit, majd közösen fogyasztottuk el a kreálmányomat. Ebéd közben végig anyuról faggattak, na meg az útról.. Mintha tegnap nem beszéltünk volna róla éppen eleget. Viszont boldogan láttam, hogy mennyire kiegészíti egymást ez a két fiatal. Nem gondoltam volna, hogy Natalie egyáltalán nincs zavarban, sőt, ugyanolyan természetesen viselkedik, mintha a saját otthonában lenne.


A délutáni vásárlásra elhívtam Natalie-t is, aki sajnos nem tudott eljönni, így maradt a hármas. Kate nem késett egy percet sem, éppen 2 órakor fordult be a sarkon a jól ismert autóval.
- Sziiaaaaaaaaaa! - sikította a fülembe miközben megölelt.
- Oké! Nem szeretnék maradandó halláskárosulást szenvedni - mosolyogtam boldogan Kate-re és viszonoztam a csontropogtató ölelést. - Cam-ért még be kéne ugranunk. Nem baj??
- Ugyan!


Kate-tel és Camille-lal órákat töltöttünk a különböző üzletekben, próbálgattunk és vásárolgattunk. Egy kiadós csajos délutánt tudhattunk magunk mögött, mikor megláttam velünk szembe jönni két ismerős alakot. Kate arca egyből kivirult, az enyém viszont ha lehet még a fehérnél is sápadtabb lett. A két srác nem volt más, mint Reed és Viktor.
Egyedül Cam nem tudta, hogy miért lettem hirtelen szótlan.
- Csak beszélj vele! - kérlelt Kate. - Csak egy beszélgetés! Abba még nem fogsz belehalni! Tudod mennyire ki volt borulva, mikor sehogyan sem tudott elérni?? - nézett rám szúrósan.
- Oké! 5 perc! Nem több! Világos?? - mentem bele. Cam pedig csak jött utánunk, majd végül leült egy közeli padra.


Látszólag Viktor is elsápadt egy kicsit, Kate viszont még csak észre sem vett minket, egyből Reed-hez szaladt. Nem is haragudtam rá, hiszen szerelmes.
Viktor megállt előttem és kétségbeesetten nézett rám. Nem is tudta, hogy mit mondjon.
- Szia! - vetettem véget a kínos csöndnek, ami kezdett beállni a köztünk megragadó fagyos levegőben, majd a mellkasomon keresztbe tettem a kezeimet.
- Lay! Nézd! Én nagyon sajnálom... Én nem akartam.. Az a csók egy tévedés volt... Az éjszaka is... Minden... - még mindig kétségbeesetten kereste a szavakat, de nekem még mindig egy szó visszahangzott a fejemben: az éjszaka is. Tehát nem csak egy csók volt... Lefeküdt vele. Hazudott!
- Te csak ne becézgess engem! - emeltem fel a hangom. - Lefeküdtél vele! Képes voltál hazudni nekem. Képes voltál még ezek után is a szemem elé kerülni!! Hogy lehetsz ekkora barom?? Hogy akarhatsz nekem ennyi fájdalmat okozni?? Hogy lehetsz ennyire önző?? - néztem rá dühtől izzó tekintettel, miközben a szememből kiszökött az első könnycsepp.
- Én... Én sajnálom, hidd el.. Én csak.. Nem is tudom mit gondoltam... Lay... kérlek... - esedezett és a kezem után nyúlt.
- Tudod mit?? Hagyj békén! Nem akarlak látni! Nem akarok tőled már semmit! Menj el és ne keress többé! - kiáltottam és már megállíthatatlanul könnyeztem.
- Kérlek! - suttogta meggyötörten.
- Nem! - kiáltottam és iszonyatos harag gerjedt bennem, amiért nem képes elfogadni a döntésemet. Éreztem, hogy megint eluralkodik rajtam az a valami, amiről még mindig csak annyit tudok, hogy rajtam kívül még 9 ember hajlamos rá, mégsem kezdtük el keresni sem a forrását, sem a miértjét.
- Nyugalom! Ne itt! - utasított Viktor és ha lehet volna fokozni az indulataimat, hát sikerült is volna neki.


Ahogy Kate meglátta, hogy mi folyik itt valójában nem várt a dologgal, tüstént megragadta a kezemet és a kijárat felé húzott. Camille csak jött utánunk ütemesen. Az autóban már lényegesen nyugodtabban tudtam gondolkodni és elkezdtem lehiggadni.
- Lay! Jól vagy??
- Nem! Nem vagyok! Te tudtad?? Tudtad, hogy itt lesz?? - néztem mérgesen Kate-re.
- Muszáj volt! Sajnálom! - nézett rám szomorúan.
- Elárultál!! - sírtam mérgesen és ki is szálltam az autóból. Az újonnan vásárolt cuccaimat bent hagytam, ahogyan a telefonomat és a pénztárcámat is. Nem vártam meg, amíg felfogják, hogy mit is csinálok, csak futásnak eredtem, könnyeim pedig végigfolytak az arcomon. A legjobb barátnő elárult. A szerelmem megcsalt. Lassan mindenki hazudik nekem. A tetejében pedig lehetséges, hogy lefeküdtem a barátnőm bátyjával - és nem emlékszem az egészre -, aki iránt valószínűleg érzelmeket is táplálok. Csodás! Ennél rosszabb már nem lehet.


Egészen egy elhagyatott utcáig futottam, ahol megálltam kifújni magam. Az utca alapján megállapítottam, hogy már a külvárosban járok. Ami azonban egyből felkeltette az érdeklődésemet az egy kis üzlet volt, pontosan előttem. Azelőtt még sohasem láttam, de valamilyen oknál fogva vonzott. Meg sem néztem, hogy hová is sétálok be tulajdonképpen, csak mentem, amerre a lábaim vittek - ami ebben az esetben a kis üzlethelyiség volt.
Óvatosan nyitottam be és belülről még furcsábbnak találtam a boltocskát. Tulajdonképpen nem is bolt volt, hanem egy kis szalon. Az egész nem volt több egy kis szobánál, ahol egy hatalmas vörös függöny takarta a helyiség hátulját a kíváncsi szemek kereszttüze elől.


