Hűű.. na ez most fura lett.. Ennél a résznél kezdődik el igazán a történet, az eddigiek bevezetőfélék voltak. Szóval MOST van szükségem igazán a komikra....
Most derült ki belőle valami igazán fontos, mondhatni "kulcs", amire az egész sztori épül.
Komikat lécci!!
Puszi, Judit
Jah és még valami... Ezt a fejezetet a szokáshoz híven ugyanúgy ajánlom valakinek. Pontosabban valakiknek... Ez a fejezet az osztályomnak szól. Szeretlek titeket.
- Na Leilah? Megyünk vásárolni? - kérdezte Tiffany.
- De Tiff... csak csütörtök van! Amúgy is holnap dolgozat fizikából és nem tudom te hogy vagy vele, de én egyáltalán nem értem az anyagot.
- Jaj! Ne csináld már! A többiek benne vannak!
- Na jó, de figyi én először megtanulok és utána megyek utánatok. Úgy jó?
- De nincs autód!
- Van egy bátyám! Neki van! Amúgy is szerintem, ha megkérem Vicket ő is szivesen elvisz.
- Jaj Leilah! Most komolyan egy hülye dolgozatra akarsz inkább tanulni?
- Figyelj Tiff.. én épphogy átmentem félévkor és ha most nem húzok bele, akkor meghúz a tanár.
- Jójó! Akkor beszéld meg Vickel vagy Shonnal, hogy melyikük hoz majd utánunk. A téren a szökőkútnál találkozunk. - mondta és letette a telefont.
Vick sajnos nem ért rá, ezért Shon vitt el miután végeztem a fizika megtanulásával. Lehetetlen lenne, ha ezt a dogát hármasnál jobbra írnám. Viszont Amanda... ő nagyon jó fizikából. Majd mellé ülök.
Shon egy ki mellékutcában tett ki, ahol a házak takarták a fényt. Már így is szürkület volt, de így még félelmetesebbnek látszott. Shon felajánlotta, hogy bekísér a lányokig, de én nemet mondtam, elvégre holnap leszek 17. Egy ilyen csajnak nem kell már gardedám.
- Hugi! Anyu üzeni max 11-ig maradhatsz.
- Jólvan! Szia! - köszöntem mikor kiszálltam a kocsiból.
Lassan körülnéztem, de nem láttam semmi mást, csak házak sötét ablakát. Szedtem a lábamat, már amennyire magassarkúban azt lehetett - igyekeztem minnél gyorsabba a térre érni.
A téren még sötétebb volt, Csak néhány kisebb lámpa égett. Teljesen mint egy horrorfilmben, amiben a védtelen lányra akarnak támadni. Nagyon meglepődtem, mikor a térre érve nem találtam ott a lányokat. Leültem a szökőkút peremére és csak vártam. Már fél órája ott ücsörögtem fülemben az iPodommal, mikor a szökőkút szobra mögül kilépett valaki.
A hatalmas kőszörnyeteg árnyékában egy nagyon magas, nagyon izmos férfi állt. A fülemből azonnal kikaptam a fülhallgatót, mikor láttam, hogy felém közelít. Azon nyomban fel is pattantam.
A férfi - vagyis inkább nagy fiú - mert közelebbről nézve, már az arca is látszott, ebből megállapítva korombeli lehetett - megindult felém, de egyre gyorsabban, én pedig hátrálni kezdtem.
- Hová igyekszel? - kérdezte mély hangon.
- Ki vagy te?- kérdeztem vissza.
- Dereknek hívnak.
- Mit keresel itt? - tettem fel a következő kérdést.
- Csak erre jártam - felelte és hangosan nevetni kezdett.
- Akkor én most haza megyek - kezdtem ismét hátrálni.
- Ne! Maradj még egy kicsit! - mondta és megragadta a csuklómat.
- Eressz el! - kiáltottam fel. A hangom az egész téren vízhangzott.
- Miért? Nem tetszik? - kérdezte.
- Nem! Azonnal eressz el! - kiáltottam ismét.
Magam sem tudom megmagyarázni azt ami történt. Eleinte nem is értettem, miért eresztett el, csak akkor döbbentem rá, hogy mi történt, amikor a kezeimre pillantottam. Leírhatatlan pillanat volt. Hitetlenkedve bámultam a saját kezemre - újra és újra nagyokat pislogtam. Olyan volt, mintha napsütés járna át. De nem értettem a dolgot, hiszen már éjjel volt. Napközben érthető, hogy meleg van így május elején, de éjjel...
Amíg ezen gondolkodtam, a bizsergő érzés nem maradt abba. Arra eszméltem fel, hogy Derek már három lépésnyire áll tőlem.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Mi mi volt? Én nem láttam semmit! - hazudtam könnyen. Ráérek majd aggódni emiatt akkor, ha meggyőződtem róla, hogy csak képzelgésnek gondolja az egészet.
- De hiszen a szemed és a kezed! Láttam!
- Mit láttál? - kérdeztem még mindig nemtörődöm hangon, de legbelül nagyon aggódtam, hogy mi jutott el belőle a tudatáig.
