Sziasztok!
Meghoztam a második fejezetet, ami már nem csak az én kezem munkája, hiszen már Fruzsi is kivette belőle a részét jócskán. Tehát még egyszer köszönöm, hogy az összes blogomra vállalja a bétázást és kitartás neki. :)
Nektek természetesen jó olvasást kívánok, és véleményeket kérek. Milyen a benyomásotok Martinról? Szerintetek lesz valami közöttük?? Naa?? Ja és kövessetek Facebook-on. :)
Puszillak titeket, Jucii.
"- Remek nap lesz! - mondtam a lehető legtöbb iróniával a hangomban, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy percet sem fogok tudni az öcsémmel tölteni."
Valahol mélyen tudat alatt biztos voltam benne, hogy Marco nem olyan rossz, mint amilyennek én titulálom őt, de könyörgöm... Egy tizenhét éves lánynak magyarázhat ő folyton a tőzsde-biznisz szuperségéről, egyszerűen nem köt le. Persze, mivel jól nevelt vagyok végighallgatom, de nem fűzök hozzá különösebben kommentárt sohasem, ami miatt néha megkapom azt a bizonyos "te-már-megint-nem-figyelsz" vádat. Teljesen jogosan ítélik el a felső tízezer ilyesfajta embereit. Őket nem érdekel más, csak a pénz és hogy a legújabb verdájukkal fotózzák őket, az eddigi legszebb barátnőjük jelenlétében. Na persze...
-Hölgyem?! - lépett mellém Marco behajlított karral, jelezve, hogy arra vár, hogy belé karoljak.
Óvatosan, minden büszkeségemet megtartva fogadtam el a jobbját, és indultunk volna a sötét autó felé, mikor megtorpantam.
- Az enyémmel megyünk! - mondtam dacosan, de mire megfordultam elém tárult a szörnyű látvány. Az autóm motorházteteje felhajtva és megtámasztva, fölé görnyedt izmos férfitest, és a csavarkulcsok utánozhatatlan zaja.
A lélegzetem is elakadt, ahogy megláttam, hogy egy idegen ember turkál a kocsim motorjánál, de ahogy alaposan szemügyre vettem a nekem háttal álló férfit nem tagadhattam le, hogy iszonyatosan jó hátsója van.
Persze ebben a pillanatban egyáltalán nem tudott volna lenyugtatni az sem, ha egy félisten szereli a gépcsodát.
Azonnal kihúztam a kezemet Marcoéból és ütemes, gyors léptekkel indultam el, egyenesen a férfi felé, majd mikor odaértem a kis kézitáskámat a hónom alá csaptam, és keresztbe fontam a karjaimat a mellem előtt. Mivel az érkezésemre semmilyen reakcióval nem válaszolt, hangosan megköszörültem a torkomat.
A munkás ijedten kapta fel a fejét, aminek köszönhetően jól be is verte a motorháztető belső felébe és pedig akaratlanul is megeresztettem egy gonosz vigyort, de aztán mielőtt még felém fordult volna rendeztem a vonásaimat.
- Szabad megtudnom, hogy mégis mi a fészkes fenét művelsz az ÉN autómmal? - kezdtem el a kérdést normál hangsúllyal, amiből a végére vagy 4 oktávval magasabb lett.
- Úhaa, nem mintha megkérdőjelezném a hajad színét... De mégis minek látszik? - nézett rám kérkedő pillantással, miközben a fele búbját masszírozta, ami még az ütéstől sajoghatott neki.
- Uhhh... Mit szedtél szét? A motorját? - léptem hozzá közelebb, és néztem át a hóna alatt.
- Igen.. Picit hangos volt.. De nemsokára jobb lesz, mint újkorában - vigyorgott.
- Egészen pontosan mennyi idő, míg megcsinálod? - dühöngtem jó hangosan.
- Eltart úgy még másfél óráig. Ha sietős a dolgod, akkor jobb ha indulsz.
Még egy utolsó dühös pillantást vetettem rá, majd visszamentem Marco mellé, de már nem volt bennem semmi jóindulat. Az udvarias karmozdulatát egy lenéző pillantással jutalmaztam, miközben duzzogva beültem a sötét autó hátsó ülésére. Marco néhány percig szótlanul ült mellettem, aztán próbálta oldani a feszült hangulatot.
- Nem csíped a srácot, mi?? - nevetett fel. - Nos, meg kell mondjam, hogy én sem..
Kétkedő pillantást vetettem felé, majd kitekintettem az ablakon. Nem adta fel egykönnyen.
- Nézd, tudom, hogy nem sok kedved van velem lenni, na meg azt is, hogy a saját kocsiddal jobban szeretsz közlekedni, de most egész úton ez a csend fog terjengeni az autóban?? - kezdett hisztizni.
- Marco! Tudod nagyon jól, hogy csak azért vagy most itt, mert apu nem bírja, ha egyedül megyek el akárhová. Ez nem jelenti azt, hogy bájcsevegnem kell veled, azt meg végképp ne gondold, hogy ezúton nőttél valamit a szememben... Ugyanúgy apu üzlettársának a fia vagy. Ja, és ismered a "Házi nyúlra nem lövünk" szabályt?? - néztem felé kérdő tekintettel és vártam. Néhány másodperc múlva bólintott. - Szuper, ugyanis ez érvényesül az én esetemben is! - jelentettem ki, és elhatároztam, hogy az út további részén nem fogok hozzászólni, ezt azonban egyből el is vetettem.
- Na már most. Egy fontos eseményre megyünk. Hangsúlyozom, nem egy párként. Tehát örülnék neki, hogyha nem lennél mindig a nyomomban. És még valami - néztem rá, és vártam, hogy ő is rám emelje a tekintetét. - Lesz egy festmény. Egy nevenincs 21. századi absztrakt festő képe. Nem nagy szám... De az árvaháznak és a gyerekotthonnak kell a pénz. Tudom, hogy nem kérhetnék ilyet, de.. mégis megteszem - sóhajtottam nagyot. - Azt szeretném, hogy minél többet keressenek ezzel az aukcióval. Tehát, megkérlek, hogy bármennyit is ajánlok a képért, te licitálj túl.
- Hogy mi? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Az árvaház nem fogadja el a pénz tőlem. Sem aputól. Bár apu nem tud a kis magánakciómról, de nem is számít. A lényeg csak annyi, hogy minél magasabb áron tudják eladni.
- Na várjunk. Az előbb szépen elküldtél a franca, most meg még te kérsz tőlem szívességet?? - nevetett gonoszan. - Nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa párosítás?? - kezdett hadonászni a kezével, közben pedig felém fordulni.
- Tudom, sajnálom.. Nem segítesz, igaz? - néztem rá szomorúan. Nem válaszolt, helyette kinyitotta az autó ajtaját és kiszállt, majd engem is udvariasan kisegített.
Persze azonnal fogadóbizottságot kaptunk, így esélyem se volt tovább kérlelni. Az udvaron fel volt állítva egy kisebb sátor, alatta sok asztal és szék, ízlésesen elrendezve. Az emberek a szökőkút körül gyülekeztek, így először mi is oda mentünk.
Először nem akartam elhinni, hogy Marco ismét a karját nyújtotta, de néhány hitetlenkedő pillantás után fanyar mosollyal az arcomon elfogadtam a gesztust.
Percekig jöttek oda hozzánk bemutatkozni és beszélgetni; természetesen mindenkihez volt egy-egy kedves szavam. Mintha az iménti incidensek már réges-rég történtek volna. felszabadult voltam, mosolyogtam, és jól éreztem magam. Mikor éppen nem voltak a környékünkön ismeretlenek gyorsan elnézést kértem és az épület felé vettem az irányt.
Tudtam, hogy az öcsém nem lesz kint. A saját családját sem tudja elviselni, nem hogy egy állófogadáson részt vegyen. Egyedül engem tűr meg valamilyen szinten a társaságában. Anyu akárhányszor bejön hozzá, ő ügyet sem vet rá. Játszik tovább magában és nem beszél senkivel.
- Lucas! - mosolyogtam rá boldogan, mikor megláttam, hogy a szobájában ül és legóval játszik.
Nem válaszolt az üdvözlésre, csak felnézett és rám mosolygott, aztán fokozatosan újra a játékok tanulmányozásába és illesztgetésébe merült.
- Mesélj, mit csináltál ma? - ültem le hozzá a padlóra, a lábaimat magam mellé húztam, a táskámat letettem magam mellé a földre.
Újra felnézett rám, de nem válaszolt. Persze, nem is vártam mást. A játék lekötötte a figyelmét, aztán hirtelen elnézett mellettem, szemeit a falra függesztette és nevetni kezdett. Boldog kacagás volt. Nem hallottam tőle ilyet, már nagyon régen. Én is mosolyogtam. Boldog voltam, amiért ő - ha csak egy kicsit is -, de boldognak látszik.
Nem maradhattam nála sokat, mivel pár perc múlva már az árverés helyszínén kellett lennem. Marco pontosan ott várt, ahol elbúcsúztam tőle, de egyből észrevette, hogy valami nincs rendben velem és félrehúzott, ki a tömegből.
- Minden oké? - kérdezett rá,pedig láttam a szemében, hogy tudja, semmi sem oké.
- Boldog... - csak ennyit tudtam kinyögni és elkapott a sírás. Nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam, még ha egy olyan ember előtt is tettem, akit alig ismerek. Jelenleg ő volt itt az egyetlen, aki a nevemet is tudja, bár ettől még nem kézenfekvő dolog, hogy így kiboruljak a jelenlétében.
- Héé, nyugi! - nyúlt az állam alá, és fölemelte a fejemet. - Boldog! Akkor te miért nem vagy az?
- Nem tudom.. Még most sem tudom felfogni, hogy az öcsém ennyire rideg mindenkihez... Egyszerűen képtelenség.
- Nyugodj meg, vegyél mély levegőket! Nekünk még túl kell licitálnunk a fél vendégsereget - nevetett.
Ezzel a mondattal mosolyt csalt az arcomra, és úgy tettem, ahogy mondta. Ujjaimmal letöröltem a könnyeimet és vettem két mély levegőt, aztán mindketten elindultunk az emelvény felé.
Éppen valami réginek tűnő vázát tartott a kezében az egyik lány, aki segített a licitálásnál. Pár embert meg kellett kerülnünk ahhoz, hogy közelebb tudjunk jutni az áhított képhez.
Az ujjaimat tördeltem és próbáltam arra gondolni, hogy sikerülni fog, amiért végül is itt vagyok. A következő árverési tárgyként meg is pillantottam azt a bizonyos képet, ami már 2 nappal ezelőtt az intézet falát díszítette.
Magabiztosan emeltem a magasba a kezemet, mikor a licit megkezdődött 500 dollárnál. Nem sokkal később egy idős úr is jogot formált a képre méghozzá 800 dollárral. Idő közben azonban Marco is akcióba lendült egy magabiztos: -Ezerötszáz! - felkiáltással.
Ha volt is valamiféle kételyem vele kapcsolatban, az elmúlt. Mármint még mindig nem volt a szívem csücske, de legalább próbál a kedvemben járni.
Cinkosan rámosolyogtam és húztam tovább az időt, majd még mielőtt felkiáltott volna az idős asszony, hogy "elkelt", bedobtam a kétezer dollárt.
Úgy látszott, hogy nem egészen én vagyok az egyetlen, aki a képet akarja megszerezni, de nem volt mit tenni, ha másnak is tetszik, csak rajta. Ígérjen minél többet érte. A végén úgyis az enyém lesz - gondoltam magabiztosan.
Mosolyogva figyeltem, ahogy két idős hölgy egymást minduntalan túl szeretné szárnyalni, ám a másikuk mindig alá tesz, majd mikor megelégeltem azt, hogy 500 dollárokkal haladunk felfelé fennhangon megszólaltam: - Húszezer dollár!
Mindenki rám kapta a tekintetét, én pedig magabiztosan mosolyogtam. Már éreztem, hogy a markomban van a kép, hiszen nem sok mindenki akarna ennyit költeni csupán egy tárgyra.
- Negyvenezer! - nézett rám felvont szemöldökkel Marco, miközben vigyorgott. Aha, szóval kihívás?? Hát rendben.
- Hatvanezer! - léptem előrébb egyet a zsúfolt tömegben.
- Meddig menjünk? - súgta nekem Marco.
- Legalább százhúszig - motyogtam az orrom alatt.
- Százhúszezer! - szólalt meg mögülem a mély hang, mire én kétkedve néztem mosolytól csillogó szemébe.
- Először... Másodszor.. és
- Kétszázezer - szakítottam félbe a monoton női hangot, miközben nem figyeltem a pódium felé.
- Repkednek az összegek! - nevetett fel vidáman a hang. - Tehát kétszázezer! Először, másodszor... és elkelt! - mosolygott rám. - Az árut a hátsó udvaron veheti át az árverés után, kisasszony.
Láthatóan bólintottam, miközben megvillantottam a hófehér fogaimat és hátrafordultam.
Marco már nem állt mögöttem, hanem éppen a hátsó udvar felé igyekezett, miközben a zsebében kotorászott. Magassarkúban nem volt könnyű dolog követnem őt az apró, majd minél nagyobb kövekkel kirakott úton, ami a hátsó udvarra vezetett, de megtettem minden tőlem telhetőt. Vajon mit csinálhat itt?
A hátsó udvaron két kisebb furgon állt, egy-egy sofőr támaszkodott nekik.
Marco odament hozzájuk, beszélt velük valamit, aztán az egyik sofőr sietősen távozott. Mire odaértem, Marco már javában írogatott valamit.
- Te mit művelsz? - néztem rá mérgesen.
- Semmit - nevetett fel idegesen.
- És ez mi? - kaptam ki a kezéből az irományát és két lépést hátráltam vele, nehogy elvegye mielőtt elolvasom.
- Hé! - szólalt meg fennhangon.
- Mit csinálsz?? Kétszázezer dollár. Ez.. - habogtam.- Te ki akarod fizetni??
- Valami olyasmi...
-Arról szó sem lehet...
- Nem fogok veled vitatkozni - tartotta a kezét, hogy adjam vissza neki a csekkfüzetet.
- Én pedig nem fogom engedni, hogy helyettem fizess.. Ez nem egy vacsora, vagy mi.. - ráncoltam a homlokom, - Ez nekem nagyon fontos, de ha te ezt nem érted meg, akkor azt hiszem nincs is tovább miről tárgyalnunk - bosszankodtam és visszadobtam neki a füzetét, majd ugyanazzal a lendülettel gyorsan hátat fordítottam és az árverést vezénylő idős asszonyhoz indultam. Ha személyesen neki fizetek, akkor Marconak nem lesz alkalma elcsaklizni előlem az alkalmat.
- Most hová mész? - kapott a karom után.
- El! - válaszoltam rideg hangon és kitéptem a karomat az ujjai szorításából.
- Várj már! - kérlelt.
Nem fordultam meg, csak megálltam. Néhány másodperc után pedig éreztem, ahogy a karja a derekamon van és maga felé fordít. Vészesen közel kerültünk egymáshoz ebben a testhelyzetben.
- Ha engedem, hogy te fizess, akkor jó vagyok nálad egy vacsorára? - kérdezte csibészes vigyorral az arcán, de kezét még mindig nem vette le a derekamról, így hátráltam egy lépést.
- Ha engedsz nekem, akkor talán elgondolkodok rajta - válaszoltam félmosollyal az arcomon.
Marco nagyot sóhajtott, aztán tudomásul vette, hogy kedvezőbb feltételt akkor sem kapna, ha kétszer kifizetné helyettem az összes elkelt cikket.
Végre átnyújthattam a saját csekk-könyvemből kitépett, frissen aláírott, ropogós papírt, ami a vadonatúj képem záloga volt. Aztán boldogan néztem a színpompás műremekre. Nem tetszett különösebben, de a szobámba úgyis kell valami új faldísz, ez pedig színes és vidám, ami tutira feldobja majd a hangulatot.
Marcoval visszaindultunk a házunkhoz, út közben pedig le sem vette rólam a szemét.
- Akkor 7-re mehetek? - kérdezte önfeledt boldogsággal.
- Héé, ki mondta neked, hogy egyáltalán elmegyek veled? - néztem rá kérdő, furcsálló tekintettel.
- Mertem remélni, hogy a lovagiasságom végül elnyeri a jutalmát - kuncogott magában, de töretlenül engem fürkészett.
- 7-re gyere értem - egyeztem bele - DE! Ez nem randi!- szögeztem a legelején.
- Rendben, nem randi - vigyorgott még mindig, ami nem igazán győzött meg róla, hogy az utolsó mondatomat is sikerült felfognia.
Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ha nem jegyzi meg most, akkor majd tudtára adom máskor.
A képet fél öt környékén hozták házhoz azok a sofőrök, akikkel már találkoztam. A szobámba viszont nem tudtam felvinni egyedül, mivel ők olyan gyorsan el is mentek, ahogy jöttek.
Néhány percig lemondóan nézegettem a nappaliban a falnak támasztott hatalmas képet, aztán beletörődően indultam az emeletre, ahol éppen Rosioval futottam össze.
- Kérlek, ha netalántán összefutnál egy erős karú ifjúval, a képet ami a nappaliban van, fel kellene vitetni vele a szobámba - mosolyogtam rá.
- Persze, kisasszony - bólintott.
A szobámba érve azonnal elkezdtem magam kihámozni a ruhámból és a fürdő felé igyekeztem, hogy időben elkészüljek a vacsorára.
A sarokkádat teleengedtem forróvízzel és jó sok habfürdőt tettem bele. Miután beleültem már éreztem is, hogy az izmaim oldódni kezdenek. A szemeimet behunytam, a fejemet a falnak támasztottam és háromnegyed órán át csak áztattam magam az illatos vízben.
Mikor a víz kezdett kihűlni óvatosan kiszálltam és magam köré tekertem egy törölközőt, egy másikkal pedig a vizes hajamat csavartam körbe.
A gardróbom előtt álltam és próbáltam olyan ruhát keresni, ami nem túl kihívó, mégis elegáns, mire megtaláltam egy elég szolid darabot.
A hátam mögül rekedtes torokköszörülést hallottam és olyan gyorsan fordultam meg, hogy a hajamon pihenő csavart törölköző a földre pottyant, egy egész vizes hajzuhatagot hagyva maga után, ami egyenesen az arcomba csapódott. Ujjaimat fésűnek használva söpörtem ki az arcomból a felesleget, ami eltakarta a szemem elől az idegent.
- Ha tudom, hogy ilyen lengén vagy öltözve, később jövök - nevetett, miközben szemeivel alaposan végigmért, hosszan elidőzve a lábaimnál és a mellemnél, ahol a törölközőt egy egyszerű kis hajtás tartotta rajtam.
- Van ajtóm, van kezed.. Megtanítsalak kopogni? - pirítottam rá.
- Érdekes felvetés, tőled szívesen tanulnék. De ha lehet akkor a szobán belül - nézett a szemeimbe. Óh, azok a kék szemei....
- Örülnék neki, ha legalább addig kimennél a szobából, amíg felöltözök - utasítottam, mire feltartott kezekkel kezdett kihátrálni az ajtón, majd becsukta maga után.
Nem kockáztattam meg, hogy újra rám nyit, inkább elővettem a szolid ruhát, de ahogy végignéztem rajta nem nyerte el a tetszésemet, így újra a szekrényhez mentem és kivettem egy kicsit merészebb darabot. Nem tudom. Talán az iménti kis incidens késztetett erre.
Gyorsan felvettem a fekete miniruhámat, amiben reméltem, hogy egy igazán kellemes, baráti vacsorát tudhatok majd magam mögött néhány óra múlva, aztán felvettem hozzá egy fekete magassarkút és ajtót nyitottam.
A számomra mindeddig ismeretlen srác ismét bejött a szobámba nekem pedig elnyílt az ajkam, ahogy végignéztem rajta. Az arca picit olajos volt, a kék szemei furcsán, örömtelien csillogtak mikor rám nézett, az izmos karján víz futott végig egyenesen a zöld erektől duzzadó könyökhajlatáig, ahol áttértek alkarjának belső felére és folytatták útjukat.
- Hová tegyem a képet? - nézett rám kérdő tekintettel és ekkor vettem csak észre, hogy az előbbi stírölésemnek szemtanúja volt.
- Mondjuk... hm.. Oda. - mutattam a szemközti falra, ahol még semmi nem foglalta el a nagy helyet.
Kicsit forgatott rajta és behozta az ajtón, aztán még egy kicsit szerencsétlenkedett vele, mire sikerült felraknia a falra.
- Picit jobbra.. Nem, most vissza - adtam ki az utasításokat, hogy végre vízszintesen legyen elhelyezve.
Nagy nehezen, de sikerült és az újonnan vásárolt festményem már a szobám falát díszítette.
- Köszönöm a segítséget - néztem rá hálásan.
- Nagyon szívesen, kishölgy. Egyébként szép szoba - nézett körül. - Bár kicsit sem ezt képzeltem volna hozzád - mosolygott rám.
- Mit vártál? Rózsaszín ülőgarnitúrát és halványpink ágytakarót? - furcsálltam. - Azt a húgomnál keresd.
- Valahogy nem is tudom... Ez nem te vagy... - rázta meg a fejét és újra körbejárt a szeme a narancssárga falon, amitől a szobámban olyan érzés fogja el az embert, hogy késő este is ragyogóan süt a nap. Keresztül a hatalmas szürke író- és dolgozóasztalon és az egyik falat teljes egészében elfoglaló gardróbomon, egészen az íróasztalhoz hasonló színű ágyamig.
- De igen.. Pontosan ez vagyok én - néztem végig én is a saját magam által berendezett szobámon. - Apu kívül férfi még soha nem járt a szobámban - vetettem közbe. - Sőt.. Apun kívül egyedül Rosio és anyu jöhet be hozzám.
- Pontosítsunk... Apádon kívül, egyetlen férfi járt a szobádban - nevetett fel magára mutogatva.
- Igazad van - mosolyogtam rá és hátat fordítva neki a tükör elé álltam megigazítani a ruhámat.
- Nagyon... csinos vagy - mondta néhány másodpercnyi csend után, de úgy éreztem, hogy valami mást akart mondani.
- Köszönöm - pirultam el és a szemébe néztem. Nem tudtam, ő vajon mit láthat az enyémben, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a lelkemig ér. Néhány percnyi farkasszemezés után elkaptam a tekintetemet és az ékszeres dobozomban kezdtem kutakodni a nyakláncom után. Esetlenül próbáltam becsatolni hátul a csatot, mire Anonymus a hátam mögé lépett eltűrte a hajamat és egyetlen mozdulattal bekapcsolta a láncot. A kezét nem vette le a nyakamról, lecsúsztatta egészen a két vállamra és néhány másodpercig éreztem bőre melegét a sajátomon. Végül olyan gyorsan kapta el a kezeit a vállcsúcsomról, mintha égő vasat dobna el éppen.
- Most már megtudhatom a nevedet? - néztem hátra a vállam fölött és láttam, ahogy az ajtó felé igyekszik.
- Martin... A nevem, Martin - mosolygott rám még egyszer és elhagyta a helyiséget én pedig nagyot sóhajtva fogtam meg a nyakam alatti kicsi gödörben pihenő medálomat és csak mosolyogtam.