- Tuilelaith! - hangzott a függöny mögül. Majd kilépett mögüle egy alacsony, furcsa ruhás, hosszú fekete hajú idős nő - Tudtam, hogy csak idő kérdése és eljössz! - mosolyodott el.
- Elnézést, én csak....  Már megyek is - suttogtam bizonytalanul és az ajtó felé indultam.
- Ugyan! Nem mész te sehová! Különben nem jöttél volna Dinához... Tudni szeretnél valamit, ugye?? Talán, hogy mi történik veled? Furcsa dolgok?? Természetfelettiek?? Nem tudod a magyarázatot??  Gyere csak kedveském! Én elmondom a választ az összes kérdésedre! - mutatott egy kis asztalka felé.
- Honnan... - kérdeztem volna.
- Tudtam, hogy jössz... Mindig eljönnek....
- Eljönnek?? Kik?? 
- A reinkarnáció hatására... Minden papnő idetalál...
- Papnő?? Miféle papnő?? - kérdeztem ismét.
- Te nem ismered a történelmet igaz?? - kérdezte, mire én furcsán néztem rá. Persze, hogy ismertem a történelmet... A polgárháborúkat, a különféle felfedezéseket.... De hogy jön ez ide?? - A mi történelmünket!!
- Külön történelmük van?? És különben is ki Maga??
- Rólam később... Nos. Akkor az elején kezdem. Rólatok már több mint 3000 éve keringenek a különböző hiedelmek. Sokan istennek képzeltek titeket, sokan démonnak. Voltak idők, mikor máglyahalálra ítéltettetek. A sötét középkorban sokakat, köztük titeket is üldöztek. A királynő az összes emberét a ti elfogatásotokra áldozta, miközben őt legyőzték. Azt hitte mindenki, hogy ti is a kegyetlen király kémjei vagytok, tehát ő irányít titeket. Csak kevesen tudták, hogy ti is a birodalmat véditek és csakis a királynő tehet a veszteségről. Négy papnőt elfogtak. Kínozták, vallatták és kényszerítették őket, hogy árulják el a főpapnőt. Azonban hitük megrendíthetetlen volt, így a sírba vitték a titkot. Nem sokkal ezután az ötödik és egyben főpapnő hírét vette, hogy híveit miatta ölték meg, így a tudását hátrahagyva a világ 5 nagy kontinensére száműzte magából a lelke darabjait: a szeretetet, a hatalmat, a tudást, a törvényt és a bölcsességet. Ennek következtében meghalt ugyan, de - még számunka is titok miként - lelke darabjaiból reinkarnálódni tudott. A királynő így sohasem tudta megszerezni az erejét. Minden alkalommal, valahányszor az egyik lélekdarab tulajdonosa meghalt, a többi lélekdarab is tovaszállt, új, fiatal testet keresni magának. Az idő során viszont már nem kontinensenként, hanem népcsoportonként változik az érintettek kiléte. Nézz csak körül közöttetek. Ti is öten vagytok és valószínűleg mindnyájatoknak más felmenői vannak. Így lehetséges csak és kizárólag az, hogy titeket szemelt ki magának Vilja lelke. A barátságotok egy olyan köteléket mutatott neki, amit az erőtök csak erősíteni tud. Persze, ha jól használjátok - fejezte be csendesen.


Miközben a nő mesélt én némán hallgattam. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, lehet, hogy bolond?? Ilyen mesét kitalálni... 
- Ez mind szép és jó... De ez nem magyarázat arra, hogy miért változik a szemünk színe és miért izzik olykor a kezünk fényesen... - álltam fel.
- Még mindig nem érted?? Ti vagytok a papnők! A szeretet a szellem, a föld a bölcsesség, a levegő a tudás, a víz a hatalom, a tűz pedig a törvény. Az öt elem így kapcsolódik az öt értékhez. A színeket pedig el tudod mondani, nem igaz?? - nézett egyenesen a szemembe.
- Piros, kék, zöld, fehér... és sárga.. - suttogtam - De ha papnők vagyunk, akkor minket szüzességi fogadalom köt, ugye?
- Nem feltétlenül. Az évek során már nemcsak a női nemet érinti ez a lélekvándorlás. Kétszáz éve volt egy olyan erős főpapnő, aki papokat avatott maguk mellé, szintén olyan erővel, ami nekik is van, így kiegészítették egymást, és a házas életet is megtapasztalhatták. 
- Tehát nincs szüzességi fogadalom... - néztem rá, mire ő nemlegesen bólogatott.
- Persze ehhez kellett a Hold Istennőjének engedélye is, így a főpapnő kapott egy medált tőle, ami generációk hosszú láncán keresztül öröklődik - ekkora nyakamba nézett, és meredtem bámult valamit, amit én nem vettem észre. - A nyaklánc!! Hol a nyaklánc?? Miért nincs a nyakadban?? - kérdezte ijedten.
- De hiszen ott.. - nyúltam a nyakamhoz és valóban nem volt rajtam az anyutól kapott lánc - Hová tűnt?? - néztem a nőre, mintha tőle várnám a választ.
- Elveszítetted... Elhagytad... Tudom is én... Nem ez a lényeg... Hanem az, hogy ma még holdtölte lesz. Az Istennő ma még ellenőrizni tudja, hogy viseli-e az ajándékát a főpapnő. 
- Mi lesz, ha nem viselem?? - kérdeztem, de valójában nem igazán hittem el az eddig hallottakat. 
- Olyan eset még sohasem fordult elő... De valószínűleg nem élnéd túl - felelte és elindult a függöny túloldalára, ám hamar vissza is tért, kezében egy halványkék köves nyaklánccal - Ezt viseld és sohase vedd  le - utasított.
- Ezek szerint túl fogom élni?? - kérdeztem viccelődve.
- Pontosan. Most már hiszel nekem Tuilelaith??
- Miért hív Tui.... valaminek?? - kérdeztem furcsállva.
- Hiszen ez a neved. 
- Az én nevem Leilah - mondtam ki határozottan.
- Igen... Az ősi nyelven pedig Tuilelaith.
- Az ősi nyelven?? 
- Az ősi kelta nyelven.
Kelta?? Hogyan?? 
- Azt hiszem nekem mennem kellene... - nyitottam ki végül az ajtót és szaladtam egészen a kereszteződésig...
- Ne feledd, amint egy élet véget ér, egy új veszi kezdetét... - visszhangzott az idős nő utolsó mondata még mindig a fejemben.


Háromnegyed óra erőltetett menetű séta után végre a bérelt háznál voltam, ahonnan éppen hangos veszekedés zaja szűrődött ki. Nem akartam én közbeavatkozni, de másképp nem juthattam a szobámba csak a nappalin keresztül. 
Ahogy beléptem a házba mindenki elcsendesedett és egy emberként fordult felém. A hajamból kipottyant a virág és a fehér ruhám is tiszta piszok volt. Biztosan azt hitték, hogy valami bajom van, hiszen már kezdett sötétedni. 
- Mégis hol voltál, te bolond?? - fakadt ki először nagy meglepetésemre Pablo.
- Én.. sajnálom... Kate?? - kérdeztem szomorú hangon és közben Cam-re néztem. A délutáni incidenst szinte el is felejtettem. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem Kate hibája az egész és előbb vagy utóbb szembe kellett volna néznem Viktorral, de egyszerűbb volt rákenni az egészet.
Camille arrébb állt, így én észrevettem a mögötte elterülő kanapé közepén összegömbölyödő, síró lányt. A barátnőmet. Kezei között az egyik díszpárnát szorongatta és nem nézett fel rám.
- Kate? - kérdeztem halkan, mire nem reagált.
- Szerintem hagyd! - szólalt meg végül Cam.
Szomorúan néztem Pablo-ra és Cam-re, de beletörődtem a dologba, hogy a legjobb barátnőm talán szóba se áll velem többé. Könnyes szemmel indultam a szobám felé, majd beérve láttam, hogy Cam laptopja még mindig az ágyam közepén van és egy új emailt jelez, de nem foglalkoztam vele.... Egyszerűen letettem az ágyról a kis asztalra és ruhástól, szutykosan és kimerültem bújtam a puha ágyba.

28. fejezet

 Sziiasztok! 

Hát mit ne mondjak, egyáltalán nem vagyok boldog... Sőt.. Nagyon szomorít, hogy minden nap látom, mennyien jártok a blogon, mégsem írtok komit (tisztelet a kivételnek). Ezért úgy határoztam, hogy nem lesz komihatár. Ha tetszik, vagy van valami megosztani valótok, akkor biztosan meg fogjátok tenni.

Közelít a történet a végéhez, már nagyon látszik. Igyekeztem egy eseménydús fejezettel ( :$:$:D ) előrukkolni, majd meglátjuk, hogy sikerült-e. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy megszavaztátok, hogy legyen második rész. Tehát jó lenne, ha megírnátok, hogy mire számítotok, mi lesz szerintetek ennek a vége, és  ki a kedvenc karakteretek. 

Nagyon örülnék neki.

Puszillak titeket.

Jucii. :)

A meglepetés út

 

Újra rám virradt a reggel vagyis, nem is a reggel, mivel ahogy az órámra pillantottam már délután 3 óra volt. Nem is ébredtem volna fel, ha valaki nem dörömböl irdatlanul hangosan az ajtómon. Álmosan mentem ajtót nyitni, út közben nyújtóztam egyet, minek köszönhetően ajtónyitáskor egy picit feljebb csúszott a pólóm a kelleténél és megint akkora mákom volt, hogy Pablo állt az ajtóban.

- Khm... - köszörülte meg a torkát -  Camille indulni szeretne.. Készen vagy??

- Hová is? - néztem rá kómásan, és a hajamat kezdtem babrálni.

- Az ajándéka egy út. Ahová természetesen téged is vinni akar. Nekem meg mennem kell, hogy "vigyázzak" rátok - felelte flegma hangon, amin meglepődtem.

- Nanáá... Majd pont te fogsz vigyázni ránk... Csak majd azért lássunk is a kis kiruccanás alatt párszor.. - feleltem gúnyosan. Ha Ő így, akkor én is így.

- Most meg mi bajod?? Azt hittem örülsz, hogy megyek... - nézett rám felhúzott szemöldökkel, és lazán az ajtófélfának dőlve várta a választ.

- Tévedtél! - vetettem oda foghegyről.

- Persze, akkor mondd, hogy tévedek, mikor a szemembe tudsz nézni közben... - éreztem, ahogy a tekintete az arcomat perzseli, mégsem reagáltam semmit. Tudtam, hogy lehetetlen a szemébe mondanom, hogy egy cseppet sem vonzódom hozzá. És nem adtam meg neki, azt az örömet, hogy lássa, miként lágyulok, ahogy a szemeibe nézek.

Mikor már egy ideje nem néztem felé és kezdett beállni a kínos csend, mélyet sóhajtott, majd megszólalt gyengéd hangon.

- Nézd! Én nem szeretném, hogy bármiféle feszültség legyen közöttünk az úton, úgyhogy ha nagyon nem szeretnéd, hogy én is veletek tartsak, akkor csak egy szavadba kerül és nem megyek. Csak arra kérlek, hogy Cam érdekeit tartsd szem előtt, és ha mégis veletek tartanék, akkor abból ne legyen balhé.. - mondta gyorsan, egy szuszra, aztán állam alá nyúlt és felemelte a fejemet.

A kezeim időközben a csípőmre helyeződtek, mivel semmit nem akartam most jobban elkerülni, minthogy a szemeibe kelljen néznem. Azokba a gyönyörű barna szemeibe. Mégis erőt vettem magamon, és megtettem a tőlem telhetőt.

- Te is tudod, hogy semmi rossz elrontója nem vagyok... - vágtam rá gyorsan, viszont a kétértelműsége csak akkor esett le, mikor Pablo szája szegletében egy elfojtott vigyort láttam meg. Nem csoda hiszen, abban a pillanatban, hogy felfogtam mit is mondtam igazából, már pirultam is el. Pablo viszont kapva kapott az alkalmon és közeledni kezdett felém.

Komolyan ezt nem értem. Egyik nap olyan, mintha csak a barátom lenne, aztán minden varázsütésre megváltozik és kettesben maradunk pattogni kezdenek a szikrák kettőnk között. Vagy ezt is csak én érzem?? Ezt is csak beképzelem?? Lehet, hogy tényleg orvoshoz kellene mennem. De mit mondanék?? Jó napot kívánok, én Észrevettem, hogy idegességemben vagy félelmemben furcsa dolog történik velem, a kezeim ragyogni kezdenek és a szemeim színe is változik, ja és nem mellesleg most szakítottam a barátommal, aki megcsalt, de ez nem is lényeg, mert már egy másik férfiért dobog a szívem, akit pár napja ismerek??? Még a végén tényleg diliházba zárnának....

Pablo ajkai egyre csak közeledtek felém, én pedig ezt vártam a legjobban amióta itt vagyok. Sőt, most már nem kétség, amióta megláttam Őt. Valami most megváltozott. Mintha nem is tudom... Rájöttem volna valami fontosra. Mintha itt lenne előttem, de mégsem veszem észre.. Olyan furcsa...

A meghitt pillanatot egy magassarkú ütemes és gyors kopogása törte meg, ami határozottan közeledett felénk, és visszahangzott a folyosón. A személyt nem láttam Pablotól, de nem is nagyon érdekelt. Anyu bármikor jöhet, sosem zavar, ugyanúgy Cam sem. Mások pedig nem nagyon hordanak magassarkút a házban.

Pabloval a hang hallatára úgy rebbentünk szét, mintha egy főbenjáró bűnt követtünk volna el, de ugyanolyan nyugodtan dőlt vissza az ajtófélfának és bámulta az arcomat, én pedig az övét.

A szemezésünknek és barna hajú női sziluett vetett véget, amit közvetlenül Pablo mellett pillantotta meg. Nem csalódtam az elegáns öltözetű, ám még így is rendkívül sportosan öltözött édesanyám állt - immár az ajtóban és kedvesen Pablora mosolyogva elnézését kérte, amiért elrabol tőle.

 Még én is megmosolyogtam ezt a kis jelenetet, mivel anyunak nem is kellett volna elnézést kérni, hiszen az ő lánya vagyok, így akkor beszélhetne velem, amikor csak akarna, de ő mégis csak megtette.

Pablo kicsit csalódottan, de még mindig csibészes mosollyal az arcán indult a saját szobájába, majd még visszaszólt, hogy fél órám van elkészülni.

Szuper... Fél óra alatt nem hogy összecsomagolni sem tudok, de én magam sem leszek kész... Segélykérően néztem anyura, aki nagyon sóhajtva a szekrényemhez ment, miközben beszélni kezdett.

- Kicsim! Tudom, hogy ez most váratlan lesz, de én nem megyek majd veled haza. És kérlek, mielőtt közbe szólnál, hagy mondjam végig... Szóval Ernestoval nagyon jól megvagyunk és tudom, talán még korainak tartod, de úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, vagyis pontosabban én költözök ide. Természetesen te is jöhetsz, ha kedved tartja, szívesen látott vendég vagy. Ernesto nagyon kedvel téged és ahogy elnéztem te is barátokra akadtál már itt. Szóval.. ezt szerettem volna mondani... - fejezte be, majd már pakolta is a cuccaimat a bőröndbe, hogy még időben készen lehessek. Én csak az ágyra dobáltam azokat, amiket mindenképpen vinni szeretnék,  majd a többit anyu elintézi. Nem aggódok, mivel tudja, hogy hová is megyünk, ami nekem még mindig rejtély, de úgyis kiszedem belőle még indulás előtt.

A fürdőbe érve gyorsan kezdtem megszabadulni a ruháimtól és már ugrottam is a víz alá, aminek még nem sikerült teljesen felmelegednie, úgyhogy rögtön fel is ébredtem. Nem vacakoltam sokat, gyorsan hajat mostam és átkentem magam a tusfürdőmmel. A kabinból kiszállva a tükör előtt vettem csak észre, hogy a tegnap esti sminkem még mindig rajtam van. Nem is tudom hogy nézhettem ki zuhanyzás előtt, de nem is nagyon érdekelt, csak annyi, hogy Pablo miért nem szólt?? Tisztában volt vele, hogyan is nézek ki, mégsem mondta... Biztosan ezért mosolygott annyit.

Gyors iramban mostam meg az arcomat, majd töröltem át sminklemosóval átitatott vattadarabbal. A hajammal nem foglalkoztam sokat, egyszerűen jól megdörgöltem a törölközővel és hagytam, hagy száradjon meg. Arcomra egy pici alapozót tettem, a számra pedig szokásommal ellentétben - kivételesen - rúzst kentem. Nem tudtam, miért is teszem, csak éreztem, hogy ez kell most. Egy szál törölközőbe csavarva mentem ki anyuhoz, de már csak hűlt helyét találtam. Ágyamon egy kikészített könnyű, nyári ruha volt, és egy boríték, amit nem tudtam hová tenni. Miért hagy borítékot nekem, ha itt volt velem egy légtérben?? Miért nem mondta el, amit akart??

Gyorsan odamentem érte és feltéptem a papírt rajta. A tinta még friss volt és könnyedén felismertem anyu dinamikus kézírását.

Kicsim!

Sajnálom, hogy csak úgy eltűnök kicsim, de Ernestoval fontos dolgunk van. Nem leszünk ott, mikor elmentek, tehát most így búcsúzom tőled, ezért ne haragudj rám, ránk. Még egy fontos családi örökség van a birtokomban, amiről a hagyomány úgy tartja, hogy a saját születésnapomon kell továbbadnom. Mivel a születésnapom két hét múlva lesz és nem találkozunk addig biztosan, azért most ott hagytam neked a kis medaliont a nyaklánccal, ami még ez egyik régen élt elődünké volt egykor. Neked is feladatod, hogy mikor elérkezettnek látod a pillanatot, a lánygyermekednek vagy egy fiatalabb lányrokonodnak add.

Nagyon szerelek Kincsem.

Édesanyád.

Miután elolvastam a kis levelet rögtön tudtam, hogy melyik medálról volt szó. Anyu mindig viselte, szinte sosem vált meg tőle. Nagyon szerette ezt a nyakláncot és tudtam, hogy én is szeretni fogom.

Ahogy felvettem az anyu által kikészített összeállítást - ami egy könnyed tunikából, egy leggingsből és egy magasarkúból állt, valamint felvettem az imént kapott nyakláncot is - és már kaptam is fel a bőröndömet, és indultam a nappali felé, ahol ha minden igaz már Cam és Pablo fog várni.

 Nem is okoztak csalódást, már ott vártak rám, igaz nem ketten, hanem hárman. Cam mellett ott állt Pablo egyik haverja is. Mateo. Gondolom azért jön velünk, hogy Pablo ne unatkozzon annyira, elvégre neki is kell a férfi társaság.

Amint megláttak, már indultak is felém és együtt mentünk ki az autóhoz. Cam-mel hátra ültünk, így nem zavarta a srácokat a csacsogásunk, és ők is nyugodtabban tudtak beszélgetni, amíg el nem értünk arra a bizonyos picike reptérre, ahol életemben még csak egyszer voltam.

Ugyanaz a pilóta vezette a gépet, mint mikor jöttem, de a nevét már nem tudom. Nem is érdekes.. Cam-mel elbeszélgettük a repülőn töltött órákat, és látszólag a fiúk is elvoltak. Nemigen figyeltem, hogy hová is tartunk, jelenleg egy cseppet sem érdekelt.

*********

Már három napja vagyunk ebben a csodás kis nyaralóban, amit Ernesto bérelt nekünk. Nem is csoda, hogy Cam már annyira várta az utat. Minden vágya volt egyszer eljutni Los Angeles-be, San Fransisco-ba, de összességében California államba. Azóta már voltunk lent a parton. Sőt... csak ott voltunk. A malibui strandon, ami nekem otthonom, neki viszont egy új hely, amit már ő is legalább annyira a szívébe zárt, mint én. Viszont ez alatt a pár nap alatt, még egyszer sem volt alkalmam hazamenni és meglátogatni Shon-t. Tehát a következő naprendi pont a hazautam. 

A délelőtt nagy részét megint a tengerparton töltöttük, majd felvetettem Cam-nek a témát, miszerint jó lenne, ha végre láthatnám a bátyámat. Nem is volt akadékoskodás még a fiúk részéről sem, könnyen belementek a dologba. Ebéd után rögtön indultunk a bérelt autóval az igazi otthonom felé. Mikor az utcánkba értünk a szívem nagyot dobbant és már alig vártam, hogy végre otthon lehessek.

Nem telt ugyan sok időbe, amíg Pablo leparkol, de nekem még ez is óráknak tűnt. Szívem szerint az utca elején kiugrottam volna a kocsiból és egyenesen hazaszaladtam volna. 

Az autó megállt, én pedig olyan gyorsan szálltam ki, hogy magam is meglepődtem rajta. Cam és a fiúk is követték a példámat, de nem igazán figyeltem rájuk, egyenesen a nyitódó ajtó felé kezdtem szaladni. Amint megláttam a bátyámat hatalmas mosoly terült szét az arcomon és a nyakába ugrottam.
Kellett egy fél pillanat, mire kapcsolt és viszonozta a csontropogtató ölelést, akkor viszont már a lábam a levegőben kalimpált.

A meghitt pillanatot Cam torokköszörülése röpítette tovább, mire kibontakoztunk az ölelésből. Még mindig Shonhoz bújva fordultam a srácok és Cam felé, majd bemutattam őket egymásnak. Nagy örömömre a fiúk is mosolyogva ráztak kezet, majd beljebb invitáltam őket. A lakásba érve hatalmas rend fogadott és legnagyobb meglepetésemre egy lány a konyhában, amint mosogat. Shon természetesen jött utánam és nem kis meglepetésemre megcsókolta a lányt. Tehát ő lenne az a bizonyos Natalie. Mégis összejöttek - mosolyogtam.

- Szia, én Shon húga vagyok, Leilah! - üdvözöltem, majd szolidan megöleltem őt.

- Szia! Én Natalie vagyok - felelte mosolyogva.

Miután megvolt a kis bemutatásos rituálé, már mentem is az emeletre egyenesen a szobámba, ahol mindig megtaláltam az én kis szőrmókomat. Nem tehettem mást, itthon hagytam, mivel tudtam, hogy Shon vigyáz majd rá. Döbbenetemre nem találtam sem a szekrényem előtt fekve, sem az ágyamban, a takarómon kiterülve. Ijedten szaladtam le a lépcsőn, és csak akkor vettem észre, hogy az én egyetlen kiskutyám éppen Cam ölelő karjaiban pihen. 

A lépcső aljában megtorpantam és színpadiasan csípőre tettem a kezeimet, közben csúnya pillantást vetettem feléjük. Kiskutyám egyből kiugrott Cam karjaiból és felém vette az irányt. Majd mikor odaért, már kaptam is fel, a levegőbe dobtam, és elkaptam. Tudtam jól, hogy mennyire élvezi ezt a kis játékot. 

A délután nagy részét Shonékkal töltöttük, elég szépen össze is kovácsolódtunk.

Estefelé, mikor a bérelt ház felé indultunk, próbáltam rávenni a többieket, hogy ugorjunk le a partra még egy kicsit. Végül is abban sikerült megegyeznünk, hogy Cam és Mateo a szálláson marad és Pablo jön le velem a partra. Jó, tudom... Pont Ő... De egyedül nem hiszem, hogy leengedne, mással pedig biztos, hogy nem fogok menni.

Mielőtt lementünk volna a partra még gyorsan átöltöztem, csak egy egyszerű nyári ruhát és egy bikinit vettem fel, papucsot sem vettem hozzá, csak így mentem le és már indultunk is Pabloval a partra. 

Közben Ő is átöltözött és már csak egy rövidnadrág volt rajta, ami kifejezetten elütött a sötét bőrétől. 

Nem ettünk semmit, mondván, hogy majd eszünk a parton valamit, csak arra nem voltunk felkészülve, hogy minden be lesz zárva. Hoppon maradva ugyan, de egy cseppel sem kevesebb kedvvel indultunk tovább a kajás standtól egészen az immár törzshelyünkké vált keleti részhez. Úgy gondoltam még nem hűlt le a levegő annyira, úgyhogy simán bemehetek a vízbe, ezért gyorsan lerántottam magamról a ruhát és egy szál bikiniben vágtam neki a sötét óceánnak. A víz kellemesen meleg volt, nem is kellett ennél több, ellazultam a vízben és csak lubickoltam.

Olyan lehettem, mint egy kislány, de nem törődtem vele, kiélveztem minden egyes percet. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy egyszer én is lehetek kislány.

Nem voltam sokáig a vízben, siettem ki, mivel Shonnak megígértem, hogy ha már itt vagyok a városban, akkor minden nap hazanézek, és holnap főzök neki valami finom ebédet is, és hát ezért jó lenne reggel időben felkelnem.

A partra érve meglepetés fogadott. Pablo sehol sem volt. A ruhámnak csak hűlt helyét találtam. Már éppen azon voltam, hogy egy szál vizes bikiniben indulok neki az éjszakának, mikor valaki hátulról elkapta a derekamat és a nyakamba csókolt. Megijedtem és azon nyomban elindult bennem egy védekező mechanizmus és kitéptem magam a simogató kezek közül,majd szembefordultam vele. És most ért csak a legnagyobb meglepetés. Pablo volt. Az imént Pablo csókolgatta a nyakamat és simogatta a csípőmet. De mégsem ő. Már messziről érezni lehetett róla a pia szagot. Talán berúgott? Ennyire? Ilyen kevés idő alatt? Lehetetlen...

Aztán eszembe jutott, hogy hazafelé már Mateo vezetett, de én nem vettem észre semmit sem Pablon. Akkor még nem látszott rajta, hogy ivott volna. Most pedig  nem voltam olyan sokáig távol, hogy ennyire berúghatott volna. Értetlenkedve figyeltem Pablot, aki tett egy lépést felém, és megint átölelt. Én ledermedve próbáltam követni az eseményeket. Kicsit dülöngélve ugyan, de néhány méterrel arrébb húzott, ahol lehuppant a homokba és oldalt egy nagyobb szikla mellett kezdett kotorászni. Nem tudtam mit kereshet egészen addig, amíg meg nem találta a piás üveget és meg nem húzta, aztán nekem nyújtotta mosolyogva.

- Nem kérek! - toltam el magamtól.

- Igyál már bébi! - tette megint elém.

Egy pár kortytól nem lehet semmi bajom, hiszen eddig se lett - gondoltam és én is meghúztam az üveget. Az whisky keserű íze keringett a számban, de nem foglalkoztam vele, egymás után ittam a tetemes méretű kortyokat.

Öt hatalmas korty után elemeltem a számtól az üveget és én is leültem Pablo mellé. Régen ittam már piát. Nem fog jót tenni, az is biztos. Pablo átvette tőlem az üveget és ő is ivott még pár kortyot, aztán letette oda, ahonnan elvette. Néhány percig csak bámult engem, aztán a kezeimnél fogva magához húzott és az ölébe ültetett. Kezeimet a nyaka köré fontam és a hajába túrtam, miközben ő szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, ahogy kezei a csípőmre fonódnak, majd felfelé fedezték fel a hátamat. Levegőhiány miatt ajkaink elszakadtak egymástól és a nyakamat kezdte újfent csókolgatni, egészen a kulcscsontomig. Egész testemmel megborzongtam, mikor nyelvével végigkalandozta a szám ívét, majd ismét megcsókolt. Most már én sem voltam rest, simogattam ahol értem: a vállát, a mellkasát, a nyakát.

Néhány pillanat múlva éreztem, ahogy a bikini felsőmet kiköti és a nyakamban lógó ruhadarabot a homokba dobta. 

Egészen biztos voltam most már abban, hogy nincs beszámítható állapotban, viszont a néhány korty alkohol engem is megzabolázott. Nem tehettem meg, hogy nem használom ki talán az egyetlen lehetőséget arra, hogy érezzem Őt, úgy ahogyan még senkit. Sietve csókoltam meg ismét, majd a homokba dőltünk és csak egymásra figyeltünk.

*********

Éjjel újraéltem az álmom... 

Az álmom, amit senkinek nem kívánnék, és ami úgy látszik egy visszatérő kísértetként követ. Az értelmét nem tudom még most sem. Sohasem voltam ilyen helyen. Sohasem voltam vörös hajú, és sohasem akartam menekülni. Menekülni egy gyilkos elől. Egy csapat gyilkos elől. A ruhámmal sem stimmelt valami. Hófehér volt és biztos voltam benne, hogy nem korombeli viselet. A hosszú ruha kísértetiesen hasonlított egy menyasszonyi ruhára, mégis tudtam jól, hogy nem az. Éreztem. Hiszen, ha az lenne, akkor nem menekülnék egy csapat gyilkos elől. Nem kellene semmi másra sem gondolnom, csak a boldog házas életemre, amit egy szerető férj mellett töltök el, majd lesz két pici gyerkőcünk, akik segítenek nekünk mindenben.

Mindez csak hiú ábránd maradt. Tudtam már jól. Hiszen ez nem én vagyok. Sosem követtem el akkora bűnt, amiért halált érdemelnék.

Sietős léptekkel fordultam be újra és újra a kanyargós folyosókon. Még mindig nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Csak éljem túl... - visszhangzott a fejemben.

A cipőm ütemes kopogásán kívül csak a hangos zihálásomat lehetett hallani, amit némiképp próbáltam tompítani azzal, hogy mélyebb levegőket veszek, de nem nagyon jött a várt hatás. Támadóim léptei egyre közelebbről jöttek, és a szívem mélyén tudtam, hogy nincs esélyem ellenük. Mégsem adtam fel. Nem fogom megadni magam. Az életemet nem fogom eldobni magamtól, senki és semmi kedvéért. A végsőkig kitartok.

Legfőképpen azt nem tudtam, hogy miért is akarnak megölni engem, hiszen azt sem tudom, miért vagyok itt.

Lassulni kezdtek a lépteim, majd a folyosó végére értem, ahol egy ajtó volt. Nem tétováztam, mentettem az életemet. A gyorsabb haladás érdekében a szoknyámat megpróbáltam úgy tartani a kezeimben, hogy ne akadályozzák a lépteimet. Akkor vettem csak észre egy elég szembeszökő dolgot. Állapotos voltam. A hasam nem volt ugyan még nagy, de már tisztán lehetett látni, így a hozzá nem értőknek is nyílt titokká vált, hogy gyermeket várok. 

Talán ezért akarnak megölni, ezért kergetnek végig a folyosón egy szobába, ahol még életemben nem jártam és ami talán a biztonságot és a védelmet rejti magában.

Hirtelen riadtam meg, és a hasamat kezdtem tapogatni. Nagy megkönnyebbülésemre egyáltalán nem volt nagyobb a szokásosnál, a terhességnek pedig nyoma sem látszott rajtam. Ahogy körülnéztem láttam a napfelkeltét. Még mindig a parton voltunk Pabloval. Nem is hiszem el. Magamra nézve láttam, hogy teljesen meztelen vagyok, aztán Pablot is megnéztem és ő szintúgy. 

Jézusom!! Mit műveltünk mi?? El sem hiszem, hogy ezt én tettem... 

Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam magamra az időközben megtalált ruhámat, a bikinimet összeszedtem magam mellől, Pablora feladtam a nadrágját, ami nem ment könnyen, mégis muszáj volt megtennem, ha valaki netalán tán erre jár, nehogy meglássa. A whiskys üveget nem dobtam félre, valami indok csak kell, hogy miért aludt kint EGYEDÜL.

Ahogy visszaértem a bérelt házba láttam, hogy sem Cam sem Mateo nem ébredt még fel. A szobámba érve lezuhanyozta, és gyorsan felvettem valami kényelmes ruhát. A hajamat átvetettem a jobb vállamon, bal oldalra egy csinos kis virágot tűztem és indultam is felkelteni Mateo-t, hogy segítsen behozni Pablot a házba, mert még a végén napszúrást kap odakint.

27. fejezet

Sziiasztok kedveskéim...

Hát nagyon elszomorodtam, amiért csak egy komit kaptam az előző fejezethez, de lehet hogy nem igazán jött be nektek... :/ 

Ez a fejezet viszont tele van linkekkel, mivel ha ennyi képet beteszek az igencsak csúnya lenne... 

Remélem azért ehhez kapok kellő mennyiségű komit, és értékelitek, hogy még vizsgáim előtt (amiből az egyik holnap lesz) még írtam egy fejezetet. 

Na hát ehhez a fejezethez annyit fűzök, hogy ez egy igazán csajos rész lett, tele ruhákkal *-* 

Remélem azért tetszeni fog 

Na nyomáás olvasnii! :)

Puszim nektek, Jucii.

Quinceanera

"- Pablo.. - kezdtem.
- Tudod mit? Ne is mondj semmit se.. - fordult meg hirtelen, majd rám nézett. A szemében nem fájdalom ült, hanem valami egészen más dolog..."

Pablo szemében akkora bizonyítási vágyat láttam, mint előtte még soha. Nem hittem volna, hogy az előbbi szavaimmal annyira fel tudom zaklatni, hogy ezt kihozom belőle. A férfiak már csak ilyenek.

Pár pillanatra megrémültem, nem tudtam, mit forgat a fejében, de hogy mire gondol azt sem, elvégre nem vagyok én gondolatolvasó, vagy mi a szösz.

- A hajad, most olyan más....

- Mi van a hajammal? - kérdeztem kicsit élesen.

- A hajad.... most olyan más...

- Igen, ezt már hallottam...

- ... nem szőke... - fejezte be.

- Egész életemben nem voltam szőke...

- Dehogyis nem! Emlékszek rá!

- Nem voltam szőke... Értsd már... - kezdtem felemelni a hangomat amikor, mint két kicsi puzzledarab a helyére kattant valami. - De voltam.... - suttogtam halkan..

- Én mondtam... - felelte.

- De te honnan? Hogyan?

- Nem emlékezhetsz rám, hiszen akkor már felismertél volna korábban is...

- Mi?

- A legelső versenyed... Akkor voltál szőke. Akkor volt hosszú szőke hajad. Salt Lake City-ben volt. Emlékszel?

- Akkor nyertem először versenyt - emlékeztem vissza a régi időkre. Akkor tényleg szőke hajam volt, és hosszabb mint most.

- Igen. Akkor indult először Camille is - nevetett fel.

- Mi?? Camille? Táncol?

- Igen... Szerinted mégis miért csak most szólt, hogy téged akar maga mellé? És miért pont velem? - tette fel a költői kérdést, amire tudtam a választ.

- Tudta... tudta, hogy nem hagyom cserben. Tudta, hogy a táncos becsület nem hagyna nyugodni...

- Így igaz...

- De miért pont veled? - néztem rá kérdőn, mire arca eltorzult. Megint megsérthettem, de nem tudom, miért vele kell táncolnom, így ha megsértődik, ha nem muszáj volt rákérdeznem.

- Mert én voltam az egyetlen olyan jelölt, aki még konyít is hozzá valamicskét - felelte egyszerűen.

- Értem. Tehát akkor mit is táncolunk? - kérdeztem.

- Nem mást, mint a világ legegyszerűbb táncát - nyugtatott meg.

- Semmi latin beütés? Chachacha? Salsa? Mambo? - emeltem fel a szemöldököm.

- Itt minden latin... Camille ki akar törni ebből az egészből..

- Értem. Tehát mi...

- keringőzünk.... - fejezte be.

- Akkor azért kell a nagy ruha.. - nevettem fel hangosan.

- Készülj! - figyelmeztetett.

Nem értettem mire céloz, de mire elhagyta a száját ez az egyszavas mondat, már rá is eszméltem. Camille jött felénk.. Az még szép szó, hogy jött... Egyenesen szaladt felénk, még magassarkúban is.. Elég nehézkes lehetett, hiszen én magam is abban vagyok, mégis nehezen közlekedek a fűben.

- Már fél órája rátok várunk. Nem tudnátok jönni?? Könyörgöm.. Már mindent elpróbáltunk és perfektre csiszoltunk, viszont a ti táncotokat még senki sem látta... - állt meg előttünk dühtől izzó szemekkel, mégis mosolyogva, mire én, ha alig észrevehetően is, de egy picit Pablo mögé húzódtam.

- Igenis főnök asszony.. Már megyünk is.. - feleltem neki óvatosan, és vigyázva nehogy a szemeibe nézzek. Megfogtam Pablo kezét, és magam után húztam.

Mire beértünk a táncteremnek kinevezett helyiségbe már mindenki a sarokba félretolt ülőalkalmatosságokon terpeszkedett pihegve. Ha őket fél óra alatt így kikészítette, akkor bele se merek gondolni, hogy minket mennyire meg fog hajtani....

 ****

Nem sokat tudtam aludni az éjjel, mivel Cam késő estig hajtott minket. Pablon ez kevésbé látszott meg, még csak meg sem izzadt... Mondjuk, ha jobb kondiban lennék, akkor nekem se ártott volna meg ennyire.

Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő. A napsugarak nem sütöttek be az ablakomon. Bár lehet az egyszerű oka a dolognak az is, hogy valaki behúzta a függönyömet. Lassan felültem az ágyban, és nyújtóztam egy jó nagyot.

Néhány percig ott ültem a szélén, még mindig takaróval a lábaimon, és azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha még egy picit aludnék, de végül is elvetettem az ötletet, mert a folyosón járkálást hallottam. Nem mentem oda kíváncsiskodni, hogy ki is az, inkább az ablakom felé vettem az irányt. Egyetlen gyors mozdulattal szétrántottam a függönyöket, mire a napsugár csak úgy beözönlött a szobába, ezzel fényt csalva mindenhová. A hatalmas ház előtt két nagy autó, mondhatni kisebb kamion állt, amiből tizenéves srácok pakoltak ki valamit. Nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy a tálcán amiket behordanak, az ételek vannak.

Jézusom! - kattant az agyamban valami, mikor eszembe jutott Camnek egyik mondata. "A kaja jön az utolsó pillanatban, mikor már minden kész."

Ezek szerint minden kész. Minden!! Te jó ég! Én itt állok egy szál trikó-naci szettben és semmi zuhanyzás, semmi fodrász, és smink .... Mi lesz itt ....

Nem gondolkoztam sokat, csak felvettem a köntösömet és elindultam le a lépcsőn, mint aki semmit sem sejt. Lépteimet nem lehetett hallani, mivel jó szokásomhoz híven itt is mezítláb jártam, mint általában otthon. A lépcső tetejére érve megálltam és körbenéztem. Camille-t sehol se láttam, viszont Pablo nagyon magyarázott valamit az egyik srácnak, majd a teraszajtóban megjelentek Pablo haverjai is. Ekkor esett csak le nekem, hogy nem éppen illő öltözék, ez az alig takaró köntös. Azzal a lendülettel, amivel elindultam, már fordultam is vissza a szobámba.

Útközben megláttam, hogy Cam a szobájában ül, és éppen egy hajszobrász készíti a frizuráját, pontosabban vasalta a haját. Nekem se kellett több, máris bementem hozzá, és leültem az ágya szélére. Néhány perc múlva már a sminkes iparkodott felé, és mikor ő is végzett csak akkor fordult felém.

- Te még le sem zuhanyoztál??? Na nyomááááááás!! - kiáltott fel hirtelen. Nem lepődtem meg, hogy kiakadt, hiszen nemsokára itt lesznek a vendégek, és még el sem kezdtem készülődni.

Nem sokkal a hiperszupergyors zuhanyzásom után, már a fodrász vette kezelésbe még mindig kócos fürtjeimet. Nem bíbelődött sokat a hajammal mégis gyönyörű frizurát rittyentett a fejem tetejére.Néhány csatt segítségével a tarkómra tűzte a hajamat, és került bele egy virág is. A sminkesnek nem volt sok dolga egy halvány sminket kaptam és kész is voltam. Miközben a kinézetemen munkálkodtak, addig én a fejemben átvettem újra és újra a tánclépéseket, mint régen a versenyek előtt. Aztán egyszer csak Cam jött be hozzám, már felöltözve a csodás ruhájába és magával hozott még két lányt. Az egyikük látszólag egy kis plázacica volt, hosszú szőke hajjal, és életteli vidám mosollyal, míg a másik lány fekete hajú és kreol bőrű volt, arca picit izgatott és félénk.

- Lay! Bemutatom Page-t - intett a szőke lány felé, aki szégyenlősen elmosolyodott - és Tamara-t - szorította meg barátnője vállát.

- Sziasztok! Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk. Amint látom ti már átöltöztetek - néztem végig rajtuk. Page-en egy sárga ruha volt, nyilván eltervezte, hogy napsugárként szeretne tündökölni, míg Tamara egy ciklámen ruhát viselt.

- Igen, úgyhogy nyomás öltözni! - intett Cam, mire mosolyogva indultam el felvenni a ruhámat.

Egy óra múltán már mindent elleptek a vendégek. A tegnap még tágas és üres helyszín, mostanra zsúfolttá vált. Amint láttam a lányok mind fehér koktélruhában voltak, a meghívott fiúkon pedig hasonlóan fehér ing volt. Nem kellett zakó, hiszen ebben a melegben kész kínszenvedés lett volna még azt is kibírniuk.

Nem sokkal ezután a tömegbe vonult anyu is - fekete ruhában - Ernestoval karöltve és üdvözölte a sokaságot. Pablo és Mateo világoskék ingben álltak az egyik oszlopnál és beszélgettek, majd Ernesto egyszer csak csendre intett mindenkit. Nem hallottam jól mit mond, valószínűleg a távolság miatt, de a spanyol nyelvhasználat is közre játszott benne.

Camille egyszer csak mellém lépett és a elhúzott az ablaktól, így a további részleteket nem láttam. A lépcsőn lefelé menet még egyszer biztatóan rámosolyogtam a három lányra. Észre sem vettem, hogy eközben Pablo és Mateo valamint két számomra ismeretlen srác már a lépcső alján vártak ránk.

Camille szó nélkül ment oda Mateo-hoz, majd óvatosan belekarolt és kifelé indultak. Tamara se tett másképp, Ő az egyik ismeretlen srác karját ragadta magához és Cam után indult. Pablo hozzám lépett és jelentőségteljes pillantásával végigmért. Nem tudtam hová tenni azt a csábos mosolyt, ami az arcán játszott ezután.

Lassú léptekkel indultunk Tamaráék után, majd mikor hátranéztem láttam, hogy Page is jön utánam a másik ismeretlennel. Nem kellett sok idő, mire megláttam, hogy Cam és Tamara már a tánctér közepén állnak és csak ránk vár mindenki.

Miután mi is odaértünk akkor néztem csak végig a díszes társaságon. Az első ami szembe tűnt, hogy csak mi négyen vagyunk keringőhöz öltözve.

Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Pablo egyszer csak el kezdett a terem széle felé húzni, mivel Cam és Ernesto megnyitották a partit a táncukkal. Cam édesapja híján Ernestot kérte fel az "apa szerepre". Miután Tamara is táncolt az édesapjával Cam-mel elsiettek vissza az emeletre, amit nem értettem, de megint csak nem volt időm sokat gondolkodni, mivel Pabloval mi kerültünk sorra. A táncunk zökkenőmentesen sikerült. Nem hiába.. Tegnap késő estig gyakoroltuk, de meg is lett az eredménye, hiszen mindenki ujjongva tapsolt meg minket. A keringőnk után Pablo a fülembe súgta, hogy mennyek átöltözni, mire én Cam után siettem és láttam, hogy ő már másik ruhában van és mögötte Tamara is készülődik. Az egyetlen dolog, amit nem értettem az a ruha volt. Hiszen úgy volt, hogy mind a négyen koktélruhában leszünk, ennek ellenére ők egy másik táncos ruhába burkolóztak.

Nemsokára Page is megérkezett, és elkezdte magáról lehámozni a nagy abroncsos ruhát. Mindketten átöltöztünk a koktélruháinkba - ami nekem kékes, Page-nek pedig rózsaszín volt - a lányokkal elindultunk vissza a parkettre.

A lányok produkcióját inkább csak a férfi vendégek díjazták, hiszen eléggé hiányos öltözetben kellőképpen erotikusan táncoltak a keleties zenére. A produkció végére azonban már mindenki tapsolt nekik, egytől egyig. Mikor véget ért a koreográfia a lányok meghajoltak és ismét eltűntek szemek elől, majd már a koktélruháikba bújva jelentek meg.

A parti nagyon gyorsan eltelt, a lányok pedig kézről kézre jártak. Nem csoda, hogy minden pasi körülöttük álldogált, hiszen mindketten gyönyörűek voltak. 

A hajamban lévő csatok kezdték már nagyon nyomni a fejbőrömet, ezért óvatosan kiszedegettem őket és az egyik távol eső asztalra tettem őket, a virágot, pedig visszatettem az immár szabadon lógó hajamba. Próbáltam egy olyan zugot találni, ahol nem kell bájosan mosolyogni az emberekre, bár az este nagyon jól sikerült, mégsem voltam boldog. A keresésben a sötétség kicsit sem segített. Mindenhol apró pici lámpák világították meg az utakat. Végül azon kaptam magam, hogy a sövény mellett állok, még mindig magassarkúban. Óvatosan levettem a cipőimet - mire a talpam újfent sajogni kezdett - és letelepedtem a fűbe. Nem érdekelt, hogy esetleg a ruhám piszkos lesz, vagy fűfoltos, sőt az sem, hogy milyen apró bogarak lehetnek éjjel a fűben. Egyszerűen ott ücsörögtem, egymagamban és élveztem az innen már alig hallható zenét. Aztán gondoltam egyet és hátradőltem, kezemet a fejem alá tettem és a csillagokat kezdtem nézegetni. 

Néhány perccel később a halvány fényben egy árnyékot vettem észre, ami fölém tornyosult. Először megijedtem, majd miután elkuncogta magát a reakciómon már tudtam, hogy a vendégem nem más, mint Pablo.

Óvatosan leült mellém, de közben végig engem figyelt, mintha várna valamire.

- Csak nem meguntad a kis szőke társaságát? - kérdeztem a tömegben meghúzódó Larissára utalva.

- Ne is mondd! - nevetett fel - Le se lehetett vakarni. Éppen Maxi fiú terelgeti a figyelmét....

- Szegények... Hát nem is tudom, hogy kit sajnáljak jobban... - nevettem én is.

- Hoztam egy kis kaját, mivel te még nem ettél.... - nézett rám jelentőségteljesen.

- Nem kellett volna... Nem vagyok éhes...

- Muszáj enned... Ma még semmit sem ettél.... - folytatta.

- Későn keltem és valahogy most sem tudok enni... 

- Azért próbáld meg! - unszolt.

Nem akartam megbántani szegényt, ezért elfogadtam tőle az egész tányér süteményt, amit ő kajának nevezett. Az életben nem ettem még ennyi sütit, majd csak utána esett le, hogy ezek szerint már felvágták a tortát is. Miközben én békésen falatoztam Pablo engem nézett, majd egy hatalmas sikítást hallottunk a buli felől, majd mindenki tapsolni kezdett. A kezdeti ijedtséget most mosoly váltotta fel az arcomon, de azért a cuccainkat összeszedve visszaindultunk a partizók felé. 

Nem hibáztam, mikor arra gondoltam, hogy a hirtelen sikoly az ajándéka miatt volt. Bár fogalmam sincs, mit kapott, mégis én is a gratuláló emberek közé siettem és jól megszorongattam mindkét lányt. Cam látszólag már nagyon unta a sok gratuláció fogadását, úgyhogy bájosan mindenkitől bocsánatot kérve kivezettem a sokaságból és bementünk a nappaliba. 

Sokáig gondolkoztam az előtte való napon, hogy mit is adhatnék neki, de sehogy sem sikerült olyan személyes tárgyat találnom, amit büszkén hordhatna. Aztán eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésem Pabloval és az, hogy Cam is táncol. Végül arra jutottam, hogy a medálomat ajándékozom neki, mivel ez mégis csak egy személyes tárgy és emlékezteti őt a közöttünk lévő technikai kapocsra.

Mikor Cam meglátta, hogy a kezébe nyomok egy apró kis dobozt nem értette az egészet, majd mikor meglátta a tartalmát akkor könnybe lábadt a szeme és megölelt. Kicsit nyugtatgatnom kellett szegényt, mire felfogta ezt az egészet, de belátta, hogy tőlem ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna.

- Ezt még az első balettversenyem után kaptam - jegyeztem meg nosztalgiázva. 

- Köszönöm! - ugrott a nyakamba és megint szorosan átölelt.

Az estének lassan vége lett én pedig egyre jobban kezdtem érezni a rám telepedő fáradtságot. Mikor felfelé igyekeztem a szobámba hallottam, hogy Cam utánam kiabál valami olyasmit, hogy holnap 3-kor indulunk, de nem is fogtam fel a dolgot, csak aludni akartam végre.