- Hát.. a kezed.. az ujjaid hegyén, mintha.... minthogyha aranyszínű vagyis olyan sárgásan csillámló fényt láttam volna. És a szemed... a szemed sárga lett néhány másodpercre.
- Ugyan már! Ne hülyéskedj! - feleltem még mindig hitetlenül.
- De mi volt ez?- kérdezte ismét.
- Nem volt semmi! - kiáltottam és ismét egy oktávval feljebb csúszott a hangom.
Lépések zaja hallatszódott a kis mellékutcából, amiről én is a térre érkeztem. Hét árnyék jelent meg az utca végében, mire még jobban urrá lett rajtam a pánik.
A hangok ismerősek voltak. Legelőször az ismerős magas hangú nevetést ismertem fel. Kate!
- Csajok, ti vagytok? - kiáltottam fel hangosan.
- Ki kérem magamnak, nem vagyok csaj! - felelte vigyorogva Vick.
- Vick! - sikítottam megkönnyebbülten.
- Szia kicsim! Mit csinálsz itt? Ez az alak meg kicsoda?
- Valami Derek! De annyira örülök neked! - örvendeztem és a karjai közé furakodtam.
- Na megijedtél? - kérdezte mélyített hangján Amanda.
- Miért kérded? - kíváncsiskodtam.
- Óh... csak nem dőltél be neki! Hiszen ismered Dereket!
- Nem ismerem!
- Óh.. dehogynem! Hiszen ő a bátyám! - nevetett Tiff.
- Hiszen egyszer sem láttam még őt!
- Óh... az lehetséges, de én azt hittem ismered! A bátyád egyik legjobb haverja.
- Tényleg szokott emlegetni valami Dereket!
- Na.. jó reggelt. Akkor sikerült megijedned?
- Jaj Kate! Igen. Már kezdtem megijedni!
- Hurrá! - kiáltottak fel mindnyájan egyszerre.
- Ez mi volt? - kérdeztem tőlük értetlenül.
- Boldog szülinapot!- rikkantották együtt.
- De hiszen az csak holnap lesz!
- Igen, de holnap nem leszel itt. Anyud mondta, hogy apád jön érted és elvisz hétvégére, valami nagy partit is emlegetett.
- Valóban? Én miért nem tudok róla?
- Nem tudom! - válaszolta Vick.
- Csajok! Gyertek egy kicsit! Valamit el kell mondanom! De csak nektek! - tettem hozzá, mikor Vick, Adam és Michael is elindultak velünk együtt. - Apropó... Kevin és Reed merre vannak?
- Hát.. izé...öhm.. - kezdte Stella.
- Mit is akartál mondani?- terelte el a témát Amanda.
Szóról- szóra elmeséltem nekik mi történt. Csendesen hallgatták végig a sztorit. Néha furcsa képet vágtak, de nem szóltak közbe.
- És tényleg ez történt? A kezed, a szemed? Ez tényleg igaz?
- Nem tudom! A kezemen én is láttam, de a szememről nem tudok mit mondani.
- Próbáld megmutatni! Próbáld előidézni! - biztatott Tiff.
- Megpróbálhatom!
Teljes mértékben próbáltam koncentrálni. Arra gondoltam, amire akkor, mikor Derek elkapta a karomat. Ijedt voltam. Féltem tőle. Újra megpróbáltam átélni, azt amit akkor éreztem.
- Jézusom! - kiáltottak fel egyszerre a lányok.
Ezek szerint sikerült. Az ujjaim végén újra az a sárgásan fénylő, csillogó, varázslatszerű dolog volt látható.
- A szemeim is csajok? - kérdeztem izgatottan.
- Az nem kifejezés! Mi történhetett veled?
- Veletek nem történt ilyesmi? - kérdeztem.
- Nem... semmi efféle dolog.
- Pedig mindenhova együtt járunk az nem létezik, hogy csak én... Érzem!
- Ugyan már... Biztos csak a fény csinálja.. - akadékoskodott Kate.
- Próbáljatok meg koncentrálni!- utasítottam őket - Ha valaki el akarna rabolni, vagy csak felidegesítenek, próbáld magad a szituációba élni!
Mind a négyen egyszerre vettek mély levegőt, aztán hangosan ki is fújták. Mind koncentrálni próbáltak, behunyták a szemüket és tényleg beleélték magukat a helyzetbe. Akkor történt az, amire soha életemben nem számítottam. Mindenkivel ugyanaz történt, ami velem. Az egyetlen eltérés a színekkel volt. Míg nekem sárga ragyogásom volt, addig mind a négy barátnőm más színű. Amanda hirtelen fehéren csillogó ujjait kezdte vizsgálni. Stella is méregette az ujjperceit, neki ellenben zöld volt az ismertetőjele. Tiffany kéken csillogó kezét nézegette, Katenek pedig vörös csillám jelent meg a körmei tövében.
A szemük színe is a ragyogó csillám színhez igazodott. Én is újra előidéztem a sárga furcsaságot és együtt méregettük a kezeinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése