29. fejezet

Sziiasztok!

Tudom, hogy hónap elejére ígértem, de közbejöttek dolgok, úgyhogy csak most tudtam hozni az új fejit. Viszont komikat nem kapok... Tisztelet a kivételnek. Remélem ehhez a fejezethez azért kapok néhányat, mert szinte minden kiderült benne a lányokról... 

Frisset nem tudom pontosan mikor kaptok, de ez függ a komiktól is.

Remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket.

Puszii, Jucii.

A főpapnő

Nagy meglepetésemre viszont Mateo-t nem a saját szobájában találtam, hanem Camille ágyában. Na bumm... Nem mintha engem zavarna vagy valami, de azért nekik is több eszük lehetett volna ennél... Tudják nagyon jól, hogy Pablo nem tűrné el, hogy együtt legyenek, ennek ellenére észre sem veszik, hogy mekkora bajba kerülnének, ha ez kiderülne.
- Ugye nem mondod el Pablonak?? - esedezett nekem barátnőm egy szál lepedőt maga köré csavarva.
- Nem, nem mondom el, ennél azért jobban ismerhetnél... De a jövőben azt javaslom, hogy ne Pablo orra előtt essetek egymásnak. Legalább azt várjátok meg, amíg hazavisz engem. Akkor legalább fel tudom tartani egy picit... - oktattam ki az ifjú párt.
- Meglesz főnök! - felelte mosolyogva Mateo, aki már egy szál rövidnadrágban állt Cam mögött és a hajába csókolt.
- Na! Valójában nem a kis légyottot akartam megzavarni, hanem más miatt jöttem. Mateo! Kéne a segítséged! Pablo ugyanis odakint heverészik a homokban teljesen kiütve, szóval szerintem be kéne hozni.. Nem tudom te hogy vagy vele... - mosolyodtam el a végére.
- Azonnal megyek főnökasszony! - kacérkodott, mire én picit meglöktem.


Elég nagy kínszenvedés volt, mire Mateo-nak sikerült Pablot behoznia a házba és nem is kínlódott tovább, csak lefektette a kanapéra. Én gyorsan a konyhába mentem és főztem egy kávét, majd ettem egy kis müzlit. A gyors reggelim után gondoltam felhívom Kate-et is - csak nem lesz rám kiakadva amiért ilyen korán zavarom.


- Szia csajszi! - vette fel vidáman a telefont, még ilyen korán reggel is.
- Kate! Jajj... annyira hiányzol!
- Ott mennyi az idő?? - kérdezte mosolygós hangon.
- Khm... reggel 6 körül, azt hiszem... - nevettem fel.
- Itt is!! Ez komoly??
- Igen!!
- Visszajöttél?? És még csak nem is szóltál?? Szégyelld magad!!
- Most rögtön vagy ráér később is??
-  Hékás.. Ha már a későbbnél vagyunk.. Összefuthatnánk...
- Délelőtt otthon leszek, aztán fogalmam sincs hogyan tovább, de Cam biztos nem utasítana vissza egy kiadós vásárlást... - adtam tippet.
- Hm... Rendben.. Mit szólnál, a ...  délután 2 órához??
- 2-kor tali nálunk! Addig puszi!
- Vigyázz magadra! - búcsúzott el.


Pablo lassan ébredezni kezdett, én pedig már azt vártam mikor kerül végre olyan állapotba, hogy a tegnap estéről valamit ki tudjak szedni belőle. Lassan tápászkodott fel a kanapéról, szemét álmosan nyitogatta majd újra becsukta és megadva magát a kimerültségnek visszahuppant a két kispárna közé, a fejét pedig a kanapé karfájának döntötte.
Szótlanul mentem oda hozzá és leültem közvetlenül mellé a kőre, lábaimat felhúztam  és vártam, amíg kinyitja a szemét. Viszont azt várhattam volna, mert csendes szuszogása néhány perc múlva betöltötte a légteret. Szívem szerint hagytam volna még őt pihenni egy picit, de nem volt más választásom, ha még ma haza akarok érni. Óvatosan a vállához értem, majd mikor még mindig nem reagált megcirógattam az arcát. Tenyerem az arcán pihent, mire ő lassan elfordította a fejét pontosan felém, így már a kezemen feküdt. A szemei még mindig csukva voltak, de már elmosolyodott, így tudtam, hogy felkelt.
- Nem utasítanám vissza ha minden reggel így keltenének fel - suttogta álmos, rekedt hangon és a halántékát kezdte dörzsölni. Biztosan fáj a feje.
- Én pedig nem utasítanám vissza, hogyha még időben felkelnél és végre indulnánk, mivel még be kell mennem a boltba is. Ugyanis ha nem tűnt volna fel a semmiből én nem tudok ebédet főzni - vettem picit cinikusra a fazont.
- Mennyi az idő? - kérdezte még mindig a kezemen fekve.
- Pontosan 9:48. Ideje indulni nem?? - vetettem fel a legésszerűbb ötletet.
- Oké, oké. Két perc, felöltözök és iszok egy kávét, meg veszek be valamit fejfájás ellen - mondta és végre felült. - Miért nem a szobámban vagyok? Hogy kerülök a kanapéra?? - húzta fel a szemöldökét.
- Mateo szedett össze hajnalban a parton, miután én észrevettelek - mondtam a jó előre kigondolt szöveget.
- És te mit kerestél hajnalban a parton?? - nézett a szemembe.
- Jól bevett szokásom, hogy ha nem tudok aludni, akkor sétálok egyet... - sóhajtottam nagyot.
- Rendben. Akkor két perc. Az autóban várj meg - utasított és elment felöltözni.


A boltba érve gyorsan pakoltam a kosárba az alapanyagokat és már mentem is a kasszához. Nem volt időm nézelődni és amúgy is, délután megyünk vásárolni a csajokkal.
Mikor hazaértünk nagy meglepetésemre Shon éppen a konyhában ült és újságot olvasott. Én azt hittem, hogy 11 előtt ki sem kel az ágyból.
- Na húgi?? Lesz kaja?? - nevetett rám vidáman.
- Hm.. De még mennyire!! - feleltem és már álltam is neki a kiadósan laktató ebédnek.
Pablot viszont nem láttam sehol. A nappaliba pillantva pedig észrevettem, hogy az autója is eltűnt a ház elől. Nagyot szusszantva fordultam ismét az edények felé és folytattam a főzést. Idő közben megérkezett Natalie is, aki besegített egy kicsit, majd közösen fogyasztottuk el a kreálmányomat. Ebéd közben végig anyuról faggattak, na meg az útról.. Mintha tegnap nem beszéltünk volna róla éppen eleget. Viszont boldogan láttam, hogy mennyire kiegészíti egymást ez a két fiatal. Nem gondoltam volna, hogy Natalie egyáltalán nincs zavarban, sőt, ugyanolyan természetesen viselkedik, mintha a saját otthonában lenne.


A délutáni vásárlásra elhívtam Natalie-t is, aki sajnos nem tudott eljönni, így maradt a hármas. Kate nem késett egy percet sem, éppen 2 órakor fordult be a sarkon a jól ismert autóval.
- Sziiaaaaaaaaaa! - sikította a fülembe miközben megölelt.
- Oké! Nem szeretnék maradandó halláskárosulást szenvedni - mosolyogtam boldogan Kate-re és viszonoztam a csontropogtató ölelést. - Cam-ért még be kéne ugranunk. Nem baj??
- Ugyan!


Kate-tel és Camille-lal órákat töltöttünk a különböző üzletekben, próbálgattunk és vásárolgattunk. Egy kiadós csajos délutánt tudhattunk magunk mögött, mikor megláttam velünk szembe jönni két ismerős alakot. Kate arca egyből kivirult, az enyém viszont ha lehet még a fehérnél is sápadtabb lett. A két srác nem volt más, mint Reed és Viktor.
Egyedül Cam nem tudta, hogy miért lettem hirtelen szótlan.
- Csak beszélj vele! - kérlelt Kate. - Csak egy beszélgetés! Abba még nem fogsz belehalni! Tudod mennyire ki volt borulva, mikor sehogyan sem tudott elérni?? - nézett rám szúrósan.
- Oké! 5 perc! Nem több! Világos?? - mentem bele. Cam pedig csak jött utánunk, majd végül leült egy közeli padra.


Látszólag Viktor is elsápadt egy kicsit, Kate viszont még csak észre sem vett minket, egyből Reed-hez szaladt. Nem is haragudtam rá, hiszen szerelmes.
Viktor megállt előttem és kétségbeesetten nézett rám. Nem is tudta, hogy mit mondjon.
- Szia! - vetettem véget a kínos csöndnek, ami kezdett beállni a köztünk megragadó fagyos levegőben, majd a mellkasomon keresztbe tettem a kezeimet.
- Lay! Nézd! Én nagyon sajnálom... Én nem akartam.. Az a csók egy tévedés volt... Az éjszaka is... Minden... - még mindig kétségbeesetten kereste a szavakat, de nekem még mindig egy szó visszahangzott a fejemben: az éjszaka is. Tehát nem csak egy csók volt... Lefeküdt vele. Hazudott!
- Te csak ne becézgess engem! - emeltem fel a hangom. - Lefeküdtél vele! Képes voltál hazudni nekem. Képes voltál még ezek után is a szemem elé kerülni!! Hogy lehetsz ekkora barom?? Hogy akarhatsz nekem ennyi fájdalmat okozni?? Hogy lehetsz ennyire önző?? - néztem rá dühtől izzó tekintettel, miközben a szememből kiszökött az első könnycsepp.
- Én... Én sajnálom, hidd el.. Én csak.. Nem is tudom mit gondoltam... Lay... kérlek... - esedezett és a kezem után nyúlt.
- Tudod mit?? Hagyj békén! Nem akarlak látni! Nem akarok tőled már semmit! Menj el és ne keress többé! - kiáltottam és már megállíthatatlanul könnyeztem.
- Kérlek! - suttogta meggyötörten.
- Nem! - kiáltottam és iszonyatos harag gerjedt bennem, amiért nem képes elfogadni a döntésemet. Éreztem, hogy megint eluralkodik rajtam az a valami, amiről még mindig csak annyit tudok, hogy rajtam kívül még 9 ember hajlamos rá, mégsem kezdtük el keresni sem a forrását, sem a miértjét.
- Nyugalom! Ne itt! - utasított Viktor és ha lehet volna fokozni az indulataimat, hát sikerült is volna neki.


Ahogy Kate meglátta, hogy mi folyik itt valójában nem várt a dologgal, tüstént megragadta a kezemet és a kijárat felé húzott. Camille csak jött utánunk ütemesen. Az autóban már lényegesen nyugodtabban tudtam gondolkodni és elkezdtem lehiggadni.
- Lay! Jól vagy??
- Nem! Nem vagyok! Te tudtad?? Tudtad, hogy itt lesz?? - néztem mérgesen Kate-re.
- Muszáj volt! Sajnálom! - nézett rám szomorúan.
- Elárultál!! - sírtam mérgesen és ki is szálltam az autóból. Az újonnan vásárolt cuccaimat bent hagytam, ahogyan a telefonomat és a pénztárcámat is. Nem vártam meg, amíg felfogják, hogy mit is csinálok, csak futásnak eredtem, könnyeim pedig végigfolytak az arcomon. A legjobb barátnő elárult. A szerelmem megcsalt. Lassan mindenki hazudik nekem. A tetejében pedig lehetséges, hogy lefeküdtem a barátnőm bátyjával - és nem emlékszem az egészre -, aki iránt valószínűleg érzelmeket is táplálok. Csodás! Ennél rosszabb már nem lehet.


Egészen egy elhagyatott utcáig futottam, ahol megálltam kifújni magam. Az utca alapján megállapítottam, hogy már a külvárosban járok. Ami azonban egyből felkeltette az érdeklődésemet az egy kis üzlet volt, pontosan előttem. Azelőtt még sohasem láttam, de valamilyen oknál fogva vonzott. Meg sem néztem, hogy hová is sétálok be tulajdonképpen, csak mentem, amerre a lábaim vittek - ami ebben az esetben a kis üzlethelyiség volt.
Óvatosan nyitottam be és belülről még furcsábbnak találtam a boltocskát. Tulajdonképpen nem is bolt volt, hanem egy kis szalon. Az egész nem volt több egy kis szobánál, ahol egy hatalmas vörös függöny takarta a helyiség hátulját a kíváncsi szemek kereszttüze elől.


- Tuilelaith! - hangzott a függöny mögül. Majd kilépett mögüle egy alacsony, furcsa ruhás, hosszú fekete hajú idős nő - Tudtam, hogy csak idő kérdése és eljössz! - mosolyodott el.
- Elnézést, én csak....  Már megyek is - suttogtam bizonytalanul és az ajtó felé indultam.
- Ugyan! Nem mész te sehová! Különben nem jöttél volna Dinához... Tudni szeretnél valamit, ugye?? Talán, hogy mi történik veled? Furcsa dolgok?? Természetfelettiek?? Nem tudod a magyarázatot??  Gyere csak kedveském! Én elmondom a választ az összes kérdésedre! - mutatott egy kis asztalka felé.
- Honnan... - kérdeztem volna.
- Tudtam, hogy jössz... Mindig eljönnek....
- Eljönnek?? Kik?? 
- A reinkarnáció hatására... Minden papnő idetalál...
- Papnő?? Miféle papnő?? - kérdeztem ismét.
- Te nem ismered a történelmet igaz?? - kérdezte, mire én furcsán néztem rá. Persze, hogy ismertem a történelmet... A polgárháborúkat, a különféle felfedezéseket.... De hogy jön ez ide?? - A mi történelmünket!!
- Külön történelmük van?? És különben is ki Maga??
- Rólam később... Nos. Akkor az elején kezdem. Rólatok már több mint 3000 éve keringenek a különböző hiedelmek. Sokan istennek képzeltek titeket, sokan démonnak. Voltak idők, mikor máglyahalálra ítéltettetek. A sötét középkorban sokakat, köztük titeket is üldöztek. A királynő az összes emberét a ti elfogatásotokra áldozta, miközben őt legyőzték. Azt hitte mindenki, hogy ti is a kegyetlen király kémjei vagytok, tehát ő irányít titeket. Csak kevesen tudták, hogy ti is a birodalmat véditek és csakis a királynő tehet a veszteségről. Négy papnőt elfogtak. Kínozták, vallatták és kényszerítették őket, hogy árulják el a főpapnőt. Azonban hitük megrendíthetetlen volt, így a sírba vitték a titkot. Nem sokkal ezután az ötödik és egyben főpapnő hírét vette, hogy híveit miatta ölték meg, így a tudását hátrahagyva a világ 5 nagy kontinensére száműzte magából a lelke darabjait: a szeretetet, a hatalmat, a tudást, a törvényt és a bölcsességet. Ennek következtében meghalt ugyan, de - még számunka is titok miként - lelke darabjaiból reinkarnálódni tudott. A királynő így sohasem tudta megszerezni az erejét. Minden alkalommal, valahányszor az egyik lélekdarab tulajdonosa meghalt, a többi lélekdarab is tovaszállt, új, fiatal testet keresni magának. Az idő során viszont már nem kontinensenként, hanem népcsoportonként változik az érintettek kiléte. Nézz csak körül közöttetek. Ti is öten vagytok és valószínűleg mindnyájatoknak más felmenői vannak. Így lehetséges csak és kizárólag az, hogy titeket szemelt ki magának Vilja lelke. A barátságotok egy olyan köteléket mutatott neki, amit az erőtök csak erősíteni tud. Persze, ha jól használjátok - fejezte be csendesen.


Miközben a nő mesélt én némán hallgattam. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, lehet, hogy bolond?? Ilyen mesét kitalálni... 
- Ez mind szép és jó... De ez nem magyarázat arra, hogy miért változik a szemünk színe és miért izzik olykor a kezünk fényesen... - álltam fel.
- Még mindig nem érted?? Ti vagytok a papnők! A szeretet a szellem, a föld a bölcsesség, a levegő a tudás, a víz a hatalom, a tűz pedig a törvény. Az öt elem így kapcsolódik az öt értékhez. A színeket pedig el tudod mondani, nem igaz?? - nézett egyenesen a szemembe.
- Piros, kék, zöld, fehér... és sárga.. - suttogtam - De ha papnők vagyunk, akkor minket szüzességi fogadalom köt, ugye?
- Nem feltétlenül. Az évek során már nemcsak a női nemet érinti ez a lélekvándorlás. Kétszáz éve volt egy olyan erős főpapnő, aki papokat avatott maguk mellé, szintén olyan erővel, ami nekik is van, így kiegészítették egymást, és a házas életet is megtapasztalhatták. 
- Tehát nincs szüzességi fogadalom... - néztem rá, mire ő nemlegesen bólogatott.
- Persze ehhez kellett a Hold Istennőjének engedélye is, így a főpapnő kapott egy medált tőle, ami generációk hosszú láncán keresztül öröklődik - ekkora nyakamba nézett, és meredtem bámult valamit, amit én nem vettem észre. - A nyaklánc!! Hol a nyaklánc?? Miért nincs a nyakadban?? - kérdezte ijedten.
- De hiszen ott.. - nyúltam a nyakamhoz és valóban nem volt rajtam az anyutól kapott lánc - Hová tűnt?? - néztem a nőre, mintha tőle várnám a választ.
- Elveszítetted... Elhagytad... Tudom is én... Nem ez a lényeg... Hanem az, hogy ma még holdtölte lesz. Az Istennő ma még ellenőrizni tudja, hogy viseli-e az ajándékát a főpapnő. 
- Mi lesz, ha nem viselem?? - kérdeztem, de valójában nem igazán hittem el az eddig hallottakat. 
- Olyan eset még sohasem fordult elő... De valószínűleg nem élnéd túl - felelte és elindult a függöny túloldalára, ám hamar vissza is tért, kezében egy halványkék köves nyaklánccal - Ezt viseld és sohase vedd  le - utasított.
- Ezek szerint túl fogom élni?? - kérdeztem viccelődve.
- Pontosan. Most már hiszel nekem Tuilelaith??
- Miért hív Tui.... valaminek?? - kérdeztem furcsállva.
- Hiszen ez a neved. 
- Az én nevem Leilah - mondtam ki határozottan.
- Igen... Az ősi nyelven pedig Tuilelaith.
- Az ősi nyelven?? 
- Az ősi kelta nyelven.
Kelta?? Hogyan?? 
- Azt hiszem nekem mennem kellene... - nyitottam ki végül az ajtót és szaladtam egészen a kereszteződésig...
- Ne feledd, amint egy élet véget ér, egy új veszi kezdetét... - visszhangzott az idős nő utolsó mondata még mindig a fejemben.


Háromnegyed óra erőltetett menetű séta után végre a bérelt háznál voltam, ahonnan éppen hangos veszekedés zaja szűrődött ki. Nem akartam én közbeavatkozni, de másképp nem juthattam a szobámba csak a nappalin keresztül. 
Ahogy beléptem a házba mindenki elcsendesedett és egy emberként fordult felém. A hajamból kipottyant a virág és a fehér ruhám is tiszta piszok volt. Biztosan azt hitték, hogy valami bajom van, hiszen már kezdett sötétedni. 
- Mégis hol voltál, te bolond?? - fakadt ki először nagy meglepetésemre Pablo.
- Én.. sajnálom... Kate?? - kérdeztem szomorú hangon és közben Cam-re néztem. A délutáni incidenst szinte el is felejtettem. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem Kate hibája az egész és előbb vagy utóbb szembe kellett volna néznem Viktorral, de egyszerűbb volt rákenni az egészet.
Camille arrébb állt, így én észrevettem a mögötte elterülő kanapé közepén összegömbölyödő, síró lányt. A barátnőmet. Kezei között az egyik díszpárnát szorongatta és nem nézett fel rám.
- Kate? - kérdeztem halkan, mire nem reagált.
- Szerintem hagyd! - szólalt meg végül Cam.
Szomorúan néztem Pablo-ra és Cam-re, de beletörődtem a dologba, hogy a legjobb barátnőm talán szóba se áll velem többé. Könnyes szemmel indultam a szobám felé, majd beérve láttam, hogy Cam laptopja még mindig az ágyam közepén van és egy új emailt jelez, de nem foglalkoztam vele.... Egyszerűen letettem az ágyról a kis asztalra és ruhástól, szutykosan és kimerültem bújtam a puha ágyba.

28. fejezet

 Sziiasztok! 

Hát mit ne mondjak, egyáltalán nem vagyok boldog... Sőt.. Nagyon szomorít, hogy minden nap látom, mennyien jártok a blogon, mégsem írtok komit (tisztelet a kivételnek). Ezért úgy határoztam, hogy nem lesz komihatár. Ha tetszik, vagy van valami megosztani valótok, akkor biztosan meg fogjátok tenni.

Közelít a történet a végéhez, már nagyon látszik. Igyekeztem egy eseménydús fejezettel ( :$:$:D ) előrukkolni, majd meglátjuk, hogy sikerült-e. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy megszavaztátok, hogy legyen második rész. Tehát jó lenne, ha megírnátok, hogy mire számítotok, mi lesz szerintetek ennek a vége, és  ki a kedvenc karakteretek. 

Nagyon örülnék neki.

Puszillak titeket.

Jucii. :)

A meglepetés út

 

Újra rám virradt a reggel vagyis, nem is a reggel, mivel ahogy az órámra pillantottam már délután 3 óra volt. Nem is ébredtem volna fel, ha valaki nem dörömböl irdatlanul hangosan az ajtómon. Álmosan mentem ajtót nyitni, út közben nyújtóztam egyet, minek köszönhetően ajtónyitáskor egy picit feljebb csúszott a pólóm a kelleténél és megint akkora mákom volt, hogy Pablo állt az ajtóban.

- Khm... - köszörülte meg a torkát -  Camille indulni szeretne.. Készen vagy??

- Hová is? - néztem rá kómásan, és a hajamat kezdtem babrálni.

- Az ajándéka egy út. Ahová természetesen téged is vinni akar. Nekem meg mennem kell, hogy "vigyázzak" rátok - felelte flegma hangon, amin meglepődtem.

- Nanáá... Majd pont te fogsz vigyázni ránk... Csak majd azért lássunk is a kis kiruccanás alatt párszor.. - feleltem gúnyosan. Ha Ő így, akkor én is így.

- Most meg mi bajod?? Azt hittem örülsz, hogy megyek... - nézett rám felhúzott szemöldökkel, és lazán az ajtófélfának dőlve várta a választ.

- Tévedtél! - vetettem oda foghegyről.

- Persze, akkor mondd, hogy tévedek, mikor a szemembe tudsz nézni közben... - éreztem, ahogy a tekintete az arcomat perzseli, mégsem reagáltam semmit. Tudtam, hogy lehetetlen a szemébe mondanom, hogy egy cseppet sem vonzódom hozzá. És nem adtam meg neki, azt az örömet, hogy lássa, miként lágyulok, ahogy a szemeibe nézek.

Mikor már egy ideje nem néztem felé és kezdett beállni a kínos csend, mélyet sóhajtott, majd megszólalt gyengéd hangon.

- Nézd! Én nem szeretném, hogy bármiféle feszültség legyen közöttünk az úton, úgyhogy ha nagyon nem szeretnéd, hogy én is veletek tartsak, akkor csak egy szavadba kerül és nem megyek. Csak arra kérlek, hogy Cam érdekeit tartsd szem előtt, és ha mégis veletek tartanék, akkor abból ne legyen balhé.. - mondta gyorsan, egy szuszra, aztán állam alá nyúlt és felemelte a fejemet.

A kezeim időközben a csípőmre helyeződtek, mivel semmit nem akartam most jobban elkerülni, minthogy a szemeibe kelljen néznem. Azokba a gyönyörű barna szemeibe. Mégis erőt vettem magamon, és megtettem a tőlem telhetőt.

- Te is tudod, hogy semmi rossz elrontója nem vagyok... - vágtam rá gyorsan, viszont a kétértelműsége csak akkor esett le, mikor Pablo szája szegletében egy elfojtott vigyort láttam meg. Nem csoda hiszen, abban a pillanatban, hogy felfogtam mit is mondtam igazából, már pirultam is el. Pablo viszont kapva kapott az alkalmon és közeledni kezdett felém.

Komolyan ezt nem értem. Egyik nap olyan, mintha csak a barátom lenne, aztán minden varázsütésre megváltozik és kettesben maradunk pattogni kezdenek a szikrák kettőnk között. Vagy ezt is csak én érzem?? Ezt is csak beképzelem?? Lehet, hogy tényleg orvoshoz kellene mennem. De mit mondanék?? Jó napot kívánok, én Észrevettem, hogy idegességemben vagy félelmemben furcsa dolog történik velem, a kezeim ragyogni kezdenek és a szemeim színe is változik, ja és nem mellesleg most szakítottam a barátommal, aki megcsalt, de ez nem is lényeg, mert már egy másik férfiért dobog a szívem, akit pár napja ismerek??? Még a végén tényleg diliházba zárnának....

Pablo ajkai egyre csak közeledtek felém, én pedig ezt vártam a legjobban amióta itt vagyok. Sőt, most már nem kétség, amióta megláttam Őt. Valami most megváltozott. Mintha nem is tudom... Rájöttem volna valami fontosra. Mintha itt lenne előttem, de mégsem veszem észre.. Olyan furcsa...

A meghitt pillanatot egy magassarkú ütemes és gyors kopogása törte meg, ami határozottan közeledett felénk, és visszahangzott a folyosón. A személyt nem láttam Pablotól, de nem is nagyon érdekelt. Anyu bármikor jöhet, sosem zavar, ugyanúgy Cam sem. Mások pedig nem nagyon hordanak magassarkút a házban.

Pabloval a hang hallatára úgy rebbentünk szét, mintha egy főbenjáró bűnt követtünk volna el, de ugyanolyan nyugodtan dőlt vissza az ajtófélfának és bámulta az arcomat, én pedig az övét.

A szemezésünknek és barna hajú női sziluett vetett véget, amit közvetlenül Pablo mellett pillantotta meg. Nem csalódtam az elegáns öltözetű, ám még így is rendkívül sportosan öltözött édesanyám állt - immár az ajtóban és kedvesen Pablora mosolyogva elnézését kérte, amiért elrabol tőle.

 Még én is megmosolyogtam ezt a kis jelenetet, mivel anyunak nem is kellett volna elnézést kérni, hiszen az ő lánya vagyok, így akkor beszélhetne velem, amikor csak akarna, de ő mégis csak megtette.

Pablo kicsit csalódottan, de még mindig csibészes mosollyal az arcán indult a saját szobájába, majd még visszaszólt, hogy fél órám van elkészülni.

Szuper... Fél óra alatt nem hogy összecsomagolni sem tudok, de én magam sem leszek kész... Segélykérően néztem anyura, aki nagyon sóhajtva a szekrényemhez ment, miközben beszélni kezdett.

- Kicsim! Tudom, hogy ez most váratlan lesz, de én nem megyek majd veled haza. És kérlek, mielőtt közbe szólnál, hagy mondjam végig... Szóval Ernestoval nagyon jól megvagyunk és tudom, talán még korainak tartod, de úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, vagyis pontosabban én költözök ide. Természetesen te is jöhetsz, ha kedved tartja, szívesen látott vendég vagy. Ernesto nagyon kedvel téged és ahogy elnéztem te is barátokra akadtál már itt. Szóval.. ezt szerettem volna mondani... - fejezte be, majd már pakolta is a cuccaimat a bőröndbe, hogy még időben készen lehessek. Én csak az ágyra dobáltam azokat, amiket mindenképpen vinni szeretnék,  majd a többit anyu elintézi. Nem aggódok, mivel tudja, hogy hová is megyünk, ami nekem még mindig rejtély, de úgyis kiszedem belőle még indulás előtt.

A fürdőbe érve gyorsan kezdtem megszabadulni a ruháimtól és már ugrottam is a víz alá, aminek még nem sikerült teljesen felmelegednie, úgyhogy rögtön fel is ébredtem. Nem vacakoltam sokat, gyorsan hajat mostam és átkentem magam a tusfürdőmmel. A kabinból kiszállva a tükör előtt vettem csak észre, hogy a tegnap esti sminkem még mindig rajtam van. Nem is tudom hogy nézhettem ki zuhanyzás előtt, de nem is nagyon érdekelt, csak annyi, hogy Pablo miért nem szólt?? Tisztában volt vele, hogyan is nézek ki, mégsem mondta... Biztosan ezért mosolygott annyit.

Gyors iramban mostam meg az arcomat, majd töröltem át sminklemosóval átitatott vattadarabbal. A hajammal nem foglalkoztam sokat, egyszerűen jól megdörgöltem a törölközővel és hagytam, hagy száradjon meg. Arcomra egy pici alapozót tettem, a számra pedig szokásommal ellentétben - kivételesen - rúzst kentem. Nem tudtam, miért is teszem, csak éreztem, hogy ez kell most. Egy szál törölközőbe csavarva mentem ki anyuhoz, de már csak hűlt helyét találtam. Ágyamon egy kikészített könnyű, nyári ruha volt, és egy boríték, amit nem tudtam hová tenni. Miért hagy borítékot nekem, ha itt volt velem egy légtérben?? Miért nem mondta el, amit akart??

Gyorsan odamentem érte és feltéptem a papírt rajta. A tinta még friss volt és könnyedén felismertem anyu dinamikus kézírását.

Kicsim!

Sajnálom, hogy csak úgy eltűnök kicsim, de Ernestoval fontos dolgunk van. Nem leszünk ott, mikor elmentek, tehát most így búcsúzom tőled, ezért ne haragudj rám, ránk. Még egy fontos családi örökség van a birtokomban, amiről a hagyomány úgy tartja, hogy a saját születésnapomon kell továbbadnom. Mivel a születésnapom két hét múlva lesz és nem találkozunk addig biztosan, azért most ott hagytam neked a kis medaliont a nyaklánccal, ami még ez egyik régen élt elődünké volt egykor. Neked is feladatod, hogy mikor elérkezettnek látod a pillanatot, a lánygyermekednek vagy egy fiatalabb lányrokonodnak add.

Nagyon szerelek Kincsem.

Édesanyád.

Miután elolvastam a kis levelet rögtön tudtam, hogy melyik medálról volt szó. Anyu mindig viselte, szinte sosem vált meg tőle. Nagyon szerette ezt a nyakláncot és tudtam, hogy én is szeretni fogom.

Ahogy felvettem az anyu által kikészített összeállítást - ami egy könnyed tunikából, egy leggingsből és egy magasarkúból állt, valamint felvettem az imént kapott nyakláncot is - és már kaptam is fel a bőröndömet, és indultam a nappali felé, ahol ha minden igaz már Cam és Pablo fog várni.

 Nem is okoztak csalódást, már ott vártak rám, igaz nem ketten, hanem hárman. Cam mellett ott állt Pablo egyik haverja is. Mateo. Gondolom azért jön velünk, hogy Pablo ne unatkozzon annyira, elvégre neki is kell a férfi társaság.

Amint megláttak, már indultak is felém és együtt mentünk ki az autóhoz. Cam-mel hátra ültünk, így nem zavarta a srácokat a csacsogásunk, és ők is nyugodtabban tudtak beszélgetni, amíg el nem értünk arra a bizonyos picike reptérre, ahol életemben még csak egyszer voltam.

Ugyanaz a pilóta vezette a gépet, mint mikor jöttem, de a nevét már nem tudom. Nem is érdekes.. Cam-mel elbeszélgettük a repülőn töltött órákat, és látszólag a fiúk is elvoltak. Nemigen figyeltem, hogy hová is tartunk, jelenleg egy cseppet sem érdekelt.

*********

Már három napja vagyunk ebben a csodás kis nyaralóban, amit Ernesto bérelt nekünk. Nem is csoda, hogy Cam már annyira várta az utat. Minden vágya volt egyszer eljutni Los Angeles-be, San Fransisco-ba, de összességében California államba. Azóta már voltunk lent a parton. Sőt... csak ott voltunk. A malibui strandon, ami nekem otthonom, neki viszont egy új hely, amit már ő is legalább annyira a szívébe zárt, mint én. Viszont ez alatt a pár nap alatt, még egyszer sem volt alkalmam hazamenni és meglátogatni Shon-t. Tehát a következő naprendi pont a hazautam. 

A délelőtt nagy részét megint a tengerparton töltöttük, majd felvetettem Cam-nek a témát, miszerint jó lenne, ha végre láthatnám a bátyámat. Nem is volt akadékoskodás még a fiúk részéről sem, könnyen belementek a dologba. Ebéd után rögtön indultunk a bérelt autóval az igazi otthonom felé. Mikor az utcánkba értünk a szívem nagyot dobbant és már alig vártam, hogy végre otthon lehessek.

Nem telt ugyan sok időbe, amíg Pablo leparkol, de nekem még ez is óráknak tűnt. Szívem szerint az utca elején kiugrottam volna a kocsiból és egyenesen hazaszaladtam volna. 

Az autó megállt, én pedig olyan gyorsan szálltam ki, hogy magam is meglepődtem rajta. Cam és a fiúk is követték a példámat, de nem igazán figyeltem rájuk, egyenesen a nyitódó ajtó felé kezdtem szaladni. Amint megláttam a bátyámat hatalmas mosoly terült szét az arcomon és a nyakába ugrottam.
Kellett egy fél pillanat, mire kapcsolt és viszonozta a csontropogtató ölelést, akkor viszont már a lábam a levegőben kalimpált.

A meghitt pillanatot Cam torokköszörülése röpítette tovább, mire kibontakoztunk az ölelésből. Még mindig Shonhoz bújva fordultam a srácok és Cam felé, majd bemutattam őket egymásnak. Nagy örömömre a fiúk is mosolyogva ráztak kezet, majd beljebb invitáltam őket. A lakásba érve hatalmas rend fogadott és legnagyobb meglepetésemre egy lány a konyhában, amint mosogat. Shon természetesen jött utánam és nem kis meglepetésemre megcsókolta a lányt. Tehát ő lenne az a bizonyos Natalie. Mégis összejöttek - mosolyogtam.

- Szia, én Shon húga vagyok, Leilah! - üdvözöltem, majd szolidan megöleltem őt.

- Szia! Én Natalie vagyok - felelte mosolyogva.

Miután megvolt a kis bemutatásos rituálé, már mentem is az emeletre egyenesen a szobámba, ahol mindig megtaláltam az én kis szőrmókomat. Nem tehettem mást, itthon hagytam, mivel tudtam, hogy Shon vigyáz majd rá. Döbbenetemre nem találtam sem a szekrényem előtt fekve, sem az ágyamban, a takarómon kiterülve. Ijedten szaladtam le a lépcsőn, és csak akkor vettem észre, hogy az én egyetlen kiskutyám éppen Cam ölelő karjaiban pihen. 

A lépcső aljában megtorpantam és színpadiasan csípőre tettem a kezeimet, közben csúnya pillantást vetettem feléjük. Kiskutyám egyből kiugrott Cam karjaiból és felém vette az irányt. Majd mikor odaért, már kaptam is fel, a levegőbe dobtam, és elkaptam. Tudtam jól, hogy mennyire élvezi ezt a kis játékot. 

A délután nagy részét Shonékkal töltöttük, elég szépen össze is kovácsolódtunk.

Estefelé, mikor a bérelt ház felé indultunk, próbáltam rávenni a többieket, hogy ugorjunk le a partra még egy kicsit. Végül is abban sikerült megegyeznünk, hogy Cam és Mateo a szálláson marad és Pablo jön le velem a partra. Jó, tudom... Pont Ő... De egyedül nem hiszem, hogy leengedne, mással pedig biztos, hogy nem fogok menni.

Mielőtt lementünk volna a partra még gyorsan átöltöztem, csak egy egyszerű nyári ruhát és egy bikinit vettem fel, papucsot sem vettem hozzá, csak így mentem le és már indultunk is Pabloval a partra. 

Közben Ő is átöltözött és már csak egy rövidnadrág volt rajta, ami kifejezetten elütött a sötét bőrétől. 

Nem ettünk semmit, mondván, hogy majd eszünk a parton valamit, csak arra nem voltunk felkészülve, hogy minden be lesz zárva. Hoppon maradva ugyan, de egy cseppel sem kevesebb kedvvel indultunk tovább a kajás standtól egészen az immár törzshelyünkké vált keleti részhez. Úgy gondoltam még nem hűlt le a levegő annyira, úgyhogy simán bemehetek a vízbe, ezért gyorsan lerántottam magamról a ruhát és egy szál bikiniben vágtam neki a sötét óceánnak. A víz kellemesen meleg volt, nem is kellett ennél több, ellazultam a vízben és csak lubickoltam.

Olyan lehettem, mint egy kislány, de nem törődtem vele, kiélveztem minden egyes percet. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy egyszer én is lehetek kislány.

Nem voltam sokáig a vízben, siettem ki, mivel Shonnak megígértem, hogy ha már itt vagyok a városban, akkor minden nap hazanézek, és holnap főzök neki valami finom ebédet is, és hát ezért jó lenne reggel időben felkelnem.

A partra érve meglepetés fogadott. Pablo sehol sem volt. A ruhámnak csak hűlt helyét találtam. Már éppen azon voltam, hogy egy szál vizes bikiniben indulok neki az éjszakának, mikor valaki hátulról elkapta a derekamat és a nyakamba csókolt. Megijedtem és azon nyomban elindult bennem egy védekező mechanizmus és kitéptem magam a simogató kezek közül,majd szembefordultam vele. És most ért csak a legnagyobb meglepetés. Pablo volt. Az imént Pablo csókolgatta a nyakamat és simogatta a csípőmet. De mégsem ő. Már messziről érezni lehetett róla a pia szagot. Talán berúgott? Ennyire? Ilyen kevés idő alatt? Lehetetlen...

Aztán eszembe jutott, hogy hazafelé már Mateo vezetett, de én nem vettem észre semmit sem Pablon. Akkor még nem látszott rajta, hogy ivott volna. Most pedig  nem voltam olyan sokáig távol, hogy ennyire berúghatott volna. Értetlenkedve figyeltem Pablot, aki tett egy lépést felém, és megint átölelt. Én ledermedve próbáltam követni az eseményeket. Kicsit dülöngélve ugyan, de néhány méterrel arrébb húzott, ahol lehuppant a homokba és oldalt egy nagyobb szikla mellett kezdett kotorászni. Nem tudtam mit kereshet egészen addig, amíg meg nem találta a piás üveget és meg nem húzta, aztán nekem nyújtotta mosolyogva.

- Nem kérek! - toltam el magamtól.

- Igyál már bébi! - tette megint elém.

Egy pár kortytól nem lehet semmi bajom, hiszen eddig se lett - gondoltam és én is meghúztam az üveget. Az whisky keserű íze keringett a számban, de nem foglalkoztam vele, egymás után ittam a tetemes méretű kortyokat.

Öt hatalmas korty után elemeltem a számtól az üveget és én is leültem Pablo mellé. Régen ittam már piát. Nem fog jót tenni, az is biztos. Pablo átvette tőlem az üveget és ő is ivott még pár kortyot, aztán letette oda, ahonnan elvette. Néhány percig csak bámult engem, aztán a kezeimnél fogva magához húzott és az ölébe ültetett. Kezeimet a nyaka köré fontam és a hajába túrtam, miközben ő szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, ahogy kezei a csípőmre fonódnak, majd felfelé fedezték fel a hátamat. Levegőhiány miatt ajkaink elszakadtak egymástól és a nyakamat kezdte újfent csókolgatni, egészen a kulcscsontomig. Egész testemmel megborzongtam, mikor nyelvével végigkalandozta a szám ívét, majd ismét megcsókolt. Most már én sem voltam rest, simogattam ahol értem: a vállát, a mellkasát, a nyakát.

Néhány pillanat múlva éreztem, ahogy a bikini felsőmet kiköti és a nyakamban lógó ruhadarabot a homokba dobta. 

Egészen biztos voltam most már abban, hogy nincs beszámítható állapotban, viszont a néhány korty alkohol engem is megzabolázott. Nem tehettem meg, hogy nem használom ki talán az egyetlen lehetőséget arra, hogy érezzem Őt, úgy ahogyan még senkit. Sietve csókoltam meg ismét, majd a homokba dőltünk és csak egymásra figyeltünk.

*********

Éjjel újraéltem az álmom... 

Az álmom, amit senkinek nem kívánnék, és ami úgy látszik egy visszatérő kísértetként követ. Az értelmét nem tudom még most sem. Sohasem voltam ilyen helyen. Sohasem voltam vörös hajú, és sohasem akartam menekülni. Menekülni egy gyilkos elől. Egy csapat gyilkos elől. A ruhámmal sem stimmelt valami. Hófehér volt és biztos voltam benne, hogy nem korombeli viselet. A hosszú ruha kísértetiesen hasonlított egy menyasszonyi ruhára, mégis tudtam jól, hogy nem az. Éreztem. Hiszen, ha az lenne, akkor nem menekülnék egy csapat gyilkos elől. Nem kellene semmi másra sem gondolnom, csak a boldog házas életemre, amit egy szerető férj mellett töltök el, majd lesz két pici gyerkőcünk, akik segítenek nekünk mindenben.

Mindez csak hiú ábránd maradt. Tudtam már jól. Hiszen ez nem én vagyok. Sosem követtem el akkora bűnt, amiért halált érdemelnék.

Sietős léptekkel fordultam be újra és újra a kanyargós folyosókon. Még mindig nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Csak éljem túl... - visszhangzott a fejemben.

A cipőm ütemes kopogásán kívül csak a hangos zihálásomat lehetett hallani, amit némiképp próbáltam tompítani azzal, hogy mélyebb levegőket veszek, de nem nagyon jött a várt hatás. Támadóim léptei egyre közelebbről jöttek, és a szívem mélyén tudtam, hogy nincs esélyem ellenük. Mégsem adtam fel. Nem fogom megadni magam. Az életemet nem fogom eldobni magamtól, senki és semmi kedvéért. A végsőkig kitartok.

Legfőképpen azt nem tudtam, hogy miért is akarnak megölni engem, hiszen azt sem tudom, miért vagyok itt.

Lassulni kezdtek a lépteim, majd a folyosó végére értem, ahol egy ajtó volt. Nem tétováztam, mentettem az életemet. A gyorsabb haladás érdekében a szoknyámat megpróbáltam úgy tartani a kezeimben, hogy ne akadályozzák a lépteimet. Akkor vettem csak észre egy elég szembeszökő dolgot. Állapotos voltam. A hasam nem volt ugyan még nagy, de már tisztán lehetett látni, így a hozzá nem értőknek is nyílt titokká vált, hogy gyermeket várok. 

Talán ezért akarnak megölni, ezért kergetnek végig a folyosón egy szobába, ahol még életemben nem jártam és ami talán a biztonságot és a védelmet rejti magában.

Hirtelen riadtam meg, és a hasamat kezdtem tapogatni. Nagy megkönnyebbülésemre egyáltalán nem volt nagyobb a szokásosnál, a terhességnek pedig nyoma sem látszott rajtam. Ahogy körülnéztem láttam a napfelkeltét. Még mindig a parton voltunk Pabloval. Nem is hiszem el. Magamra nézve láttam, hogy teljesen meztelen vagyok, aztán Pablot is megnéztem és ő szintúgy. 

Jézusom!! Mit műveltünk mi?? El sem hiszem, hogy ezt én tettem... 

Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam magamra az időközben megtalált ruhámat, a bikinimet összeszedtem magam mellől, Pablora feladtam a nadrágját, ami nem ment könnyen, mégis muszáj volt megtennem, ha valaki netalán tán erre jár, nehogy meglássa. A whiskys üveget nem dobtam félre, valami indok csak kell, hogy miért aludt kint EGYEDÜL.

Ahogy visszaértem a bérelt házba láttam, hogy sem Cam sem Mateo nem ébredt még fel. A szobámba érve lezuhanyozta, és gyorsan felvettem valami kényelmes ruhát. A hajamat átvetettem a jobb vállamon, bal oldalra egy csinos kis virágot tűztem és indultam is felkelteni Mateo-t, hogy segítsen behozni Pablot a házba, mert még a végén napszúrást kap odakint.

27. fejezet

Sziiasztok kedveskéim...

Hát nagyon elszomorodtam, amiért csak egy komit kaptam az előző fejezethez, de lehet hogy nem igazán jött be nektek... :/ 

Ez a fejezet viszont tele van linkekkel, mivel ha ennyi képet beteszek az igencsak csúnya lenne... 

Remélem azért ehhez kapok kellő mennyiségű komit, és értékelitek, hogy még vizsgáim előtt (amiből az egyik holnap lesz) még írtam egy fejezetet. 

Na hát ehhez a fejezethez annyit fűzök, hogy ez egy igazán csajos rész lett, tele ruhákkal *-* 

Remélem azért tetszeni fog 

Na nyomáás olvasnii! :)

Puszim nektek, Jucii.

Quinceanera

"- Pablo.. - kezdtem.
- Tudod mit? Ne is mondj semmit se.. - fordult meg hirtelen, majd rám nézett. A szemében nem fájdalom ült, hanem valami egészen más dolog..."

Pablo szemében akkora bizonyítási vágyat láttam, mint előtte még soha. Nem hittem volna, hogy az előbbi szavaimmal annyira fel tudom zaklatni, hogy ezt kihozom belőle. A férfiak már csak ilyenek.

Pár pillanatra megrémültem, nem tudtam, mit forgat a fejében, de hogy mire gondol azt sem, elvégre nem vagyok én gondolatolvasó, vagy mi a szösz.

- A hajad, most olyan más....

- Mi van a hajammal? - kérdeztem kicsit élesen.

- A hajad.... most olyan más...

- Igen, ezt már hallottam...

- ... nem szőke... - fejezte be.

- Egész életemben nem voltam szőke...

- Dehogyis nem! Emlékszek rá!

- Nem voltam szőke... Értsd már... - kezdtem felemelni a hangomat amikor, mint két kicsi puzzledarab a helyére kattant valami. - De voltam.... - suttogtam halkan..

- Én mondtam... - felelte.

- De te honnan? Hogyan?

- Nem emlékezhetsz rám, hiszen akkor már felismertél volna korábban is...

- Mi?

- A legelső versenyed... Akkor voltál szőke. Akkor volt hosszú szőke hajad. Salt Lake City-ben volt. Emlékszel?

- Akkor nyertem először versenyt - emlékeztem vissza a régi időkre. Akkor tényleg szőke hajam volt, és hosszabb mint most.

- Igen. Akkor indult először Camille is - nevetett fel.

- Mi?? Camille? Táncol?

- Igen... Szerinted mégis miért csak most szólt, hogy téged akar maga mellé? És miért pont velem? - tette fel a költői kérdést, amire tudtam a választ.

- Tudta... tudta, hogy nem hagyom cserben. Tudta, hogy a táncos becsület nem hagyna nyugodni...

- Így igaz...

- De miért pont veled? - néztem rá kérdőn, mire arca eltorzult. Megint megsérthettem, de nem tudom, miért vele kell táncolnom, így ha megsértődik, ha nem muszáj volt rákérdeznem.

- Mert én voltam az egyetlen olyan jelölt, aki még konyít is hozzá valamicskét - felelte egyszerűen.

- Értem. Tehát akkor mit is táncolunk? - kérdeztem.

- Nem mást, mint a világ legegyszerűbb táncát - nyugtatott meg.

- Semmi latin beütés? Chachacha? Salsa? Mambo? - emeltem fel a szemöldököm.

- Itt minden latin... Camille ki akar törni ebből az egészből..

- Értem. Tehát mi...

- keringőzünk.... - fejezte be.

- Akkor azért kell a nagy ruha.. - nevettem fel hangosan.

- Készülj! - figyelmeztetett.

Nem értettem mire céloz, de mire elhagyta a száját ez az egyszavas mondat, már rá is eszméltem. Camille jött felénk.. Az még szép szó, hogy jött... Egyenesen szaladt felénk, még magassarkúban is.. Elég nehézkes lehetett, hiszen én magam is abban vagyok, mégis nehezen közlekedek a fűben.

- Már fél órája rátok várunk. Nem tudnátok jönni?? Könyörgöm.. Már mindent elpróbáltunk és perfektre csiszoltunk, viszont a ti táncotokat még senki sem látta... - állt meg előttünk dühtől izzó szemekkel, mégis mosolyogva, mire én, ha alig észrevehetően is, de egy picit Pablo mögé húzódtam.

- Igenis főnök asszony.. Már megyünk is.. - feleltem neki óvatosan, és vigyázva nehogy a szemeibe nézzek. Megfogtam Pablo kezét, és magam után húztam.

Mire beértünk a táncteremnek kinevezett helyiségbe már mindenki a sarokba félretolt ülőalkalmatosságokon terpeszkedett pihegve. Ha őket fél óra alatt így kikészítette, akkor bele se merek gondolni, hogy minket mennyire meg fog hajtani....

 ****

Nem sokat tudtam aludni az éjjel, mivel Cam késő estig hajtott minket. Pablon ez kevésbé látszott meg, még csak meg sem izzadt... Mondjuk, ha jobb kondiban lennék, akkor nekem se ártott volna meg ennyire.

Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő. A napsugarak nem sütöttek be az ablakomon. Bár lehet az egyszerű oka a dolognak az is, hogy valaki behúzta a függönyömet. Lassan felültem az ágyban, és nyújtóztam egy jó nagyot.

Néhány percig ott ültem a szélén, még mindig takaróval a lábaimon, és azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha még egy picit aludnék, de végül is elvetettem az ötletet, mert a folyosón járkálást hallottam. Nem mentem oda kíváncsiskodni, hogy ki is az, inkább az ablakom felé vettem az irányt. Egyetlen gyors mozdulattal szétrántottam a függönyöket, mire a napsugár csak úgy beözönlött a szobába, ezzel fényt csalva mindenhová. A hatalmas ház előtt két nagy autó, mondhatni kisebb kamion állt, amiből tizenéves srácok pakoltak ki valamit. Nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy a tálcán amiket behordanak, az ételek vannak.

Jézusom! - kattant az agyamban valami, mikor eszembe jutott Camnek egyik mondata. "A kaja jön az utolsó pillanatban, mikor már minden kész."

Ezek szerint minden kész. Minden!! Te jó ég! Én itt állok egy szál trikó-naci szettben és semmi zuhanyzás, semmi fodrász, és smink .... Mi lesz itt ....

Nem gondolkoztam sokat, csak felvettem a köntösömet és elindultam le a lépcsőn, mint aki semmit sem sejt. Lépteimet nem lehetett hallani, mivel jó szokásomhoz híven itt is mezítláb jártam, mint általában otthon. A lépcső tetejére érve megálltam és körbenéztem. Camille-t sehol se láttam, viszont Pablo nagyon magyarázott valamit az egyik srácnak, majd a teraszajtóban megjelentek Pablo haverjai is. Ekkor esett csak le nekem, hogy nem éppen illő öltözék, ez az alig takaró köntös. Azzal a lendülettel, amivel elindultam, már fordultam is vissza a szobámba.

Útközben megláttam, hogy Cam a szobájában ül, és éppen egy hajszobrász készíti a frizuráját, pontosabban vasalta a haját. Nekem se kellett több, máris bementem hozzá, és leültem az ágya szélére. Néhány perc múlva már a sminkes iparkodott felé, és mikor ő is végzett csak akkor fordult felém.

- Te még le sem zuhanyoztál??? Na nyomááááááás!! - kiáltott fel hirtelen. Nem lepődtem meg, hogy kiakadt, hiszen nemsokára itt lesznek a vendégek, és még el sem kezdtem készülődni.

Nem sokkal a hiperszupergyors zuhanyzásom után, már a fodrász vette kezelésbe még mindig kócos fürtjeimet. Nem bíbelődött sokat a hajammal mégis gyönyörű frizurát rittyentett a fejem tetejére.Néhány csatt segítségével a tarkómra tűzte a hajamat, és került bele egy virág is. A sminkesnek nem volt sok dolga egy halvány sminket kaptam és kész is voltam. Miközben a kinézetemen munkálkodtak, addig én a fejemben átvettem újra és újra a tánclépéseket, mint régen a versenyek előtt. Aztán egyszer csak Cam jött be hozzám, már felöltözve a csodás ruhájába és magával hozott még két lányt. Az egyikük látszólag egy kis plázacica volt, hosszú szőke hajjal, és életteli vidám mosollyal, míg a másik lány fekete hajú és kreol bőrű volt, arca picit izgatott és félénk.

- Lay! Bemutatom Page-t - intett a szőke lány felé, aki szégyenlősen elmosolyodott - és Tamara-t - szorította meg barátnője vállát.

- Sziasztok! Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk. Amint látom ti már átöltöztetek - néztem végig rajtuk. Page-en egy sárga ruha volt, nyilván eltervezte, hogy napsugárként szeretne tündökölni, míg Tamara egy ciklámen ruhát viselt.

- Igen, úgyhogy nyomás öltözni! - intett Cam, mire mosolyogva indultam el felvenni a ruhámat.

Egy óra múltán már mindent elleptek a vendégek. A tegnap még tágas és üres helyszín, mostanra zsúfolttá vált. Amint láttam a lányok mind fehér koktélruhában voltak, a meghívott fiúkon pedig hasonlóan fehér ing volt. Nem kellett zakó, hiszen ebben a melegben kész kínszenvedés lett volna még azt is kibírniuk.

Nem sokkal ezután a tömegbe vonult anyu is - fekete ruhában - Ernestoval karöltve és üdvözölte a sokaságot. Pablo és Mateo világoskék ingben álltak az egyik oszlopnál és beszélgettek, majd Ernesto egyszer csak csendre intett mindenkit. Nem hallottam jól mit mond, valószínűleg a távolság miatt, de a spanyol nyelvhasználat is közre játszott benne.

Camille egyszer csak mellém lépett és a elhúzott az ablaktól, így a további részleteket nem láttam. A lépcsőn lefelé menet még egyszer biztatóan rámosolyogtam a három lányra. Észre sem vettem, hogy eközben Pablo és Mateo valamint két számomra ismeretlen srác már a lépcső alján vártak ránk.

Camille szó nélkül ment oda Mateo-hoz, majd óvatosan belekarolt és kifelé indultak. Tamara se tett másképp, Ő az egyik ismeretlen srác karját ragadta magához és Cam után indult. Pablo hozzám lépett és jelentőségteljes pillantásával végigmért. Nem tudtam hová tenni azt a csábos mosolyt, ami az arcán játszott ezután.

Lassú léptekkel indultunk Tamaráék után, majd mikor hátranéztem láttam, hogy Page is jön utánam a másik ismeretlennel. Nem kellett sok idő, mire megláttam, hogy Cam és Tamara már a tánctér közepén állnak és csak ránk vár mindenki.

Miután mi is odaértünk akkor néztem csak végig a díszes társaságon. Az első ami szembe tűnt, hogy csak mi négyen vagyunk keringőhöz öltözve.

Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Pablo egyszer csak el kezdett a terem széle felé húzni, mivel Cam és Ernesto megnyitották a partit a táncukkal. Cam édesapja híján Ernestot kérte fel az "apa szerepre". Miután Tamara is táncolt az édesapjával Cam-mel elsiettek vissza az emeletre, amit nem értettem, de megint csak nem volt időm sokat gondolkodni, mivel Pabloval mi kerültünk sorra. A táncunk zökkenőmentesen sikerült. Nem hiába.. Tegnap késő estig gyakoroltuk, de meg is lett az eredménye, hiszen mindenki ujjongva tapsolt meg minket. A keringőnk után Pablo a fülembe súgta, hogy mennyek átöltözni, mire én Cam után siettem és láttam, hogy ő már másik ruhában van és mögötte Tamara is készülődik. Az egyetlen dolog, amit nem értettem az a ruha volt. Hiszen úgy volt, hogy mind a négyen koktélruhában leszünk, ennek ellenére ők egy másik táncos ruhába burkolóztak.

Nemsokára Page is megérkezett, és elkezdte magáról lehámozni a nagy abroncsos ruhát. Mindketten átöltöztünk a koktélruháinkba - ami nekem kékes, Page-nek pedig rózsaszín volt - a lányokkal elindultunk vissza a parkettre.

A lányok produkcióját inkább csak a férfi vendégek díjazták, hiszen eléggé hiányos öltözetben kellőképpen erotikusan táncoltak a keleties zenére. A produkció végére azonban már mindenki tapsolt nekik, egytől egyig. Mikor véget ért a koreográfia a lányok meghajoltak és ismét eltűntek szemek elől, majd már a koktélruháikba bújva jelentek meg.

A parti nagyon gyorsan eltelt, a lányok pedig kézről kézre jártak. Nem csoda, hogy minden pasi körülöttük álldogált, hiszen mindketten gyönyörűek voltak. 

A hajamban lévő csatok kezdték már nagyon nyomni a fejbőrömet, ezért óvatosan kiszedegettem őket és az egyik távol eső asztalra tettem őket, a virágot, pedig visszatettem az immár szabadon lógó hajamba. Próbáltam egy olyan zugot találni, ahol nem kell bájosan mosolyogni az emberekre, bár az este nagyon jól sikerült, mégsem voltam boldog. A keresésben a sötétség kicsit sem segített. Mindenhol apró pici lámpák világították meg az utakat. Végül azon kaptam magam, hogy a sövény mellett állok, még mindig magassarkúban. Óvatosan levettem a cipőimet - mire a talpam újfent sajogni kezdett - és letelepedtem a fűbe. Nem érdekelt, hogy esetleg a ruhám piszkos lesz, vagy fűfoltos, sőt az sem, hogy milyen apró bogarak lehetnek éjjel a fűben. Egyszerűen ott ücsörögtem, egymagamban és élveztem az innen már alig hallható zenét. Aztán gondoltam egyet és hátradőltem, kezemet a fejem alá tettem és a csillagokat kezdtem nézegetni. 

Néhány perccel később a halvány fényben egy árnyékot vettem észre, ami fölém tornyosult. Először megijedtem, majd miután elkuncogta magát a reakciómon már tudtam, hogy a vendégem nem más, mint Pablo.

Óvatosan leült mellém, de közben végig engem figyelt, mintha várna valamire.

- Csak nem meguntad a kis szőke társaságát? - kérdeztem a tömegben meghúzódó Larissára utalva.

- Ne is mondd! - nevetett fel - Le se lehetett vakarni. Éppen Maxi fiú terelgeti a figyelmét....

- Szegények... Hát nem is tudom, hogy kit sajnáljak jobban... - nevettem én is.

- Hoztam egy kis kaját, mivel te még nem ettél.... - nézett rám jelentőségteljesen.

- Nem kellett volna... Nem vagyok éhes...

- Muszáj enned... Ma még semmit sem ettél.... - folytatta.

- Későn keltem és valahogy most sem tudok enni... 

- Azért próbáld meg! - unszolt.

Nem akartam megbántani szegényt, ezért elfogadtam tőle az egész tányér süteményt, amit ő kajának nevezett. Az életben nem ettem még ennyi sütit, majd csak utána esett le, hogy ezek szerint már felvágták a tortát is. Miközben én békésen falatoztam Pablo engem nézett, majd egy hatalmas sikítást hallottunk a buli felől, majd mindenki tapsolni kezdett. A kezdeti ijedtséget most mosoly váltotta fel az arcomon, de azért a cuccainkat összeszedve visszaindultunk a partizók felé. 

Nem hibáztam, mikor arra gondoltam, hogy a hirtelen sikoly az ajándéka miatt volt. Bár fogalmam sincs, mit kapott, mégis én is a gratuláló emberek közé siettem és jól megszorongattam mindkét lányt. Cam látszólag már nagyon unta a sok gratuláció fogadását, úgyhogy bájosan mindenkitől bocsánatot kérve kivezettem a sokaságból és bementünk a nappaliba. 

Sokáig gondolkoztam az előtte való napon, hogy mit is adhatnék neki, de sehogy sem sikerült olyan személyes tárgyat találnom, amit büszkén hordhatna. Aztán eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésem Pabloval és az, hogy Cam is táncol. Végül arra jutottam, hogy a medálomat ajándékozom neki, mivel ez mégis csak egy személyes tárgy és emlékezteti őt a közöttünk lévő technikai kapocsra.

Mikor Cam meglátta, hogy a kezébe nyomok egy apró kis dobozt nem értette az egészet, majd mikor meglátta a tartalmát akkor könnybe lábadt a szeme és megölelt. Kicsit nyugtatgatnom kellett szegényt, mire felfogta ezt az egészet, de belátta, hogy tőlem ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna.

- Ezt még az első balettversenyem után kaptam - jegyeztem meg nosztalgiázva. 

- Köszönöm! - ugrott a nyakamba és megint szorosan átölelt.

Az estének lassan vége lett én pedig egyre jobban kezdtem érezni a rám telepedő fáradtságot. Mikor felfelé igyekeztem a szobámba hallottam, hogy Cam utánam kiabál valami olyasmit, hogy holnap 3-kor indulunk, de nem is fogtam fel a dolgot, csak aludni akartam végre.

:D

Annyira édes *-*

Boldog Nyuszit, minden kedves olvasómnak! :)

Hát meglepetéssel nem készültem, mert akárhogy is nézzük az utolsó fejezethez egyetlenegy komment sem jött. Fogalmam sincs, mi ennek az oka. Viszont nemrég indult egy közvélemény kutatás, és néhányotoknak az egész történet nem szimpi. Akkor most jön a kérdés az első: Akkor miért olvassátok egyáltalán?? a második: Miért nem írjátok le, hogy miért nem tetszik, ha már egyszer elolvastad és szavaztál??

Félre ne értsetek... Nem háborgok.. Ellenkezőleg.. Csak éppen nem értem, hogy miért nem kapok komikat.. Ami egyébként érthetetlen, hiszen (tátttárárááááá *-*) már 19 rendszeres olvasóm van, aminek nagyon örülök :)

Én általában szavatartó ember vagyok.. Tehát ha beleszakadnék, - és igaz, hogy vizsgaidőszakom van - de hoznám nektek a fejezetet. 

Figyelem! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy már csak pár rész lesz és vége az első történetnek. Megszavaztátok, hogy legyen második "könyv" is. Annyit tudok egyenlőre róla, hogy ugyanezt a blogot fogom folytatni vele. A szereplők részben ugyanazok, részben pedig újak lesznek, de gondolom ez már várható volt.. 

Nem tagadom megfordult a fejemben, hogy a blogot kissé átalakítom (ebben benne van az is, hogy csak a meghívottak olvashatnák), de végül is elvetettem ezt az ötletet.

Na szóval, ennek a bejegyzésemnek a célja, végül is annyi volt, hogy Boldog Nyuszit! :)

Puszi, Jucii. :)

26. fejezet

Sziiasztok Drágáim! :)

Megkaptam a 4 komit, igaz elég sokat kellett rájuk várni. A fejezetet megírtam, és nem lesz meglepetés, hogy a vége függőben maradt. A következő rész lesz a szülinap.. Ezzel szerintem sok újat nem árultam el, viszont szűk fél hónap és vizsgázok, úgyhogy a legközelebbi fejezet május vége felé várható. Ha összejön a 4 komi akkor is. Kint vannak szavazások is a blogon.. viszont meglepődtem, mert rossz kritika még nem jött, és igazából arra tudok építeni. :)

NA szóóval.. a kövi fejezethez lesz egy külön oldal is majd, a szereplők képei mellett, ahová majd a ruhákat, és a helyszín képeit felteszem.  ;)

Komiit írjatok :)

Puszim nektek, Jucii. :)

Eltűnt a varázs??

"Nem tartott sokáig az út,  és élveztem is, bár tudtam, hogy ami ezután következik, az felér  egy kiadós edzéssel."

Mint kiderült Blanca egy kivételes tehetségű, ám már visszavonult divattervező. Néhány darabja a megjelent nagyobb bemutatótok, de ezen kívül más nem tette híressé a nevét. Személy szerint nem is így képzeltem volna el... Amint az üzletbe értünk szemeimmel keresni kezdtem, a már nyugdíjas éveit igencsak taposó,idősödő, kicsit ősz hajú divatikont. Nagy meglepetés ért azonban, mikor megláttam a felénk tartó harmincas éveiben járható hölgyet. Elegáns vonásai voltak, hosszú barna haja a vállára hullott, barna szemeiben még mindig perzselt a szikra. Mire félúton összetalálkoztunk egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd Camille arcon csókolta őt. Nyilván ez abszolút baráti viszony jelentett. Nem is csodálom, hiszen ízlésük szinte teljesen megegyezett.

A kicsinek nem mondható szalon is gyönyörűen volt berendezve. Az egyik falon mindenféle díjak, elismerések, fotók és modellek képei díszelegtek. A helység közepén egy ízléses vörös ülőgarnitúra helyezkedett el, a másik falnál egy régi vágású paraván biztosította a teljes láthatatlanságot öltözködés közben a kíváncsi szemek elől. Mondani lehetne, hogy kicsit elüt a két stílus, de az összhatás igen kellemes.. A lágyan vajszínű falak pedig éles kontrasztot alkottak a vörös ülőgarnitúrával. Az ember a járólapra nem is figyel, ha belép ide, pedig valljuk be érdekes... A kövön fénycsíkok táncoltak ide-oda, ahogy a bolti lámpa fénye megvilágította, de ami mégis különleges volt ebben az egészben, hogy a falak világossága még jobban kiemelte a fekete járólapot, amin éppen álltam.

Blanca nem teketóriázott sokat, gyorsan, hadarva beszélt meg valamit Cammel én pedig csak álltam és bámultam még mindig a helyiséget. Mikor azonban Blanca felém fordulva végig mért, azonnal befejeztem az álmélkodást és készségesen Cam mellé álltam. Néhányszor végigfuttatta rajtam a szemét tetőtől talpig, majd a nyakába akasztott centivel megmérte a csípőmet - jobban mondva próbálta megmérni. Mivel ruhában néhány centi pluszban rám tekeredett, ezért kedvesen a paraván mögé tessékelt. Mikor már ruhámtól megszabadulva melltartóban és bugyiban álltam előtte, sikeresen befejezhette a mérést. Néhány pillanatig mélyen elgondolkozott, közben magában motyogott valamit és bólogatott hozzá egyre hevesebben, végül rám nézett, elmosolyodott és sietős léptekkel eltűnt a szemem elől.

Nem telt el két perc sem, se már a kezében egy gyönyörűen élénk színű ruhával tért vissza. Az állam is leesett a szépségétől. Nem gondoltam, hogy valaha is ilyen ruhában lesz alkalmam megjelenni bárhol is. Főként nem azt, hogy egy jó barátnőm 16. szülinapi buliján fogom viselni, ahol ki tudja hány ember lesz, akik ráadásul engem még csak nem is ismernek. De most ez foglalkoztatott legkevésbé...

Miután Camille is rábólintott a ruhára és megtaláltuk a megfelelő koktélruhát is a számomra, indultunk is haza. Vagyis Cam-ékhez. A nyüzsgés hatalmas volt. Igaz még van egy teljes nap a buliig, már szinte minden készen állt. A kertben egy hatalmas sátor volt felállítva, gyönyörűen körbevéve virágokkal. A rózsaszín és a fehér szín dominánsan körbefogta az egész helyszínt. Szívem szerint nem is mentem volna máshová, mivel annyira megfagyasztott a látvány, amit a szakemberek alig 4 óra alatt felépítettek.
Nem kellett nagyon keresnek a feliratokat, hiszen hatalmas betűkkel voltak felírva a szavak a sátor elejére.
" Camille és Tamara" alá pedig: "Quinceanera"
Nem igazán tudtam, hogy mi is ez valójában, nyilván errefelé így hívják az álombulikat. Én is örültem volna, ha lett volna egy ilyen bulim, de mégsem kértem ezt a hatalmas ajándékot a szüleimtől. Szerencsére ők nem is tudtak róla, hogy ez volt minden vágyam. De ezáltal egy picit az enyém is lesz az egész.

A napom tényleg úgy telt el, mintha egy fárasztó edzésen lettem volna túl. Igaz nem voltam túl sok helyen, de már a látvány önmagában is fárasztó volt. Sőt, amióta itt vagyok, azóta mindig nyűgösebb is vagyok. Pedig igazán hozzá vagyok szokva a sok napsütéshez és a meleg időjáráshoz.

Hamar felmentem hát a szobámba és nem nagyon tudott érdekelni a tény, hogy még alig múlt el 5 óra, az ágyamba dőltem. Alig, hogy félálomba szenderültem volna, már hallottam is a kopogást az ajtón. Mérgesen ugyan, de ezt egy cseppet sem mutatva ajtót nyitottam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy aki az ajtóm előtt áll, az nem más mint Pablo.

Egy egyszerű fekete izompóló és egy rövidnadrág volt rajta, amitől izmai még jobban kirajzolódtak. Nem legeltettem rajta sokáig a szememet, mivel azonnal csuklón ragadott és húzni kezdett maga után. Azonban néhány lépés után megtorpant, mivel valószínűleg észrevette, hogy semmilyen lábbeli nincs rajtam, a kő pedig nyár ellenére is eléggé hideg. 

Elmosolyodott és elengedte a kezemet, én pedig visszamentem a szobámba és felvettem a hozzám legközelebbi cipőt, mivel nem voltam hajlandó kikotorni az ágy alól a pink sarumat, ami pontosan illett a ruhámhoz. Utólag visszagondolva jobban tettem volna, ha inkább időt szánok rá és megkeresem, mivel azt a magassarkút vettem fel, amit a bárban is viseltem.

Nem is tudom miért, de hajtott a vágy, hogy megtudjam mégis mit akart tőlem Pablo, hogy ilyen sietősre vette a figurát. Általában ő a laza helyi vagány csávó, de ez most nem látszott rajta, és mintha egy picit ideges is lett volna. 

Miután végre visszaértem hozzá már indult is tovább, közben magában mosolygott. A néhány pár lépcső után el is értünk a nappaliba, ahol minden a feje tetejére állt az elmúlt néhány perc alatt. Mikor alig 10 perce felmentem az emeletre, még minden a helyén volt, erre most pedig a bútorok szanaszét tolva, némelyik teljesen a falnak támasztva árválkodott, szabadon hagyva ezzel az egész nappali területét, ahol éppen Cam beszélt meg valami fontosnak látszó dolgot Pablo haverjaival.

Amint közelebb értünk hozzájuk, Mateo cinkosan elmosolyodott, amit ugyanúgy nem tudtam mire vélni, mint ezt a nagy zűrzavart. Camille is felénk fordult, majd csípőre tett kézzel csúnyán nézett rám.
- Most meg mi van? - kérdeztem tőle ártatlanul, miközben próbáltam kicsire összehúzni magam.
- Hát főpróba van.. te meg táncolsz.. Stimm?? - nézett rám úgy, mint egy ötévesre.
- Mi?? Nekem most táncolnom kellene?
- Nem csak kellene, hanem kell is.. - szigorú pillantása elől nem volt menekvés, és már bele is törődtem, hogy hiába is kezdenék el kötekedni vele, semmi esélyem a győzelemre.
- Na rendben.. És mit táncolunk? Vagyis.. pontosabban, kivel táncolok? - sóhajtottam nagyot.
- Ott áll melletted - nevetett fel Mateo.

Tompán rémleni kezdett, hogy ki is áll jelenleg mellettem, de nem tetszett egy cseppet sem. A tény, hogy Pabloval kell táncolnom kicsit sem volt ínyemre. Talán csak előítéletes vagyok vele szemben, vagy nem is tudom.. Eddig nagyon bejött, de talán csak azért, mert egy álomképnek hittem. Most viszont, hogy Cam szerint érez valamit, akármit is.. Nem is tudom..  Eltűnt a varázs.. Nem vonz annyira, mint eddig.. Most, hogy talán egyetlen szavamba kerülne és megkapnám őt rájöttem, hogy nem is vágyok rá.. Csak az volt a célom, hogy elcsábítsam.. És ahogy látom, ez sikerült is..
- Ez csak valami vicc ugye? - nevettem fel.
- Miért lenne vicc? - kérdezte mérgesen Pablo, majd azzal a lendülettel ki is kacsázott az ajtón.

Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy az én kis megjegyzésem okozta ezt a feszültséget. Vagyis Pabloban keltett feszültséget. Nem akartam én megbántani őt, sőt.. Ő lenne az utolsó személy a jelenlegi társaságból, akit bántanék. Egy gyors elnézést kérő pillantást vetettem Camillera, majd Pablo után vetettem magam. Magassarkúban eléggé nehézkes volt a nagy sietség, de muszáj volt megmagyaráznom az előbbi szavaimat.
Pablot a kertben értem utol. A fű eléggé hosszú volt, de én még mindig rendíthetetlenül haladtam Pablo felé, aki nekem háttal állt a sövénynél. Bizonyára hallotta, hogy jövök, de nem fordult meg, amit majdnem hangos szóval is megköszöntem neki. Nem bírnám elviselni a fájdalmat, amit a szemében látnék saját magam miatt.

- Pablo.. - kezdtem.
- Tudod mit? Ne is mondj semmit se.. - fordult meg hirtelen, majd rám nézett. A szemében nem fájdalom ült, hanem valami egészen más dolog...